Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1887-03-05 / 10. szám
1887 Neki is indult a szép Moldva két partján elterülő cseh fővárosnak, hol akkor az ódon hírű, szobrokkal díszített «Károlyhíd»-on kívül, épen az új lánczhid készült (az 1840-es évek elején, a belvederi hidat 1867. épitették.) Tán épen ez az új lánczhid szemlélése vonzotta. De Pestig már elfogyott a pénzecskéje. Most köszöntött be nála az az idő, melyről egy lángelme így énekel: «Tegnap ettem utójára, az igaz, hogy keveset, no de semmi, van elég, ki én helyettem is evett». Sok viszontagságok után elvergődik Nikolsburgig és innen Brünnig. Itt azt kiáltja neki a «Judenamt», «retour». Nem tudsz semminemű vagyont, vagy foglalkozást kimutatni, melyből megélhess, hát vissza, ahonnan jöttél, vagy eltolonczoltatlak. Ilyen, sőt még fogasabb feladata is volt a «Judenamt»-nak. Ha egy izraelita családból, mind a két nemen levők közül egy pár kihalt, csak akkor engedte meg a zsidónak a házasságot. A mi Árminunk azt mondta, hogy ő nem házasodni készül, de tanulni megy Prágába s előmutatta ajánló leveleit. Nem használt semmit. Kigyalogolt hát szépen Brünn városának kapuján, de csak mintha sétálni menne, és nem a magyar határok felé vette útját. Háromhavi gyaloglásába, és keserves koplalásokba került az út Sátoraljaújhelytől Prágáig. De a «Judenamt»-okat balra hagyva, a «Károlyhídon» át berukkolt mégis nagy büszkén a cseh fővárosba, igazán csehül, két krajczárral a lájbk zsebében. Négy évig tanult Prágában s nevelősködött, hogy tanulhasson. Itt végezte az első évi tanfolyamot a technikából. 1847 augusztus havában Bécsbe ment másodéves technikusnak. Egy földije, kiről meleg hálával emlékezik, nemesszivüleg segítette, s ő e baráti segélyt, «a meddig személyes méltóságával összeférőnek tartá», elfogadta, míg újra kondicziója akadt, mint magántanítónak. Szorgalmasan látogatta a könyvtárakat, magyarul tanult, hévvel olvasta a magyar történetet és szeretettel feküdt a technikai tudományoknak. Jött a világjáró év, az 1848. Kossuth márczius 4-iki beszéde a pozsonyi országgyűlésen forrongásba hozta Bécset is. Az udvari párt meg volt döbbenve a magyar hazafi szónoklatának merészségétől. A nép hangulata félemletes tüntetésekben tört ki. «Márczius 13-ának reggelén — Írja «Napló»-jában — tanárunk, mint rendesen, megkezdte felolvasását a fellengős mértanból. Alig hogy elkezdi, dübörögnek a tanterem ajtaján, mely az erőnek engedve, nagy hirtelen kinyilik. «Fél bajtársak, az aulába!» kiáltja hatalmas hangon a belépő. «Az orvosi és jogi fakultás már ott van, csak ti, technikusok hiányzatok!» Egetverő «hurrák!» kiáltás volt részünkről a válasz. Uraim! — szólt nyugodt méltósággal a tanárunk, — nincs az a tüntetés, mely felérne azzal az öntudattal, hogy a tudományban előre haladunk. De ha már el vannak szánva bajtársuk felhívását követni, hát tegyék ezt férfiasan és komolyan!» «Egy percz alatt néhány száz technikus termett az aulában, sorakozva rendben, mint a katonák. Engem — írja Schwarz — a lelkesedés szent borzalommal fogott el. Először lélekzettem életemben egész tüdőmből. Vége volt gyűlöletemnek fajom elnyomói iránt, feledve a keserűség, mely származásom miatt ért. Az egész világot szerettem volna keblemre szorítani s megérett bennem a gondolat, hogy a szabadságért, a lelkiismeret-szabadságért harczolni fogok. Ez az eszme lelkesített a barrikádokon s Magyarország csataterein. Egy nap alatt férfivá lettem!» Midőn a csehek, azon való féltékben, hogy Magyarország független állammá nőhet, s a szláv fajokat kiszorítja, az udvari párthoz szegődtek és szláv légiót alakítottak, a «Swornost»-ot. Schivarz is kiáltványt intézett a bécsiekhez, egy szabad csapat alakítása végett. A népgyűlés, mely ezt elhatározta, őt küldte le Kossuth-hoz, hogy ezt tudtára adja. Atyja pedig ezt meghallván, a Talmudból keresett ki egy helyet, mely minden zsidónak kötelességévé teszi, hogy a hazáért harczoljon. 