Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1884-04-19 / 16. szám

1884.­­Lvfolyam. ORSZ­AG-VILAG. — Mária! ítéletemet arcodon olvasom te engem nem szeretsz többé, ■—­ de isten szent nevére kérlek, mondd meg, mi által okoztam irántam tanúsított egy­kedvűségedet ? A hercegné nem bírta többé felindulását legyőzni, és igyekezett, lehet szánalomból, lehet szerelemből, mely­­lyel iránta még viseltetett, a szegény költő kétségbe­esését enyhíteni. — Nem! — monda reszkető hangon, — nem va­gyok közömbös irántad, szeretlek; amíg tőlem távol voltál, minden órám csak új meg új bánatot szült szá­momra, — de váratlan visszatérésed feneketlen örvény szélére hozott. Indulatosságod gyalázatba ejt; várnod kellett volna, míg jövőnkről gondoskodtam volna. E bált azon szándékból rendeztem, hogy minden gyanút elhárít­sak és írigyeinket megszégyenítsem—visszajöveteleddel mindent megsemmisítettél Reggeli három óra tájt megnyugtatva, sőt még jövendő boldogság előérzetében, hagyá el a palotát. De alig hogy haza érkezett, úgy az este történt találkozás ismét eszébe jutott és kétkedés lepte el szivét. Sötét sejtelmekkel kelt fel ágyából. Úgy érezte magát, mintha valami nagy veszteség érné. A szolga láttára, ki­hívatlanul, egy levéllel kezében, belépett, borzadály futott végig rajta. Felbonta a levelet, — Mária írására ismert és a követ­kező sorokat olvasta: „Szenvedélyed az őrültség bélyegét viseli; bocsáss meg, de többé el nem tűrhetem. Szedd rendbe magad és térj vissza azon útra, melyen jártál, mielőtt még meg­ismerkedtünk egymással. E percben anyámhoz Volhyniába utazom. Esküszöm, hogy Varsóba mindaddig nem térek vissza, míg biztosan nem tudom, hogy te innen távoztál. Levelet tőlem itt ne várj, kivéve Franciaországban. M . . . Mária.“ Nehéz leírni azt, mi a költővel e levél olvasása után történt. Mintegy őrültségi rohamban a lépcsőkön lesza­ladt és a hercegné palotájába sietett. De mit jelent e rendetlenség és e szokatlan zendülés, lótás-futás? Az egész udvar ládákkal és bútorokkal telve volt, a termek üresek, a szolgák a falakról a tükröket és a gyertya­tartókat leszedik. A hercegné elutazásáról kérdezőskö­dik , de ereje elhagyja, összeroskad, aléltan a földön fek­szik. Orvosi segély megmente a férfiú életét, ki magasabb célokra rendelve volt. Lakására hozták, hol néhány na­pon át lázban senyvedett és kevesebbet szenvedett, mivel öntudaton kívül volt. De mihelyt lassan magához tért, régi szenvedélye ismét elragadta. Mily terveket csinált magának! A hűtlent anyja kezeiből kirántani akarta,sze­mei előtt magát kivégezni szándékolt; végre elhatározta, hogy zárdába megy, lemond a világról és minden gyö­nyöreiről . . . Mindezen gondolatok érzelmeinek mintegy várpontjai voltak és fájdalmait enyhítették. A szerelem fájdalma hasonlít a tűzhöz, mely a seb égetése által annak gyógyulását eszközli. Az első erős rohamok után a nyugodt megfontolás lépett jogába. Szászország a lengyel köztársaságnak hadat üzenni akart, — Szászországba szándékozott utazni! Mily szerencsés gondolat — mint győző fog ő, karddal kezében, a hűtlen elé, — mily diadal, őt meg­alázva látni! Úgy tehát 1764-ben Varsót elhagyá, miután majd­nem két évet töltött Lengyelhonban, hol a reményeit szerencse helyett érzéki gyönyört talált és­­ bánatot, fájdalmat. Itt végződik a szerelmi rege de St. Pierre Bernardin életében. Még egy körülmény itten felemlítendő, hogy e tör­ténet egy egészet képezzen. St. Pierre Franciaországba visszatért, hol az ígért leveleket nem találta meg, e hall­gatás megerősíté hitében, hogy közte és Mária közt min­dennek vége. — Egynéhány év múlva Lengyelhonból való visszajövetele után, egy napon Versaillesben időzött, épp egy nyilvános ünnepély tartama alatt. A tolongó néptömegbe szorulva, egy m meggyújtandó tűzjátékra várt, midőn a vele szemben levő palota egyik ablakára pillan­tott, és — ki írja le bámulását — ott Máriát látta. Nem hisz szemeinek és mégis nem csalódott, hisz ott van szőke haja, kék elbájoló szeme, nyájas mosolygása és öltözete, mesterséges egyszerűsége. Nem, nem csalódás — Mária reá néz — felismerte őt.