Ország-Világ, 1884 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1884-11-08 / 45. szám

1884. évfolyam. épült királyi lakba tette át, s nemes ifjak szá­mára alapított növeldével kötötte össze. A királynő e kedvencz alkotására folyvást nagy gondot for­dított, tetemesen bővítette, kiváltságokkal, gaz­dag alapítványokkal, jövedelmes birtokokkal látta el, minden más egyetemtől függetlennek nyilvá­nította s a rendek és királyi utódai pártfogásába ajánlotta. Esterházy gróf, udvari kanczellárhoz írt sajátkezű levelében vallja, hogy «ezen ügy kezdeményezésének tudata még sötét sírjában is vigasztalásul szolgálatid». E nagy horderejű, ma­gasztos cselekvény az 1780 márczius 25-ikén ki­­bocsájtott királyi oklevélben nyert szabatos kifeje­zést. Június 25-ike, mint a királynő megkoronáz­­tatásának évfordulója, jelöltetett ki a díszes ünne­pélyre, melylyel a budai egyetem, ríj helyén s­írt alakjában, a legnagyobb fény­nyel felavattatott. E nemzeti ünnepély mozzanatait érdekesen írja le az azon jelen volt költő, Ányos Pál, ki az örvendetes eseményt, a nyelv akkori állapotához s a kor ízléséhez képest, kitűnő költeménynyel dicső­íté. Ez volt a királynő utolsó nagy tette, mely után nemsokára bekövetkezett a halála fölött érzett mély és őszinte gyász. Azon intézkedések során, melyekkel a magyar nemzetet lekötelezni és megnyerni, s egyszersmind czivilizáló czéljait előmozdítani akarta, előkelő he­lyet foglal el a magyar őrsereg fölállítása is 1760- ban, melynek történetét Ballagi Aladár kitűnő tollából leírjuk. A terv már az 1741-ik évi köl­csönös lelkesedés hevében fogamzott meg, midőn a királynő kedvet mutatott örökkön - örökké hű magyarjai közt lakni; de a létesítés, nehéz idők viharai miatt, melyek a bel­ügyek rendezésére ke­vés időt s pénzt engedtek, tizenkilencz évig késett. Az 1757-ik évben kivívott kollini nagy győzelem, melyet Dann, magyar fegyverek segélyével nyert meg, alkalmat adott a Terézia nevét viselő ka­tonai rend alapítására, mely által a hálás úrnő örök emléket akart állítani hálájának kifejezésére a szolgálatában kifejtett hadi vitézség­i érdemek iránt, s ismét előtérbe hozta a nemes testőrség felállításának régiebb eszméjét. Mi lehetett leköte­­lezőbb a magyar köznemesi osztályra nézve, mint hogy a nagy királynő annak fiaira bízta saját személyének őrzését, s egyszersmind alkalom nyuj­­tatott száz és néhány fiatal nemesnek, a közvagyon rovására, a fényes fővárosba menni, nagyvilágot látni, európai műveltséget szerezni, s a mi a súj­­tásos faj keleti ízlésének mindenek fölött tetszett, páratlan fényű öltözetben csillogni? 1760 májusán hirdettetett ki a felség felszólítása, hogy a test­őrséghez minden megye két-két nemes ifjat küld­jön, s azon év szeptemberén a Bécsbe érkezett s ott megpuhitandó első csinos vademberek már le is tették a katonai esküt. Első kapitányuk gróf Pálffy Lipót keze alá adatván, és ékes zászlójuk Klimó György pécsi püspök által fölszenteltetvén, október 6-án, József trónörökösnek a szép parmai herczegnővel kötött házassága alkalmával tartott fényes udvari ünnepélyeknél már díszszolgálatot tettek. Ha azonban a királyné netalán arra gon­dolt, hogy e fiatal ázsiai párduczok a bécsi leve­gőben német majmokká lesznek, s az udvari kosz­ton körmeiket vesztik, igen csalódott. Mert, a feltűnő szép legények, kik közt nem egy alföldi Antoniusz, s erdélyi Adonisz találkozott, örömest udvaroltak ugyan az udvari hölgyeknek, s meg is tanultak németül és francziáúl azok kedvéért, de hazájuk nyelvét s az édes otthont nem felejtették, sőt a testőrség kebelében fejlett ki azon nemzeti moz­galom, mely a kiművelt ifjakból