Ország-Világ, 1883 (4. évfolyam, 1-26. szám)
1883-03-03 / 10. szám
146 főben reggelig tartott, amikor Petőfi érzékeny búcsút vett pajtásaitól, „mert hát tempi passati, monda, hogy valakinek barátja voltam, tudnivaló, hogy nekem barátaim legyenek. “Pedig dehogy nem voltak, azok voltunk mi mindnyájan, s hogy nálunk még többen voltak, azt utazása alkalmával is bőven tapasztalhatta, midőn azt írta nekem, miszerint annyi barátokat szerzett magának, hogy egész lajstrom lenne, ha azokat leírná. „Amerre csak jártam, végző sorait, öleltek, szerettek, bár gázoltatásomra mindent elkövetnek a kritika hősei! Általában senkire sem látszott fiatal barátom inkább haragudni, mint a kritikára. „Ha kritikusok nem volnának, ■ írta jegyzeteiben — a világon legjobban utálnám a tejfölös tormásmártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal el a tejfölös tormásmártás.“ Haragja tehát inkább utálatnak nevezhető, melylyel ő a kritikusok bizonyos faja ellen viseltetett; mert haragudni lehet valakire a nélkül, hogy megszűnnénk őt becsülni, de Petőfi utálta e bizonyos fajt, s utálata onnan eredt, mert azt megvetette. Haragudni, igazán haragudni csak egyszer láttam őt, akkor, midőn hazánk egyik legnagyobb fia, akit az egész nemzet tisztelt, s Petőfi is nagyrabecsült, megtagadta tőle a kollegialitást, visszakérvén tőlem levelében az „Életképek“ számára küldött cikkjét, miután nincs kedve a lapomban fölszámlált újévi munkatársak sorában egy „poéta“ mellett figuráink Petőfi éppen nálam volt, midőn a levelet vettem; nem lehetett annak tartalmát előtte eltitkolni. Mérgesen pattant föl székéről. „Vagyok én is olyan ember mint ő, heveskedek, s lesz még idő, ahol szerencséjének fogja tartani, ha az én nevem mellett az övét is említik.“ — E büszke önérzet gyakrabban fölébredt fiatal barátomnál, néha a legcsekélyebb ok is adott rá alkalmat. — Vácon egy fiatal emberrel találkozott, aki őt nevénél szólítá, s Petőfi kérdésére, hogy honnan ismeri őt? azt felelte: „Ki ne ismerné önt?“ „Igaza van, írta lapomba, ki ne ismerne engem? tán nem élnek tovább firkáim, mint én magam; tán addig sem élnek; meglehet, hogy még életemben elhangzik nevem, mintha sohasem zengett volna; de ez engem háborítani nem fog; elég lesz nekem akkor annak tudata, hogy volt idő, mikor azt mondhattam, ki ne ismerne engem?“ Ez elégikus hangulatot azonban nem ritkán oly ironikusnak látszó, de komolyan is vehető kifakadások váltották föl, melyek őt sokkal kevésbbé bosszantották, mint kritikusait. így, midőn egyszer fölemlíté, hogy az aggteleki barlangban ő is fölkarcolta nevét, s egy mellette állott uracs ezt oly közönyösen nézte, mintha csak az állott volna ott: „Kiribica Istók“ vagy „Sujánszky“, kevésbbé múlt, hogy a lipótvárosi Khadamantusz őt e pajkosságért nem exorcizálta. Különben azt a Petőfi ellenében annyiszor fölhozott állítást, hogy nincs ő kívüle író, aki a kritikát ne óhajtaná, s tőle megváltást ne várna irodalmunkra, nem egy illusztris példával tudnám tulajdon szerkesztőségem idejéből is megcáfolni. Az ünnepelt regényíró, Jósika Miklós, megszűnt dolgozótársam lenni, mert színbírálóm „Két Barcsay“ című drámáját nem nagy nyereségnek tartotta a színműirodalomra nézve. Döbrentey Gábor nem akarta megengedni arcképének közlését, mert az életírási adatokat, melyeket Berzsenyi Dániel műveihez írt, Vahot Sándor a könnyebb megérthetőség okáért magyarra fordította. Zdsznyay Kálmás, akit egy ismert írói tekintély azzal ajánlott nekem: „édesítsd magadhoz a kis fiút, kiben zseniális év van, de a ki tanulni nem akar,“ majdnem fölmondta a barátságot, mert egy költeményét nem közöltem, melyben a levegőt „porcellántorony“-hoz hasonlító, ami az ő nézete szerint tökéletesen megáll: „mert a lég magassága éppen oly fehér-kékes, halványpiros színezettel játszik, mint a finom porcellán“. Gór éve a kinek „Nyűgöt“ című munkáját Irinyi József kissé élesebben, de hozzáértéssel s igazságszeretettel bírálta, levelében érzékenyen panaszkodott, hogy őt egész életére szerencsétlenné tettem; sőt maga a nyugodt, szelidlelkű Vörösmarty is, aki pedig üres óráiban szintén kritikus volt, türelmetlenül várta összes munkáinak Erdélyi János által több számon át folytatott alapos és kimerítő bírálatának befejezését, s amint gyakoribb nyilatkozataiból megértettem, kedvetlenül vette a szigorúbb megrostálásokat. Mindez, és még több, amit a szűkre mért idő elmondanom nem enged, csak arra mutat, mily kedves dolgot mivel egy lapszerkesztő, ha egyebet is mond, mint dicséreteket! Hanem hogy miért kellett éppen Petőfi ellenében minduntalan azt a már banálissá tompult frázist ismételni, hogy haragszik a kritikára? az előhozottaknál fogva nem értem, de ha úgy is lett volna, s keserű kifakadásai azok ellen, akik őt annyiszor és oly méltatlanul megtámadták, erre okot adtak volna: vájjon egy Petőfinek, a kinek térde az aranyozott bálvány előtt soha meg nem hajolt, s a ki azt a díszhelyet, melyet lángelméje által az isten világában elfoglalt, férfias önérzettel betölté, nem volt-e megbocsátható, ha ugyanakkor — midőn Eötvösnek kegyeletes méltánylata, s Arany Jánosnak, a ki már megírta „ Toldi “-ját, s vezércsillag gyanánt tündökölt a költészet egén, fiatal barátjához írt hódolatteljes levelei ennek öntudatát méltán a legnagyobb fokig emelték az ellene zúdult irodalmi mamelukkokkal szembeszállva meggyőzte őket azon régi igazságról, miszerint egy jó írót sem ölt még meg a másnak a tolla, hanem ha öl, megöli az igazságtalan kritikust a maga tolla , amire számos példát találunk Petőfi ellenségeiben! Mindazon szíves és kitüntető fogadtatások dacára, melyekben Petőfi fölemlített kirándulása alkalmával részesült, ide számítva a szép hölgyek ovációit is, melyek őt annyira föllelkesítik, hogy, mint mondá, még azon hősies tettre is elszánhatná magát, hogy megházasodjék, csakhamar visszavágyott Pestre; mert „minden lépése, mely őt útjában messzebb vitte a fővárostól, egy-egy kötéllé vált, mely visszahúzta őt hatalmasan a jó és vidám pajtásokhoz.“ Rövid idő múlva visszaérkezése után átadta a lapom számára írt „ Úti-jegyzetek“-et, melyek újra felbőszítették ellene nemcsak a kritikusokat, hanem azon képzelt és valódi írói notabilitásokat is, akik tréfás vagy gúnyos célzásai által magukat sértve érezték, s amelyek miatt nem neki, hanem a szerkesztőnek gyűlt meg a baja, akinek a lapjától ismét egy rakás úgynevezett „jóakaró “-t idegenítettek el, s annak engesztelhetetlen ellenévé tettek. Petőfit az ily apró csatározások személye ellen többnyire mulattatni látszottak. Midőn egyik legmérgesebb kritikusa a költő „durva érzületeit eláruló jelnek bélyegzi, hogy a „Megy a juhász szamáron“ című románcban a juhász bottal üt a szamár fejére, Petőfi nevetve jegyzi meg: „ tudtam is én, hogy őméltósága az állatvédegylet tagja.