­­— Elragadtatásában nem két­kedik, hogy ő miatta jött ide Lengyelországból — a tolongó tömegen át utat akar magának törni — de hiába­ lehetetlen! Aközben a közfigyelem a tűzjátékra fordít­­tatott! Azon percben, midőn egy tűzsugár a levegőbe emelkedett és ezer meg ezer csillaggá szétpattant — eltűnt Mária az ablakból. Édes reményeket táplálva visszatért Párisba és lakását nem hagyta el, reményeive, hogy Mária megláto­gatja őt. Nyolc hosszú nap múlt el anélkül, hogy valami f Geibel Em­áiméi. |jw|i­mmár két hete, hogy az élő német költők leg-­­ nagyobbika Lü­beckben átszenderü­lt arra az óhajtott örök álomra, melyet olyan nagyon áhított hosszú, kínokkal teli szenvedései alatt. Az a költő, aki úgy fogta föl hivatását, mint a rajongó lelkész, és soha a szép birodalmában alacsony fokra le nem bo­csátkozott. Vonásainak nemességével összhangzatban állott szelleme is, s nemcsak jellemét nem árnyalja leg­kisebb folt sem, de épp oly nagy volt embernek, honfi­nak, mint költőnek. Midőn mint 25 éves ifjúnak legelső költeményei megjelentek, azok rohammal foglaltak el minden szívet. Geibel költeményei épp úgy megkaptak formájuk bája, mint a bennök nyilvánuló érzelmek mélysége által költeményei megkapóan hasonlítanak Heinde dalos ver­seihez, de azok világfájdalma és anélkül, hogy kikacagná saját érzelmeit, s a legdallamosabb akkordot egyszerre csapná keresztül, mintha ostorral sújtana végig a húrokon. Az emberszív és a természet, s­e kettőt ismerte Geibel minden porcikájában. Ifjúságában igazi dalnoka volt a szerelemnek és a tavasznak. Tudott olyan édesen dalolni, hogy elragadott minden kortársát, s az idősb emberekben olyan hatalommal idézte föl boldogságuk emlékét, hogy azt még egyszer vélték átélhetni. A júniusi dalok megjelnése után az ifjú költő férfiúvá edződött. Komolyabb, érettebb, gondolatokban mélyebb volt, s jelentkezett szelleme arcán egy éles politikai vonás, melyet eddigelé nem észlelhettek. Az idő szele megérinté az ő homlokát is, s a szabadság vágya őt is megkapta hatalmasan. A schleswig-h­olsteini forra­dalom volt az, amely lelkesítő,­­ de ennek a trónfelfor­­gatáshoz semmi közük nem volt. Amint gyűlölt Geibel minden zsarnokságot, olyan erősen hitte azt, hogy az osztozkodó nép a legnagyobb zsarnok valamennyi között , mert egyik párthoz sem csatlakozott 1848-ban, nép­szerűségének nagy részét áldozta föl meggyőződéséért. Ekkor történt, hogy II. Miksa bajor király meg­hívta őt Münchenbe, ahol gondtalanul élhetett múzsájá­nak, s lehetett feje, szíve annak az irodalmi körnek, mely köréje csoportosult. Ekkor vette nőül azt az „Ada“-t, akit annyi szép költeménynyel örökített meg, márvány­nál tartósabban, s élte vele életének legboldogabb három évét. De amikor az odaadó, bájos Ada meghalt, múzsája, mintha kárpótolni akarná, még erőteljesebben, még hat­hatósabban támogató, s csak a mélyre ható, megdöbbentő fájdalom hangja az, mely ráemlékeztet bennünket arra, hogy e költemények kútforrása: a zokogás. Mint lyrikus mindig egyenlő magas színvonalon maradt, s kortársai közül hazájában nem múlta őt felül senki, de kiváló volt mint politikai és epikus költő is: „Der Tod des Tiberius“, „Die Blutrache“, „Judas Ischariott“, „Der Mythus vom Dampf, stb. mind azt bizonyítják, hogy Geibel még férfikora derekán túl is folyton tanult és haladt. Drámai költeményei színpadi sikert aratni nem bírtak soha, bár e művekbe a költészet színaranya volt öntve,­­ ami ismét bizonyítja azt a rég gyanított, de csak elvétve kimondott igazságot, hogy nem költészet az, mit a színpadi hatás megkövetel, vagy nem csak az. Amióta 1868-ban — a porosz királyhoz intézett költeménye miatt — nyugdíját elveszítő, elköltözött a bajor fővárosból, s szülőföldjén, Lübeckben élt csöndes elvonultságban. Hazája nagysága volt egyetlen öröme, s az