részint fran­­czia minták után dolgozó eredeti írókat, részint műfordítókat teremtett, s a kort megelőző magas fölfogással magyar tudós társaság alapítására tö­rekedett,­­­se valóban nemes körből léptek elő Bessenyei György, Barcsay Ábrahám, Baróczy Sándor és társaik. Bécs nem lett számukra elkor­­osító Sybaris, hanem művelő Athén, hol hiányos otthoni neveltetésüket kiegészítették, s aztán a megszerzett magas­ műveltséget s ismereteket nemes czéljukra használták föl. A testőri intéz­ménynek irányban s czélzatban ikertestvére volt a lovagakadémiának «Therezianum» név alatt eszközlött fölelevenítése, melyben részint a királynő, részint gazdag egyesek alapítványai után, két­száz nemes ifjú, nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezek közt 50—60 magyar nemes fiú képeztetett. (Folytatása következik.) ORSZÁG-VILÁ­G. — * — * n ^HnniiDilí^iofeiiQifraDiíh^^npii^^niáfeiifiilCTfeiifit TMpiiniintoiíV É f1 íjh1 fJb1 l * t.. tt.. tt., uTM. .8s HOGY ELLENEM CSOPORTJA... Hogy ellenim csoportja Úgy ujjong vesztemen; Hogy a kit éjt-nap védtem: Most az tör ellenem; Hogy a ki legmohóbban Itta vérem, borom. .. Most az döf legnagyobbat Rajtam, mint bősz barom; Hogy a kit bolond fővel Nyakamra ültetek: Az vágja legmélyebben Szívembe fegyverét. Rendén valónak látom, Mondom, sőt tartom is: De hogy az égnek ehhez Nincs csak egy szava is­­ —? Ah, értem! Híddá formált A sáron, iszapon, Hogy a mezitlábos had Átjusson vállamon. S­ama hívekbe vágja, Merítse éh fogát, — Kik éltöket — nagy derén Eszmékért áldozák! Csorogj, csorogj piros vér! Kell itt, ki hisz, ki mer; Ki h­arczol nyílt homlokkal, S pecsétli vérivel. Tolnai Lajos. --------------------­ A havasok királynője. Történeti regény. P. SZATHMÁRY KÁROLY-tól. (Folytatás.A h­avasi atyafiak nem találtak elég szót és áldást hálájuk kifejezésére; még az öreg bíró sem nyugodott meg addig, míg a nagyságos aszszony meg nem engedi, hogy kezét megcsókolja.­­ Csak attól tartunk, — mondja Papp Kon­stantin, a falusi jegyző, — hogy oda lenn nálunk nem veszik tekintetbe még a császár parancsolat­­át sem és az urak tovább fogják folytatni raj­tunk kegyetlenségeiket. - Attól ne­­féljetek ! — mondja Katalin,­­ elhatároztam, hogy igazságos ügyetek védelmére lemegyek veletek és ha szükséges, a törvény útján beszéddel és írással, ha pedig ez nem használna, fegyverrel is megvédelmezzük azt, a­mit az isten és a császár nektek adott. — így már jól van, — mondják mindnyájan nagy örömmel, — ha lesz, a ki oda lenn pártun­kat fogja, még magától a szolgabírótól sem fog­unk félni. — Igen, — kiáltja Papp Konstantin fanatikus lelkesedéssel, — még sokan vannak közöttünk, a kik tudják, hol van a Hóra fája, honnan népünk­nek a szabadságot kihirdette. Ismerjük mi a his­tóriát is, és tudjuk, hogy Csetatye maré arany­bányáit is őseink, a rómaiak bírták és a sok ara­nyat, mely most onnan kikerül, a betolakodók rabolták el tőlünk. A lelkesedett nyilatkozatok után a bucsumiak elbúcsúztak Katalintól, mély hódolattal hajlongva előtte, mint valami oltárkép előtt. Az öreg bíró és unokája csak a kapun kívül tették föl süve­güket fejekre. Most Katalin tisztában volt tervével, mely által védenczei előtt tekintélyét véglegesen meg­állapíthassa. Míg saját ügyében keresgette az u­tat a kegyelmes úrhoz bejuthatásra, megismer­kedett volt egyik udvari főúr fényes öltözeti kapusával, kivel több ízben beszélt és azt is tudta már róla, hogy ez esténként el szokott járni a belváros egyik alsóbb rendű vendéglőjébe, hol örömest áldozik Bacchusnak, a bor istenének. Az­nap este fölkereste a kis vendéglőt, hol a kapust csakugyan megtalálta, s miután a