Ország-Világ, 1881 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1881 / 11. szám

XI. Füzet. A szombathelyi új zsinagóga és Löw Immánuel. (Két képpel.A­z utolsó évtizedek politkai és társadalmi válto­zásai sehol oly észrevehető, sőt szembetűnő nyo­mokat nem hagytak, mint a zsidók viszonyaiban. A ki a zsidó községek régi s hazánk nagy részében még jelenleg is fönnálló állapotát, isteni tiszteletét az újabb irányú községekével összehasonlítja, az két különböző korral áll szemben. Sehol nem történt oly gyorsan az átmenet a közép­korból az újkorba, mint a zsidóknál, és ez átmenet leg­szembeötlőbb jelei az utolsó három évtizedben hazánk nagyobb s kisebb városaiban épült új zsinagógák, ha ezeket a régiekkel összehasonlítjuk. Hajdanában megtagadták a zsidóktól azon jogot, hogy zsinagógáikat utcára vagy szabad térre építsék. Szűk udvarokban húzódtak meg Mózes vallásának hívei alacsony, dísztelen és jelentéktelen épületekben, melyek­nél legfeljebb arra voltak tekintettel, mint lehessen esetleges megtámadtatások ellen menedékhelyül felhasz­nálni isten házát. Azóta feledésbe ment sok egyébbel a zsinagógák visszaszorítása, a zsidók által nagy áldozatokkal emelt zsinagógák immár díszes helyekre építtetnek s felvilágo­sodott korunk szelleme ebben is méltó kifejezést nyer. Az utolsó három évtized hazánkban az új zsinagó­gák egész sorát látta keletkezni; alig van nagyobb város, melyben az eszthetika igényeinek épp úgy, mint célja méltóságának megfelelő új zsinagóga nem épü­lt volna. Elég talán kiemelnünk, hogy csak a néhai szegedi főrabbi Löw Lipót tizenhét új zsinagógát avatott föl, még­pedig csaknem kizárólag magyar nyelven. E helyütt azon történeti tényt is följegyezzük, hogy az első magyar zsinagógai beszédet néhai Lőw Lipót tar­totta (Nagy Kanizsán, 1814-ben), és hogy az első zsi­nagóga, mely magyar nyelven lett fölavatva (szintén Lőw Lipót által) a pápai volt (1846). Löw Lipót a zsi­nagógákat nemcsak magyar nyelven, hanem magyar szellemben is avatta föl; a hazáért lángoló nemes szivé­nek vágya volt, hogy e zsinagógákban ,,a fel­világosodott vallásosságot, a tiszta erkölcsiséget és a buzgó hazafi­­ságot“ hirdessék, miveljék és terjeszszék. . . A lefolyt 1880. évben is több helyen épült majd­nem kizárólag egyesek áldozatkészsége alapján új zsina­góga. Közöttük első helyen a szombathelyi áll, melyet a mai számunkban látható kép ábrázol. E zsinagóga úgy méretei, mint alakja által a hazai zsinagógák közt a legelső helyek egyikét foglalja el; méreteiben a budapesti dohányutcai zsinagógát nem közelíti meg, de arányaiban, különösen a mi mesterileg rajzolt és gyönyörűen kivitt külső architektúráját illeti, messze túlhaladja. A szombathelyi zsinagóga tökéletesen szabadon áll s minden oldalról egyaránt meglepő látványt nyújt. Legpompásabb azonban természetesen a homlokzat, mely­nek széles lépcsőzete, magas kapuja és tetszetős két tor­nya mintaszerűnek nevezhető. A zsinagóga belseje az újabb zsinagógák legtöbb­jének mintájára már ízlésben van élénk színekkel ki­festve, melyek azonban összhangzatos benyomást tesznek. Alsó hajóiban 400, karzatán 300 imaszék van tágas be­osztással elhelyezve. Az oltárt és orgonát külön ku­pola fedi; az épület ezen része különösen sikerültnek mondható. Szombathelyen múlt nyáron sok vendég megfordult, előbb