Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 27-52. szám)

1886-09-18 / 38. szám

6160 megrezegtette a terem színes ablakait. A karmester lázasan, ingerülten kisérte dalát. — Tovább, tovább, hjra, ismét!... — susogta s majd eltörte a pedált. A zsidólány nyugodtan, mint egy szobor, újra meg újra énekelte azt az opera-áriát, melynek szövegét nem is értette. — Ha mindnyájan elmentek, maradjon itt! — szólt a karmester szinte haragosan. — Nem lehet, haza kell menni vasalni! — szólt megszeppenve a lány. Az igazgató odament hozzá s megsimogatta az állát. ■—• Nem kell többé vasalnia, lányom! — szólt meghatottan. A zsidólány csodálkozva nézett fel rája. — Ma muszáj, postamunka van ... A karmester dühösen pattant fel: — Értse meg, itt kell maradnia, majd odaüzenünk ! — szólt még mindig ingerülten s félrevonva a lányt egy pár perczen át heves taglejtéssel susogott vele. Az még mindig nem értette a dolgot, de maradt, csak azt kérte ki, hogy hivassák el az Adolfot. Megígérték neki s tovább folytatták a próbát, de csak úgy proforma. A kar jórészt ki volt már egészítve s így történt, hogy a mikor a borbély Lassale még csak két szót énekelt, a karmester azt mondta: — Elég. Nem lehet... Végre Szerára jött a sor. Minden zavar nélkül lépett az fel az emelvényre s egészséges, üde, de közönséges alt hangján valami vajczert énekelt. A karmester ajkát bigygyesztette, de az igazgató teljes érdekkel nézett rája. — Jól van, szükségem van rá. A próba után a kisasszony is itt marad. Még egy aspiráns volt hátra. Az ott settenkedett a háttérben. — Kérem tessék ! Az aspiráns előre lépett s elkaczagta magát. • (Folytatása következik.) Jóság, hogy akkor lát tűzzel-vassal a piszok irtásához, mikor nekünk, jámbor, türelmes adófizetőknek nyakunkon a veszedelem. A pinczelakásokat kiürítenék, hajh! de hová, merre. Annak a jó isten tudja hány ezer szegénységnek, mely heringmódjára összezsúfoltan él bel- és külvárosi pinczékben, nem állnak rendelkezésre márványpaloták. Hová tegyék őket? Csak nem önthetik a Dunába, mint a zöld és sárga dinnyét, savanyú ugorkát. Mert szőke Dunán egyre megáll útjában könnyű propeller és nehézkes hajó, dinnyék, ugorkák s mindenféle kártékony gyümölcsök torlaszaiban. S istenemre, maholnap még egy második, talán nagyobb veszedelem fenyegeti Budapestet: kicsap medréből a Duna, a dunaparti kofák sűrűn potyogó könycseppjeitől. A színházak üresek ugyan, de a kolera előtt is kongtak. Ám a korzó, a váczi utcza, Hangikioszk népesebb mint valaha a főváros elitejétől, mely «tisztasága» és «hidegvére» erős tudatában nem fél a fekete asszonytól. Mutatják erősen, hogy nem félnek. Kioszkban és korzon nem dik koleráról beszélni. Még akkor sokkal hamarább Plessingerről, a váczhartyáni rablógyilkosról, kinek a pestvidéki törvényszékből való megugrása valóságos szenzácziót tud kelteni. Ez a Plessinger különben érdekes egy úr. Igazi költői lélek, gyilkos, de szentimentális, akár egy trubadúr. Költői lélekre vall már az is, hogy egy szinte költői lélekhez írta verseit a börtönből. Szerelmének erejét mi sem bizonyítja fényesebben, mint hogy lerázta lánczait s hihetetlen módon megszökött, hogy még egy pásztorórát tölthessen imádottjával. Egy szóval: a szökés motívuma annyira ideális és imponáló, hogy értékéből még az a prózai körülmény se von le semmit, hogy szökés közben ellopta a törvényszéki bíró úr dolgozókabátját. De hát a jeles férfiú nem tehet arról, hogy az ablak alatt nem várt reá fölnyergett paripa. Erről már nem gondoskodtak a derék börtönőrök.