tekin­télyes vörös arc­ú úri­embert jól megvendégelte a vendéglő legjobb boraival, sikerült neki azt rá­beszélni, hogy egy kis szerepet játszszék el, mely nem­ állana egyébből, mint hogy az ő védenczeinek egy már kiállított okmányt miden szó nélkül át­nyújtson. Volt még annyi pénze, hogy egy pár tízes jutalmat is ígérhessen neki, és még csak azon szívességre kérte, hogy a kegyelmes úr papír­kosarából, mint mondá, emlékül egy kétfejű sasos levélborítékot ajándékozzon neki. A nagyon vidám hangulatba jött kapus mind­ezt nem tartotta olyan nagy dolognak, hogy a jó vacsoráért és jutalomért meg ne tehesse és miután Katalin őt a palotáig elkísérte, egyik ké­rését azonnal teljesítette is és egy ép petísétű levélborítékot kiválasztva a többi közül, azonnal át is szolgáltatta neki. Katalin a ravasz terv sikerülten érzett diadal örömével sietett haza és a német nyelven szer­kesztett hamis választ még azon este megírta. A vészthozó komédia. Senki előtt sem volt feltűnő, hogy másnap déltájban a kegyelmes úr kapujához kérelmező vidékiek mentek be; a bécsiek már megszokták, hogy a monarchia minden részéből különböző öltö­zetű emberek járjanak le s fel­vezetők után, keres­getve a különböző fő­hivatalokat, főurakat vagy látogatva a város és az uralkodóház gazdag gyűj­teményeit. A kegyelmes úr kapusa, midőn a havasi atya­fiak Katalin vezetése alatt beléptek szobájába, úgynevezett magas gála öltözetében volt: pofon­­ütött aranyos kalapban, nagy medvebundás, arany­­zsinóros, piros posztó mentéjében, mely alól csak ezüst csattos fénymázos czipője látszott ki. Jobb kezében az arany zsinórral körültekert ezü­st­­gomba nagy nádbotot tartó, baljában pedig a Katalintól még kora reggel kezébe juttatott pe­csétes levelet. A nagy férfiú­­ vörös pofaszakállával és ha­talmas ugorkaorrával, melyen nemtelen italok ne­mes rozsdát hagytak­­ az ő kidü­llesztett tartás­­módjában, melyet kövér termete csak emelt, oly tekintélynek látszott a jámborhavasi panaszlók előtt, hogy csaknem földig érő hajlongások közben alig mertek az aranyos nagyúrra föltekinteni. Katalin, oldalt állva az alázatosan meghajoltak csoportjától, kik félő tisztelettel morzsolgatták kezökben süvegeiket, német oratiót tartott valami igen mulatságos tárgyról, melyre a nagy­ú­k­ ke­gyesen mosolyogni méltóztatott. Midőn azután az oratiónak vége volt, az ara­nyos úr nyájasan átnyújta az öreg bírónak kegyes válaszát; azután leereszkedő mosolylyal méltóz­tatott inteni, hogy visszavonulhatnak. A román atyafiak sok «aldejaszketye»-val és h­álálkodással vonultak vissza; de úgy, hogy az ajtón kivonulásuk alkalmával a legjobban meg­hatott fiatal ficsór a küszöbben megbotolván, hányat esett a kapualatti kövezetre. Katalin még visszamaradt, hogy a kikötött bért átadja a miniszter szerepét játszott kapus úrnak, ki azt nevetve vágta zsebre. Midőn azután védenczeit az útezán utolérte, titokteljesen mondá nekik: — Visszamaradtam, hogy ő exczellencziájának, a miniszter úrnak kegyes válaszáért egy kis aján­dékot adjak. No, tudjátok, — folytatja bizalma­san. — Krisztus urunk koporsóját sem őrizték ingyen és azt is jól tudjátok, hogyha szekereiteket meg nem kenitek, bizony csak nehezen is nyiko­rogva halad az. Természes, hogy az ilyen nagy áraknak nem elég egy pár foríntocskát, adni, — mert azt el sem fogadnák, — hanem legalább is egy pár ezer foríntocskát, úgy hogy minden pén­zemből kifosztottam magamat a ti boldogulás­­tokért. — Áldjon meg a jó isten, nagyságos asszony, — mondja az öregbíró, — és fizesse vissza ne­ked százszorosan; de ha ígéretedet beváltod és olyan kegyes leszesz, hogy lejösz velünk és közöl- 721

Next