Ország-Világ, 1880 (1. évfolyam, 1-20. szám)
1880 / 12. szám
XII. Füzet. N . ú*. Jmm 11 Hasonló lelkesedéssel szólalnak fel mellette gr. Vay Ábrahám, és hg. Odescalchi, de Perényi és Orczy a támadható visszahatás miatt ellene vannak. Széchenyi közbeszól, s azon aggályára, hogy négy millió magyart, ha nem vigyázunk, nemzetisége elvesztése fenyegeti, megjegyzi, hogy ha ez ellen csak a deák nyelv tudásában keres garanciát, akkor halálát bizonyosnak tekintheti, s jobb elevenen a sírba feküdnie. Gr. Cziráky mint elnök, védelmére kel az aradi főispánnak, s annak szavait magyarázza, mit Széchenyi, nemes hevében ismét félbeszakít, s e frázisát, a magyar nyelv előmozdítását mindnyájan akarjuk, csak abban van a különbség — így egészíti ki: „hogy az akaratot bottal senkinek fejébe verni nem lehet. Igaz ugyan, hogy a bottal kergetett agár nem fogja el a nyulat, de lesz a lebilincselt agár még kevesbbé.“ Miután Bedekovics még legálisan köszönetet mond a mármarosi főispánnak azért, hogy a horvátokat testvéreknek nevezé, a többség ez egyszer a rendek fölterjesztését elfogadja. E vitát megelőzőleg mondotta volt nov. 24-én Nagy Pál amaz ismeretes szárnyas szavát: „Nem tamilunk, nem akarunk tudni deákul, nem akarunk, s vége! Tán kényszeríteni fog reá a kormány, s katonai fegyvert szegezve (s itt a puskával célzás mozdulatát utánozta tollával) egyenként kérdenek bennünket: Scisne latiné ?“ A tudósító szerint több percig tartó hangos kacajt, tombolást s leírhatatlan lelkesedést idézett elő ezen merőben eredeti szónoki fogás.* A történetírónak, kinek mi csak töredékekkel szolgálunk, bajt szerezhet, hogy Széchenyi naplóiban sem a november 30-ai, sem a december 29-diki ülésekről valami följegyzésre méltóbb adatot nem fog találni. Az előbbi dátum alatt ennyi áll: „Csak magam beszélek energiával a magyar nyelv mellett. Ebédelek a Napnál, Károlyi Lajost hozzám kérettem. Hid quasi megvan. — Festetichnél estély. — Híre van, hogy a helytartótanács parancsot kapott a kaszinóknak Magyarországon elnyomására.“ Féltek Bécsben attól, amit ott magyar propagandának neveztek. Itthon pedig, a személyes szabadság és a szólásszabadság égető megsértéseivel ingerelték fel a hazafiakat, s még szigorúbb rendszabályoknak is kilátásba helyezésével szították a rossz hangulatot az országgyűlésen. Nehezítették Széchenyi állását. A december 29-diki ülésről a Naplóban csak ennyi van: „Ülés. Cziráky elnök. Én egynéhányat jól megcibáltam. Nálam ebéd. Délután Vásárhelyi.“ Másnap Széchenyi a Híd ügyében Pestre utazott. Az akkori nehéz körülmények közt, anyagi haladásunkra, szellemi téren pedig nemzetiségünkre fektette a fősúlyt, s e vívmányoknak az alkotmányos jogok iránti féltékenységet, nem mondjuk szívesen, hanem kénytelenségből, de minden esetre helyes számítással, alája rendelte. Ebben tért el Deáktól, s még inkább Wesselényitől. Ő fájlalta, hogy ezek elhagyják; ezek meghidegültek iránta, hogy őket elhagyta. Megy az úgynevezett Csárdába, ott hideg képekkel fogadják, elfordulnak tőle. Deáktól kér időt, hogy vele egyszer beszélhessen: ez hátat fordít neki s azt feleli, hogy bizony nem ér reá. Wesselényi az ő „siralomházi tétele“ felett elbúslakodva, végrendeletet készít, melynek egyik pontját, egy magasb leánynevelő intézetre szánt 60.000 frtos hagyatékát, volt barátjának, Széchenyinek pártfogásába ajánlja. „Meg fog halni“, úgy sejti tőle már mit sem várva Széchenyi is, „vagy párbajban, vagy börtönben, vagy őrültek házában! (April 10—12.) Ily kínos hányattatások között az őt részint hallgatagul, részint nyilván ért szemrehányások ellenében Sz. „lelkiismerete tisztaságában“ keres vigaszt, „mely nélkül“ úgymond „helyzete borzasztó volna !