az új színház megnyitása, majd az orvosok és ter­mészetvizsgálók vándorgyűlése alkalmából. A nagyszámú vendég a míveltségben igen előrehaladott város egyéb nevezetességei közt az új zsinagógát is megszemlélte és róla mindnyájan egyetértőleg oda nyilatkoztak, hogy művészileg fényesen sikerült s hogy úgy a városnak díszére, mint a fiatal építésznek, Schöne Lajosnak, becsületére válik. A szombathelyi zsidó hitközség, mely alig 250 csa­ládból áll, az 1878. év telén határozta el az új zsinagóga építését. A kezdeményezés körül kiváló érdemei voltak dr. Stier József szombathelyi rabbinak, ki egy „a szent egylet“ által rendezett lakomán híveit a nemes tettre föl­­buzdítá. A kivitel körül nagy érdemeket szereztek ma­guknak Lakenbacher Fülöp, a hitközség buzgó elöljárója és Red­mitzer Salamon, az építési bizottság erélyes el­nöke. Az építésnél elismerésre méltó takarékossággal jár­tak el és ennek köszönhető, hogy az építési költségek, a zsinagóga minden dísze mellett, a 80.000 forintot meg nem haladták. Ezen egyébiránt nem jelentéktelen össze­get egyesegyedül a hitközség buzgó tagjainak áldozatkész­sége teremtette elő. Az orgonát, mely az isteni tisztelet fényét lényegesen emeli, a zsidó fiatalság ajánlotta fel a hitközségnek. A gyönyörű zsinagóga ünnepélyes fölavatása 1880. évi augusztus hó 30-án történt és úgy az új épület pom­pája, mint az egybegyűlt közönség sajátszerűsége és az egyházi szertartást végzők egyénisége az ünnepélyt meg­hatóvá és f­eledhetlenné tették. Az ünnepélyen megjelent Szombathely népszerű, ha­zafias és nagytudományú püspöke, az összes szombathelyi papság, a megyei és városi hatóságok, számos hitközség küldötte, úgy hogy a közönség ritka és a felekezeti türel­met bizonyító látványt nyújtott. A buzgó szombathelyi rabbi, dr. Stier József, ez al­kalommal tartotta magyar nyelven tuenden speech- ét, mi a jelenlevőkre láthatóan igen kedvező benyomást tett. Az ünnepély fénypontját dr. Lőw Immánuel szegedi főrabbi fölszentelő beszédje képezte. Midőn ez alkalommal ezen jeles fiatal rabbi arcképét is közöljük, néhány szót akarunk szólni életéről. Dr. Lőw Immánuel, a nagyhirű Lőw Lipót fia és hivatalbeli utóda, 1854. évi január hó 20-án született Szegeden. Tanulmányait részint ott, részint Berlinben vé­gezve, atyja halála után 1878-ban annak utódává válasz­tatott. Ifjú kora dacára kiváló tudományossága és szónoki képessége őt hazánk rabbijai közt a legismertebbek közé emelik. Hogy úgy nyilvános működésében, mint a magán­életben a leglángolóbb hazaszeretet vezérli, azt Lőw fiáról kiemelnünk nem kell. Jól mondta épp a szombathelyi zsi­nagóga fölavatása alkalmával a díszlakomán egy zsidó ügyvéd, hogy a szombathelyi hitközség éppen azért bízta Lőw Immánuelre a fölavatást, mert már e névvel is tün­tetni akart; tüntetőleg akarta eleve megmutatni, hogy egy magyar érzelmű hitközség magyar szellemben óhajtja zsinagógáját fölavattatni. A fiatal rabbi elfogadta meghí­vása ily értelmezését, elfogadta mint azon család sarja­déka, melynek tagjai büszkén „vér szerinti magyaroknak“ vallják magukat. A szegedi izr. hitközség Lőw Immánuelben újra oly lelkipásztort nyert, ki nem csak saját hivatását ernyedet­­len buzgalommal tölti be, a mint ezt az árvíz idejében és utána kifejtett tevékenységéből kitűnt, a midőn hitközsége