* Sajátságos összetalálkozása a véletlennek, hogy a fekete asszonynak nyomába jöttek a vitéz jászkun huszárok. S aki látta ezeket a daliás legényeket bevonulni kivont karddal, délczeg paripákon, önkéntesen arra gondolt: hejh, ha az a kolera is olyan ellenség volna, mint teszem: a német. Szivünk hangosabban dobogott látására a daliás, büszke seregnek, mely ezután állandó lakója lesz Budapestnek, künn az ij kaszárnyában. A nép apraja, nagyja, szegénye, gazdagja feledett kolerát, sámfát, gyalut, főkönyvet, s a mindennapi élet ezer apró gondját, hogy színről színre lássa a főváros és vármegye fiait. Jól eső érzés melegített minden magyart (habár a nap melegsége is kitett magáért), büszkeség, önbizalom ragyogott ki a szemekből, melyek nem tudtak betelni a ritka száp látvány csodálatától. Hát meglehet, hogy «nincs párja a Molináry bakának», de a magyar huszár... no, az egyetlen, dalmi befolyásának megőrzése, a protestáns egyházi és népies irodalom gyarapítása, terjesztése s a közrendü híveknek az öntudatos hitéletben és buzgó egyháziasságban való megtartása. A már külön megbeszélt eszmét októberben, a midőn mind a reformátusok, mind az evangélikusok konventje együtt lesz, fogják részletesen megvitatni s az eredményhez képest lehetőleg már ez alkalommal megalakítják a nagy fontosságú egyházirodalmi társaságot. Az irodalmi társaságok ismét mozognak a hoszszú pihenés után. A Petőfi-társaság már e hó 19-én (vasárnap), a Kisfaludy-társaság pedig e hó 29-én készülnek ülést tartani. Az akadémia pedig október 4-én kezdi meg ismét rendes, nyilvános üléseit. Körösi László dr. tanár és szerkesztő a prímási aranymise emlékére egy kis esztergomi baedeckert szerkeszt és ad ki, mely néhány eredeti illusztráczióval díszesen és jutányosan jelenik meg október havában és Esztergom nagy múltját, országos nevezetességeit, kultúráját, természeti szépségeit, népét, kereskedelmét, iparát és gazdaságát fogja röviden és jellemzetesen tárgyalni. A HÉTRŐL. (A fekete asszony. — Kofák siralma. — A költői lelkű fegyencz. — Itt vannak a huszárok. — Különféle irodalmi társaságok.) «Ma tehát csak egy kolera-halott van.» Az egyetlen örömhir e hétről. Mert a «fekete aszszony» egész bizonyossággal itt van köztünk. Született Ázsiában, onnan útra kelve bejárta Spanyol-, Franczia- és Olaszországot. Évekig tartott borzasztó körútja s mi rémülten, visszafojtott lélekzettel kísértük minden lépését: hol és merre jár, jön-e hozzánk ? Eljött. Hidegvér és tisztaság! Nem kell megijedni, de vigyázni szükséges! Ezek a jelszavak. De hiába, ez csak olyan, mint mikor a félénk ember fütyöl, danol a sötétben, magára erőszakolván, hogy nem fél, de azért fél, nagyon fél, összerezzen egy levélzörrenéstől. Tudjuk, hogy a fekete asszony a nép legaljának az esküdt ellensége, szereti a nyomort, a piszkot, ám azért a szalonkabát alatt sem érezzük magunkat kellemesen. A fekete asszony szeszélyes, meg-megunja magát a piszkos odúkban, a szemétdombokon, látogatást tesz a palotákban, a korzón, a váczi utczán s tán épen akkor ragad karon, mikor gondtalanul sétálunk, csevegünk végig a korzón, iszszuk piccolónkat a Hangi-kioszkban. Hanem azért azt tartom én is: nem kell megijedni, de vigyázni szükséges. Jó arczot kell vágnunk a hívatlan vendéghez, mert az orvosok tanácsai közt egyik legfontosabb, hogy jó kedvűnek kell lenni, mosolygó arczczal kell járni-kelni az utczákon, mintha mi sem történt volna. A fővárosi nép pedig olyan, hogy vakon követi az orvosi tanácsot s így esik meg aztán az a tragikomédia, hogy bármerre lépsz , mosolygó, jó kedvű arczokkal találkozol. S ez nagyon bölcsen van így. Egymást mosolyogni látván, szidjuk az újságírókat, kik kompaktos betűkkel referálnak a koleraesetekről. Hát lehet kolera egy városban, hol mindenkinek mosolygós jó kedve van!? És valóban, Budapest külső képén még egyáltalán nem látszik meg, hogy itt a fekete aszszony. Minden megy a maga rendjén, a régi kerékvágásban. A piszok egy százalékkal kevesbedett, mert tudvalevőleg arról híres minden ha. Hallom, hogy a protestáns irodalmi társaság van alakulóban. Nagy gyönyörűségem telik abban én nekem, ha látom az irodalmi erők társulását, nemes versenyét. De van valami, ami aggaszt. A minapában született egy katholikus irodalmi társaság, most meg a protestáns van születőben. Vájjon nem jobb lett volna-e, ha ez a kettő egy kalap alatt születik meg? A jövő választ ad kérdésemre, de én mintha felekezeti versengést sejtenék mind e mozgalmakban. Van már olyan irodalmi társaságunk, mely keresztény, zsidót meg nem tűr. Készek lehetünk rá, hogy nemsokára lesz egy zsidó irodalmi társaság, mely meg keresztényt nem tűr meg. Hova vezet ez? Lesz-e haszna mindebben a köznek ? .. . Fele haszon, fele kár leSZ aZ A SZÉKELY HUSZÁRO RSZÁG-VILÁG, TUDOMÁNY ÉS IRODALOM. Protestáns irodalmi társaság alakítása ügyében mozgalom indult meg a protestánsok főbb városaiban, nevezetesen Debreczenben, Pozsonyban, Budapesten, Eperjesen, Sárospatakon, Kolozsváron, Nagy-Enyeden és Pápán. A társulat egyesíteni ivánja a hazai reformátusok és evangélikusok összes egyházi és világi erőit. Czélja a protestantizmus tudományos és társa SZÍNHÁZ ÉS MŰVÉSZET. A nemzeti színházban vasárnap kezdődtek meg az előadások, «Petneházy»-val, aki még mindig kísért. A közönség nem valami nagy számmal gyűlt össze, megnézni az új kárpitozást, amely különben nem a legjobb benyomást tette. Úgy látszik, még senki sem töri magát a színházért. Az utolsó előadás, melyet a nemzeti színház tagjai az operaházban rendeztek, szintén nem nagy közönség előtt folyt le, jóllehet a Helvey Laura asszony neve a legjobb vonzó erő a téli habituékre nézve. A jeles művésznő, kit betegsége hosszú ideig távol tartott a színpadtól, «Odette»-ben lépett fel újra. Természetesen, valóságos ovácziókkal fogadták, pályatársai pedig emléktárgyakkal is meglepték. A második örvendetes viszontlátás már a nemzeti színházban történt. Sz. Prielle Cornélia asszony a «47. czikk» Corájában gyönyörködtetett ismét mesteri játékával. Földényi, aki ezen az estén Mazilier-t, a boldogult Halmi egyik bravour-szerepét a megbetegült Benedek helyett játszotta, nagy feltűnést keltett játéka tökéletességével. Az operaházban Boito «Mefistofeles»-ét részben új szereposztással adták elő. Oselio Gina kisasszony énekelte Margitot, és pedig, nagy meglepetésére azoknak, akik a múltkor mint Carment hallották, kitűnően. A czímszerep Odryé volt, aki jobban rátermett a mefistofelesi alakokra, mint elődje, a kissé nyárspolgárias Ney. Hajós énekelte Faustot, Rotter Gizella Helénát, Saxlehner Emma Mártát, valamennyien pihent hanggal, ami az előadást szokatlanul sikerültté tette. Hegedűs Ferencz, a kolozsvári nemzeti színház tagja, szerződtetés czéljából kétszer lépett fel e héten az operaházban. Először a «Sevillai borbély» Bartókijában s másodszor pedig mint a «Lulla Roukh» Baskir-ja. Természetes humora, a mimikában és a beszédben való ügyessége nagyon kedvező hatást tett. Ének dolgában még sok a tanulni valója, de a hangja elég kellemes basse, mely még szépen fejlődhetik, így is jóval több sikerrel helyettesítheti a nyugalomba készülő érdemes Kőszegit, mint az operaháznak bármelyik eddig szerződtetett tagja. A népszínházban szombaton adták először Almási Tihamér énekes bohózatát, «A szobacziczus»-t. Talán először történt a «Tót leány» szerzőjével, hogy a darabja megbukott, de ez nevezetes bukás volt, ez a mostani. Igazán csodálni való, hogy olyan ügyes színműíró, mint Almási, hogy tudott ilyen ízléstelenül szőni össze egy képtelen egyveleget ismert, elkoptatott motívumokból. A jó kedvű előadás nem segíthetett a darabon. Pálmai Ilka asszony (a szobacziézás), Kassai, Victor jobb ügyre méltó igyekezettel követtek el minden lehetőt a siker érdekében. Hiába, a jövő szombaton már a «Gascognei»-ra, Suppé új operettejére kerül a sor. Jubileum. Most huszonöt éve, hogy Buda városa hosszú szünetelés után ismét színházhoz jutott, és a budai népszínház nagy hűhóval megnyílt, hogy rövid, de zajos életet éljen. Ezt a nevezetes dátumot a budai színkör, melyben még mindig a népszínház személyzete játszik, ünnepi előadással ülte meg. Szegényes volt hír az, akárcsak a nagy nemzeti ünnep, de néhány nemzeti színű zászló mégis csak figyelmeztette a véletlenül megjelent közönséget, hogy mily emlékezetes évforduló következett be. A «Czigánybárót» adták, ami mindenre jó lehet, csak alkalmi darabra nem. Jubiláló művész. Az akadémiának három tagja üli meg ez évben akadémikusságának ötven éves jubileumát. Egyikük, Barabás Miklós, a veterán festőművész, aki nem csak ecsettel, hanem tollal is szolgálta e félszázad óta a magyar művészetet. Hogy a kiváló férfit megtiszteljék, Trefort miniszter és Fraknói akadémiai főtitkár az akadémia üdvözlő iratával jelentek meg nála, s meleg szavak kíséretében nyújtották át 1886.