“ Hátha a nádort hódítaná egészen magához, s használná fel hazafias céljai elérésére? .... Az ápril 13-diki gyűlésein mondott nevezetes beszéde ez eszme kifolyásaló napon írta be naplójába mintegy szívirág ez ismeretes versét , hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen. »említi azt Csengery is a Szónokok könyvében, ki AKADÉMIA ALAPITÁSA. SZÁSZ KÁROLY-tól.Ily szándékkal ment az 1825-ki országgyűlésre gróf Széchenyi István, a nemzeti múzeum-alapító gróf Széchenyi Ferenc fia — írja Döbrentei 1831-ben — hogy közjóra áldozni fog. Mindjárt az ülések kezdetekor a nyelvre fordult főfigyelme, s várt időt és alkalmat, melylyel a legszebb vágy kimondása más rokon lelkeket is melegen megragadó tettet szüljön, a sok lassú készületekből már tovább és valahára feljebb is emelőt. Nem is első beszéde vol a gróf Széchenyi Istvánnak a november 3-iki kerületi ülésen tartott. Először október 12-kén szólalt fel a főrendek tábláján, s e felszólalása, bár tartalmilag nem oly fontos, külseje által nyer különös fontosságot. A főrendeknél addig kivétel nélkül latinul folyt a tanácskozás. Az elnöklő nádor kedveért-e, ki nem igen tudott magyarul, ellenben klasszikus diák volt, vagy különben is, mert a főrendeknek, kik németül társalogtak, könnyebben ment a tanácskozás latinul, mint magyarúl? — tény, hogy midőn gróf Széchenyi István, a Homburghuszár kapitány, 1825. október 12-kén, a sérelmek tárgyában írt alsó táblai kemény nuncium védelmére magyaría szólalt fel: ezt, addig példátlan, valódi korszakos fellépésnek tekinteték. Oly átalános feltűnést okozott, hogy Szoboszlai még aznap sietett megírni debreceni barátainak: „Epokát csinált ezen a táblán gróf Széchenyi a kapitány, a ki Debrecenben volt, mert ő magyarul szólalt meg. — Én, úgymond, katona vagyok, s keveset tudhatok az ilyen dolgokhoz; de azért, jussom lévén szólam, kérem, hagyassék meg a nuncium a maga valóságában. Ha én hűséges jobbágy nem volnék, nem viselném ezt a ruhát s fegyvert; azért szólok, mert hűséges vagyok. Ő felsége, mint jó atyánk, parancsolta hogy öntsük ki kebelébe érzéseinket.“ A példa hatott s még ugyanezen főrendi ülyében, gróf Haller, gróf Esterházy Károly és József s b. Perényi magyar beszédekkel szekundálták a hazafias grófot. A figyelmet tehát Széchenyi, már november 3-iki föllépése előtt nagy mértékben magára vonta. A kerületi ülésekben természetesen nem szólhatott — de a hazafias követekkel s a mágnások közül azon kevés fiatalabbakkal, kik a szabadabb eszmék iránt fogékonyak voltak, sűrűn érintkezett. Ama napon is néhány ily barátjával együtt jelent meg a kerületi ülésre, hol a magyar nyelv ügye volt kitűzve. Közölt-e velük szándékából valamit? sőt magának is föltett szándéka volt-e, épen ily alakban, felszólalással s rögtöni ajánlattétellel lépni föl, az iránt semmi bizonyost nem tudhatunk. Naplóiban egy szó sincs erről. Általában följegyzései ez időből oly lakonikusak, kizárólag egyes jelszavakra szorítkozók, hogy csak is maga számára, emlékeztetőül tett följegyzések jellegét viselik magukon. Eszmék, tervek, megfontolások — merőben hiányoznak e följegyzésekből. Nagy Pál beszéde s az azt követett tetszés zaj után, Balogh János rövid nyilatkozatára alig figyelt valaki.** * Az akadémia ünnepi iratából. ** A nov. 2-ki és 3-ki üléseken a nevelés és nyelv ügyét tárgyalták. — Az előbbi napon megpendítette már egy ma— 275 — Annál nagyobb jön a csend, a mint a hallgatóság közt álló Széchenyi, néhány lépéssel, a követek asztalához közelite. Beszéde hiteles szövegét nem bírjuk; bármily rövid volt is az, s bármily fontos nyilatkozatot tartalmazott vagy épen fontosságánál fogva, mely mindenkit meglepett s minden figyelmet tartalmára fordított, szavaira azok sem tudtak pontosan s egyformán emlékezni vissza, a kik közvetlen közelében állottak. Ponori Thewrewk így adja elő: „Most a figyelmező sokaságot mélyebb csendesség lebegé körül; és a lánglelkű gróf, ki a neki tulajdon szpártai rövidséggel és magyar nemes szívüséggel egy esztendős minden jövedelmét (60,000 ezüst forintot) az honi nyelv előmenetelére szentelő.