újjáalakulásának alapját megvetette, hanem egyúttal hit­községe hírnevét is, melyet atyja szerzett, fönn tudja tartani. Áldásos működése és kiváló érdemei elismeréséül az imént a városi törvényhatóság tagjául is megválasztatott. Befejezésül azon remek egyházi beszédből, melylyel Löw Immánuel a szombathelyi zsinagógát fölavatta, és melylyel a nagyszámú és díszes hallgatóságot a szó teljes értelmében elragadta, ide igtatunk egy kis mutatványt, melyben a szónok felekezetének viszonyáról a magyar nemzethez költői ihlettséggel nyilatkozik. Miután a zsinagóga hivatását tárgyalta volt, így foly­tatja a lelkes rabbi: „Szer és szokás, évezredes tisztes szokás, törvény s gyakorlatszabta szer­egyitve avval, mit változott kornak változó igénye nyújt és kíván, hagyományos jelképek rej­télyes, jelentős szava szól a zsinagógában, ünnepélyein és ünnepein a vallás legmagasztosabb eszméi jelennek meg jelképekben, hogy lelkesítőn hirdessék az egybegyült hí­veknek mindazt, a­mi magasztos és dicső: hirdessék a gondviselés titkait s az ember kötelmét, hogy a fölavatás Chanukka-ünnepén hirdessék, mint kell vért és vagyont áldozni vallásért és hazáért, szabadságért és jogért. S a nemzeti gyász bús emlékünnepein megtanulnak keseregni régi dicsőségen, mely letűnt, régi fényen, melynek vilá­gossága eloszott, elenyészett, de mely derengő fényével évszázadok nyomorán egyetlen vigasza volt őseidnek, kiket „............a bánat megviselvén zordúl „Vigaszért b­ő lelkek a múltakba fordul. „Azokkal időznek, a kik másszor voltak . „Mit az élet megvon, megadják a holtak.“ „A nemzeti bú epeszt, sorvaszt, emészt, de fönntart. A nemzeti bú hatalmas tényező a népek életében, ezt ta­pasztalta, keserűen tapasztalta felekezetünk, zsidó feleke­zetünk, ezt tapasztalta, keserűen tapasztalta nemzetünk, magyar nemzetünk, s a néplélek e rokon tapasztalása, emez együtemű dobbanása az, mi bennünket oly könnyen, alig egy emberöltő idején, nemzetünkhöz láncolt, hogy véle érezzünk, véle vérezzünk, véle ujjongjunk örömének ritka napjain, vele gyászoljunk fájdalma idején. Híven megemlékezünk régi történelmünkről, s e hűségben van kezessége annak, hogy új hazánkhoz is hívek leszünk, mert csak törpe nép felejthet és nagyságot, törpe nép, mely vak eszközként van alárendelve a történet esélyei­254 - ORSZÁ­G-V­I­L­Á­G. — nek. Jellemet mutat a ragaszkodás az ősök sirlakához, jel­lemet, mely bizonyságot fog mellettünk tenni, hogy letet­tük a vándorbotot és ez áldott földnek gyermekivé levőnk híven és igazán, odaadón és föltétlenül; bizonyságot tesz a felől, hogy Izrael nyugovóra szállott és nem kereng im­már fészketlen sirályúl a világtörténetnekzajgó tengerén“. I. 1881. év. A tánckórságról. (Farsangi cikk.) A táncosok csoportja egyre nő, Strassburgban táncol sok száz férfi, nő. Utléleken, utcákon, útakon k.s éjjel-nappal koplal sok vagyon. Míg végre csillapul a tombolás. . . Hívatik Vidatáncnak e csapás. Königshoven die Eh. und Strass. Chronik. icsoda? Hát ilyen is van?