“ Mily édes érzelmekkel jött egyébiránt Petőfi ismét vissza Pestre, kifejezi ezt legjobban: „Idvezlet Pesten“ című gyönyörű költeménye, valamint baráti körben saját tapasztalása folytán tett önérzetes nyilatkozata, hogy mily szép, csak pillanatra is leírni egy olvasó közönség figyelmét, s hogy ezt megnyerte, az boldogabbá teszi őt végóráján, mintha kortársaitól meg nem értve, de oly reménynyel halna meg, hogy örökéletű lesz az utókor ajkain. — Vájjon ez volt-e az a férfiú, a ki, mint ellenei ráfogták, rakoncátlan, kíméletlen s méltánytalan kifakadásokban lelte örömét, s magától eltelve szánandó dicsekvéssel önmagát tömjénezé? Ez volt-e azon minden kegyelet nélküli férfiú, a ki Berzetét megszerette, mert Erdélyi János ott oly sok szép költeményt irt; avagy azért volt-e ő azon „rakoncátlan suhanc“, mint egyik bírálója őt nevezte, mert, midőn Hunfalvi Pált Kenyérivel Késmárkon meglógatta, az általánosan kedvelt tanárt oly ritka tüneménynek mondta a tanítók közt, mint nálunk egy józan és igazságos kritikust? Az ily apró enyelgések magyarázatai szolgálhattak gyakran a kritikának Petőfi irányában követett eljárásához, melyet különben józan és értelmes ember megfogathatlannak tartott. Ugyanazon évnek utolsó negyedében Petőfi Pompéni, Lisznyai, és az én csekélységem kirándultunk gőzösön Győrbe, hol Kovács Pál vendégszerető házánál a legszívélyesebb fogadtatásban részesültünk. Balog Kornél, az akkori alispán, a „nagy költő“ tiszteletére fényes estélyt rendezett, melyen alkalmunk volt a város legtekintélyesebb családjaival megismerkedni. Petőfi általános hódolat és közfigyelem tárgya volt; mindamellett igen feszélyesen érezte magát, s aki őt ismerte, ezt természetesnek fogja találni. Nem volt ő a társalgási élet mestere, s viselete, modora nem illet a szalonok patschuli-szagú legébe. A szabad, fesztelen, kedvet és lelket ébresztő mulatságokat szerette, hol teljesen elemében volt, s a hol meleg keble, nyíltszívüsége, lelkesedése, szerelme és gyűlölete egész teljében nyilatkozhatott. Nemsokára rá, hogy Győrből visszatértünk, Sándor barátom egy nap azzal lépett be szobámba, hogy ő ezentúl nem dolgozik többé az „Életképekébe. „Megesküdtem úgymond, hogy nem Írok, de ha neked nem Írok, tévé hozzá csitító hangon, nem Írok a többinek sem.“ Eleinte e hirtelen elhatározását azon kíméletlen bírálatnak tulajdonítom, melyet néhány heti távollétem alatt helyettesem Petőfi verseiről a lapba becsempészett, s amelynek megjelenését senki nálamnál jobban nem sajnálta; a dolog valódi oka azonban azon körülményben rejlett, hogy ugyanakkor jelesebb fiatal íróink közül tizen, köztük Jókai, Degré, Pálffy, Tompa és Petőfi, eltökélték magukat, hogy munkásságukat a szépirodalmi lapoktól elvonják, s erejüket nagyobb dolgozatok, önálló művek kiadására fordítják. Míg Vahot Imre kollegám az „összeesküvés“-t nevetséges színben iparkodott föltüntetni, én a magam részéről komolyabban fogtam föl a dolgot, s a szenvedélyeket kissé kitombolni hagyván, szívélyes levelet intéztem a „tizek tanácsá “-hoz, melyben őket a visszavonulásuk által okozandott kárra figyelmeztetvén, szándékuk megváltoztatására szólítottam föl. S felszólításomnak az a haszna volt, hogy rövid idő múlva valamennyi fiatal író újra dolgozótársam lett .Petőfi egy prózai dolgozatot adott át: „ A nagyapó “-t, s írt színi kritikát; azontúl pedig nem volt egyetlen száma az „ Életképek “-nek, melyben vagy tőle, vagy Jókaitól egy vagy több cikk meg nem jelent volna a lapban. Ez volt szerkesztőségem aranykora! Ez időben nyerte el Petőfi az általam félévenként a legjobb novellárait, s a legjobb versre négy aranynyal kitűzött költői dijjak közül az utóbbit: „Egri hangok“ című költeményével. A pályabírák közül Garay és Vahot Sándor a díjt Petőfinek ítélték oda Bajza ellenében, aki azt Bereczy Károly „Polgárhit“ című versének kívánta kiadatni. — 1846-ban Szász Károly nyerte el, „Szabad székely dalok“ című hazafias költeményével a négy aranyat ; — csakhogy ezek nem az ő, hanem küldöttjének zsebében maradtak. E jutalmak némileg pótolták az aránylag csekély honoráriumot, melyet jelesebb munkatársaimnak dolgozatokért erőm szerint fizethettem. „Elégedjél meg vele Sándor öcsém, mondom ilyenkor Petőfinek, úgy sem tudnám, ha még háromszor annyi volna is, e nyomorult pár forinttal csak egyetlen sorát is megfizetni gyönyörű verseidnek.