“ Döbrentei pedig ekkép : „Felszólalt gróf Széchenyi István: — Nekem itt szavam — mondá — nincs; az országnak nagyja nem vagyok; de birtokos vagyok, és ha feláll oly intézet, mely a magyar nyelvet kifejti, mely azzal segíti honosinknak magyarokká neveltetését, jószágaim egy esztendei jövedelmét feláldozom. Érett meggondolással teszem ezt, — mondotta még — azért célra vezettető felvigyázást kívánok, hogy a nemzetnek ajánlott summa haszontalanul el ne pazaroltassék“. Szoboszlai Pap István, a nagy tett erős benyomása alatt, rögtön még aznap — bár rendes levélíró napja nem volt, — megírta barátinak a két napi vita eredményét. „Most a beszédeket“, úgymond, „meg nem írom, halasztván ezt hétfőre. Hanem most csak azt jelentem, hogy ma, a sok diskurzust nagy ajánlások rekesztették be. Ugyanis gróf Széchenyi István, a kapitány, a magyar nyelv pallérozására s az erre a végre felállítandó társaság számára (Academie de la langue) egy egész esztendei jövedelmét ajánlotta, mely tehet mintegy 130.000 forintot váltóban. — „Nem azért teszem ezt, mondá, hogy vivátokat kapjak érte, nem is azért, hogy másokat hasonló tettre tüzeljek. Ezt nem minden teheti úgy, mint én. Én nőtelen ember és katona vagyok. Jó barátim vannak, akiknél én el tudok élni egy esztendeig úgy, hogy a magaméhoz nem nyúlok“. A Tar Gáspár verziója is ez: „Gróf Széchenyi István, lovas kapitány. Legszerencsésebb időpontja, úgymond, mindig az, melyben hazája iránt való határtalan szeretetét hazájának megbizonyíthatja. Ehhez képest megfontolván mind a (Nagy Pál által) javaltatott, messze kiterjedő intézet hasznos célját, mind azt, hogy mint katonai szolgálatban levő s már 33 esztendőt elért magános személy kevéssel beérheti, s ha lehetnének is némely apróbb szükségei, azokat számos jó barátainak szívességek kipótolhatja, s minden jószágának egy esztendei jövedelmét az említett intézet fundusául felajánlja“. Egyéb forrásaink a beszédről újabb verziókat nem adnak. Színezést, a Döbrentei előadása után, az újabb feldolgozók többet is az elégnél, de semmi hitelest. A források összevetésével majdnem kétségtelen bizonyossággal megállapíthatjuk mit mondhatott Széchenyi. Hogy neki ugyan szava itt nincs, mindazáltal megnyervén a szólásra az engedelmet, mint birtokos tesz ajánlatot egy magyar nyelvmivelő intézetre, ha ilyen létesül. Nem ajánl számokban kifejezett összeget, hanem egy esztendei egész jövedelmét. (A példa így kétségkívül nagyobbszerű, mint lett volna amúgy. Később az összeg csakugyan 60.000forintban állapíttatott meg). Nem akar érdemet csinálni belőle magának; ő — mint katona és nőtlen ember — könnyebben teheti ezt, mint más. Az adomaszerű fordulat, melyet a későbbi íróknál találunk: „Miből él a gróf egy évig?“ — „Barátim majd eltartanak“, — magában a beszédben foglaltatott s — szerényen és igénytelenül, a mint mondva volt — jól is illett a nagy tetthez. Az egyszerű, kendőzetlen beszéd hatását, — mely Petőfi ama versét juttatja eszünkbe: „Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett“ — egyezően írják forrásaink. De ha nem írnák is, képzelhetnék-e máskép, mint hogy örömriadás, lelkesedett éljenkiáltások válták föl a meglepetés egy pillanati elámúlását. gyár tudós társaság felállításának szükségét Kolosváry Miklós, Győrvármegye követe, kinek szavai másnap erős viszhangot ébresztettek Takács Gáspár, pozsonyvármegyei követ beszédében. Ez után szólalt föl Nagy Pál, hevesen ostorozva a németeskedő mágnásokat, a bécsi kormányt, a tótos nemességet és az idegen polgárságot. Még ezen a napon másodszor is beszélt s ez alkalommal egyenesen az akadémia felállítását sürgette. „Ez csak önerőnkön, adakozásokból állhat fel; itt járjanak elül főrangú gazdag uraink nemes áldozatokkal; mert mint az egykori hadvezér szerint a háborúra, erre is csak három dolog kell, u. m. először is pénz, másodszor is pénz, és harmadszor is pénz. 35* ORSZÁG-VILÁG. 1880. év.