­­—kérdi csodálkozva az olvasó. Hát csakugyan igaz, mit Ciceró mond, hogy senki se táncol józanul? Hát szó szerint kell érteni a Tóth Kálmán versét, hogy: ugrán­doznak, járják a bolondját? Hát nem mese, hogy az egy­szeri királyleány hetekig akarva — nem akarva Lan­­gauszt járt, mert bele­szállott az ördög ? Hát az életből merített Ovid, midőn leírja, hogy Pentheusi saját anyja és a többi bacchánsnők tánc közben, bacchánsi rajongásuk­ban összetépték ? A középkorban több eset fordult elő, midőn a táncolás valóságos betegséggé fejlődött ki, főkép a németeknél és olaszoknál. Ez eseteket mind elősorolni hely szűke miatt nem lehet; elég legyen csak azokra szo­rítkozni, hol a baj egész járványszerű jelleget öltött. Ál­lítólag Erfurtban már 1837-ben száz gyermek esett egy időben e betegségbe. Arnstadt felé az utat táncolva és ugrálva tették meg. Arnstadtba érve, kimerülve rogytak össze, egy részük szüleik házánál halt meg, kik haza vi­tették, más részük éltek fogytáig reszketegségben szen­vedi 1278-ban a Mosel hídján Utrecht mellett valami 2­10 táncos mindaddig akarta járni, míg a pap a Krisz­tus testével nem közeledik, de büntetésből leszakadt a hid s mindnyájan a Moselbe fúltak. De a voltaképi táncjárványok csak később kezdőd­tek. Már 1374-ben lehetett Aachenben nagy számú férfi és nőcsapatokat látni gyülekezni, kiket egy közös tévengés szállott meg. Egymásnak kezet fogva kört képeztek s látszólag öntudatuktól megfosztva, vad tombolással óra­hosszat táncoltak, a körülállók környezetével mitsem tö­rődve, míg kimerülve össze nem rogytak. A tánc közben se nem láttak, se nem hallottak, a képzelet varázsképe­ket bűvölt eléjük; némelyek szent János nevét kiabálták: Hallgass meg sz. János! hallgass meg sz. János ! Mások azt hitték, hogy vér árjába merítették s ezért kell akko­rákat ugrálniok. Azt mondják, hogy a nagy tombolás folytán nagy puffadtság, felfúvódás (dobkórság) állott be s e miatt hasukat kendőkkel kellett összeszorítani, míg mások öklözéssel s rugdalással segítettek a bajon. (Kö­zépkori gyöngéd kúra!) Magukhoz térve nagy szorongás érzetéről panaszkodtak, nyöszörögtek s azt hitték, vág­­órájuk ütött. A betegség jelenségei nem mindenütt voltak egy­formák ; úgy látszik, hogy különböző fokai fordultak elő s hogy a helyek szerint is változtak. Legsúlyosabbak azok a formák voltak, melyeknél az epilepsiához hasonló rán­gatózások, arcfintoritások stb. fordultak elő.­ A baj Aachenből pár holnap alatt átcsapott Német­alföldre: Lüttich, Utrecht, Tongern és sok más belga vá­ros hemzsegett a vándor táncosoktól. A nép csoportokban gyűlt össze körülöttük, üdvökért miséket tartottak, búcsú­­járásokat rendeztek, templomi énekeket zengtek. Ez mind nem használván, a ráolvasáshoz, ördögűzéshez folyamod­tak, minek e századokban nagy volt hatása s mi ez eset­ben sem maradt eredmény nélkül. De nemcsak az említett irányban, más felé is elharapódzott a baj. Kölnben 1500, Metzben 1100 táncos tombolt: földmivesek, kézmivesek, házi­asszonyok, fiuk, leányok, cselédek,­ koldusok, ha­szonleső árnítók, nyeglék, charlatánok, ily kevert ele­mekből állt a táncolók sokasága. Strassburgban 1418-ban fordult elő járvány s mily mértékben, azt látni a cikk ele­jén idézett sorokból. Olaszhonban a táncdah tarantismus név alatt isme­retes. A tarantismusról először Perotti Miklós tudósit (élt 1430 80). Apuliában tudta mindenki, hogy egy ottan honos pók csipése okozza e betegséget s ez állatnak (ta­rantula, terrantola) csípésétől általában mindenki félt. Perotti szerint a­kit megcsípett, mélaságba esett, eszmé­letét csaknem egészen elvesztette. Ez állapothoz rendesen

Next