emlékezés imádott Adájára egyetlen vigasza. Szellemének — mely az egész világ kincse — mi is hódolunk Vészi József fordításában a következő szép költemény közlésével: A napnak lángözönje eltűnt . . . A napnak lángözönje eltűnt,­­ a néma és reánk borúi. A boldogság betölti lelkünk’ , mi együtt bolygunk szótlanul. Bujkál a félhold fellegárnyban, Zeng a madár s az estharang, Némán bolygunk az illatárban: Mit ér a szó, e puszta hang? A szerelemnek üdve csöndes, A boldogságnak nincs dala: Egy csók, egy mélázó tekintet, 8 betöltött vágyunk elhaló, hírt kapott volna. Ábrándképet látott? Meg akart győ­ződni a valóról és látogatást tett egy előkelő személynél, ki folytonos összeköttetésben állott Szaniszló Ágoston udvarával. Ettől megtudá, hogy Mária hercegné Lengyel­­hont nem hagyta el, és Varsóba való visszatérése óta csen­des magányos életet folytat. E bizonyosság új szívfájdal­mat okozott a költőnek. Ezen szenvedély, mely viharhoz hasonlóan, villámci­­kázással, mennydörgéssel és fényes szivárványnyal de St. Pierre Bernardin fiatal korának egét keresztüljárta, a balsors utolsó iskolája volt, melyben a nagy regényíró kiképezte magát és ezen szenvedélynek köszönheti Francia­­ország „Pál és Vi­giniá“-t, e költői és fenséges gondo­latokban dúsgazdag művet. —.—-ISOK-----------­ ------«■-------­ Alkalmas pillanatban. Caton Woodville festménye. Annyi hasznát, mint az egyptomi két hadjárat alatt nem igen vette lovas katonaságnak Anglia sehol az utolsó két évtized sok kisebb háborúskodása alatt. Kassasinnál, Kairónál, — Egyptom fővárosa — és maga Arabi egy maroknyi dragonyosnak hódolt meg. Tebnél a tizenkettedik huszárezred megsemmisítette tökéletesen az ellent, kiszorítva azt két izben biztos helyéből, és főképp Tamásinál, hol Webb ezredes brigádja mente meg a sereget, rárontva az arabs csapatokra, kiknek éppen sikerült Davis tábornok négyszögét szét­verni. Ezeken kívül még sok nagy szolgálatot tettek, miket a lapok nem emlegettek. Kémkedve, az élelmezés gondozva, az ellenséget nyugtalanítva, folytonosan és biztosan egyen­gették az utat a diadalra. Ezt ábrázolja az a jelenet, mit e képen Woodville örökített meg. Egy kémkedő csapat éppen vasúti híd felrobbantásán működve kapja rajta Arabi embe­reit, mely ha sikerül, fel van függesztve a közlekedés az angol hadak között. Az angolok azonban még idején érnek az „utolsó percben“, mikor a tiszt meggyújtja éppen a végzetes kanócot. E festmény nagy feltűnést keltett Londonban az olajfestmények kiállításán, annál is inkább, mert eddig fran­ciák és németek nagyon túltettek az angolon csataképek dolgában. És most úgy látszik, hogy Woodville, ifjú eredeti tehetségével el fogja homályosítani Neuvillet és Delvillet, kivált ha lassabban, gondosabban dolgozik. Valóban az angol csatakép-festő nem panaszkodhatik alkalmas anyag hiányáról, mert oly festői csoportozatokkal sem a múlt, sem a jelenben nem találkozhattunk sehol, mint Egyptomban az utolsó hadjárat alatt, hol highlander és matróz, arabs és indus, egyptomi és bíborkabátos küzdöttek véres, elkeseredett harcot. Az amerikai ifjúság a­ z amerikai tavasz rövid, de duzzad az erőteljes­ségtől. A hideg tél szinte egy fordulattal válik forró nyárrá, s azt a kicsi időt, mely a kettő között elterül, hatalmas erélylyel zsákmányolja ki a tavasz. Szinte halljuk nőni a fü­vet és sisteregni a fákban a nedűk emlősét; ma csak rügyet látunk, holnap már tel­jesen üde a zöld levél; ma parányi bimbó, s holnap már teljesen kifejlett virág. S hogyha a fullasztó nyár elmúlt, akkor megjelenik a hosszú, tiszta, pompás ősz, színdús másodvirágzásával, gyümölcseivel. Nem ritka, hogy de­cember elején a Hudson partjait a világosság és ragyo­gás egész özöne borítja el, amikor már nálunk fejére húzta a természet ködös hálósipkáját, és a megkopaszult fák között téli vihar dühöng. A természet és az emberi élet szoros összefüggésben állanak egymással, s amannak fejlődési története híven 263

Next