“ S ő tudta, hogy ez nem volt frázis és puszta hízelgés, mert a legőszintébb meggyőződés hangján volt mondva, s mert ő engem becsült és szeretett. Tavasz elején 1847-ben ismertem meg személyesen Tompa Mihályt. Petőfi társaságában köszöntött be hozzám a „Jégvirágok“ ciklusával. Az estét a „Nemzetikor“ - ben töltöttük. Szokottnál többen gyülekeztünk össze ; a kedélyek vidorabbak, a társalgás élénkebb volt, mint közönségesen. Kazinczy Gábor szónokolt ; Petőfi három verset szavalt el magától. Vörösmarty az „Országház“ című költeményét mondta el: Egressi Gábor gyújtó hatással adta elő Petőfinek az „Életképek“-ben néhány nappal előbb megjelent „ Őrült “-jét, stb. Azóta sem volt társasegylet, mely a hazafias szíveket oly közel hozta volna egymáshoz, s nyújtott volna oly sok szellemi élvezetet tagjainak, mint az akkori „Nemzeti kör.“ Az ötvenes években keletkezett kevés számú társasegylet csak halvány kísérletül tűnt föl a közélet beborult feketesárga egén ; megvolt a címe, de a lelket és szellemet ellenőrizte a „zsandárpolkáj !“ Negyed fél hónapra rá Bécsbe költöztem. A búcsúlakoma a zugligeti „vadászudvarnál“ volt. Barátaim és írótársaim közt ott voltak Petőfi, Pálffy, Degré, Csengeri, a bájos Hollósy Nelli, s a szellemes Szlávy Sarolta, a koronaőr közel rokona. Azzal a fájó érzéssel hagytam el őket, hogy szívem azon idegen égöv alatt, hová engem végzetem kilökött, s az oly emberek közt, a kik velem sem örülni, sem szenvedni nem tudnak, egyedül, elárvultan fog maradni. Búcsúzásunkkor Petőfi ezt írta „Album“-omba : Olvastad, úgy-e bár, a bibliába’ Az olajos korsó történetét ? Az van megirva róla, hogy hiába ömlött, mert újra mindig megtelek. Ez olaj korsó az élet kéje; Azért kacagom a bolondokat, Kik alig mártják nyelvöket beléje Eszélytelen gazdálkodás miatt. — A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja E korsó nedvét untalan . Mért gazdálkodnék? a midőn jól tudja, Hogy minden percben ismét teli van! Ugyanezen az évben láttam még egyszer és utólszor Petőfit. Szeptember hó második felében volt, mikor Pulszky mint futárt küldött le engem Pestre Batthány Lajoshoz. Csak néhány percig időzhettem nála. Fölszólított, hagyjam el mielőbb „azt a nagy német fészket, hol a magyart még jobban gyűlölik, mint mi őket.“ Késő volt; végzetem másképp akarta; engednem kellett a kényszer szükségének.* * * Engedjék meg befejezésül a nagy költő személyére s egymásközti barátságos viszonyukra vonatkozó jelen adatokat ama különféle fázisok hű és rövid elsorolásával kiegészíteni, melyeken Petőfi költeményei átmentek, vagy helyesebben, melyeket azoknak átszenvedniök kellett, míg azok az ötvenes sötét hatalmak karmaiból a napvilágra, t. i. a közönség birtokába jutottak. 1852-ben adta ki Emich Gusztáv Petőfi újabb költeményeit, melyek részint a forradalom előtt, részint azután különféle belletriai lapokban, s egyes lenyomatokban jelentek meg. E kiadás követte az 1846-ban megjelent vaskos kötetet, s tekintettel az akkori gyászidők viszonyaira, gondosan mellőzött mindent, a mi a mérvadó ma- ORSZÁG-VILÁG, 1883. évfolyam.