1848. szeptemberben vezette le Schwarz Pestre a «bécsi legió»-t, mely néhány száz emberből állott. Sűrű ember, tömeg állott a Dunaparton, mely lelkes «éljenek»-kel fogadta. Midőn a hajóról kiszálltak, havezi dalukat énekelték, melyet Schwarz szerzett, s mely ezer meg ezer nyomtatott példányban lett a tömeg közé kiszórva. A 35-ik úgynevezett «Zrinyi»-zászlóaljba osztották be őket, melyet a derék Perczel tábornok alapított. • Ekkor láttam Schwarzot először. Alacsony, czingár, ifjú legényke volt, inkább lányos, mint férfias vonásokkal. Ügyesnek és erős akaratúnak látszott. Összeszorított, vékony ajkai körül mosoly ült, mikor beszélt, de annak, amit mondott, éle volt, sőt néha tövise is. Amilyen csendes, kontempláló természet vala különben, olyan tüzes és gyors, ha tenni kellett. Emlékszem rá, a Dráva-parton, Nedelicznél, mikor arról volt a szó, ki vállalkozik átevezni csónakon s beszegezni a horvátok ágyúit, ő az elsők közt jelentkezett. Milyen csodálatos a Gondviselés útja! Harminczhat év múlva ezen a tájékon hidalta át a Drávát s építé mint vállalkozó a zagorai (Csáktornyai) vasutat. A Zrínyiek, kik a pákozdi ütközetben Jellasics ellen a szélső balszárnyat képezték, Róthot és Philippovicsot Ozoránál lefegyverezték, győztesen verekedtek Domború, Letenye, Légrád, Fridau (Stájerben) és a varasdi hídnál, a moóri csatában, négyszeres túlerő által nyomatva, szétverettek, elhullottak, vagy fogságba estek. Schwarz ez utóbbiak közé jutott. De többi fogolytársaitól külön választották, s mindjárt keresztvasba verték. Győrben, a megye fogházában, Bruckban a Lajthánál, Bécsben a Salzgries-kaszárnyában, Pozsonyban a vizi kaszárnyában, mindenütt magánosan zárták el. El nem tudta gondolni az okát. Schindelár hadbíró mindig azt akarta belőle kivenni, hogy ő nem Schwarz, hanem Wehle (a munkácsi vár táborkari törzstisztje volt, most gazdag ügyvéd New Yorkban). Egyszerre csak kivették a magános zárkából s többekkel — ezek közt Renner «áldói» (Vas megye) luthránus lelkészszel (nem rég lett kitüntetve) — zárták egybe. Egy reggel erősen pergett a dob a kaszárnya udvarán. Ezek a dobpergések előjátékai voltak a kivégzéseknek. Majd mindennap akasztottak, vagy lőttek agyon valakit. A foglár, a profesz belépett a czellába s azt mondá : «Schwarz úr ! készüljön». Maga is, de fogolytársai is összerezzentek, mintha utolsó órája ütött volna. Érzékeny búcsút vettek tőle. Ő maga, Renner lelkipásztor nyakába borulva, kérte, hogy ha innen kiszabadul, látogassa meg szüleit S.A.-Ujhelyben. Most öt fegyveres katona, feltűzött szuronynyal, közre fogta s kivitték a kaszárnya udvarára, az egy század katonaság közé, mely négyszögben felállott. Schindelár hadbíró valami kompromittáló levelet olvasott fel s végül azt mondá: «Hiába tetteti magát, az ön atyja Wehle, gyapjukereskedő Pesten, a király-utczában.» így akart Schwarzra ráijeszteni. A hadi törvényszék ítéletében is, mely öt évi sánczmunkára szól s Pozsonyban, 1849 augusztus 21-én hirdettetett ki, így áll: «Schwarz, alias Wehle.» 1849 októberben szállították a theresienstadti várba s miután előbb jegyzőkönyvet vettek fel vele minden ismertető jeleiről, fegyenezruhába bujtatták, ráverték két bokájára a súlyos béklyót s bezárták mindenféle gonosztevőkkel egyetemben. A theresienstadti várból (ahol ingyen tanulta meg a földmunkát) kiszabadulván, 1851-ben a pesti kir. egyetemen végezte a technika tantárgyait s mérnöki oklevelet is ott nyert. Most a Tisza-szabályozásnál kívánt volna alkalmaztatni, de azt mondták neki: «Mit gondol, zsidó méme a Tisza-szabályozásnál! Mit mondana ehhez Széchenyi?» Gróf Széchenyi István t. i., midőn az 1848-iki pozsonyi országgyűlésen I. Eötvös József a zsidó emanczipácziót szóba akarta hozni, azt mondá: «Titeket hát aztán ki fog majd emanczipálni?» Schwarzot ez mélyen elszomorította, Amerikába akart kivándorolni, legalább elpanaszolja majd — úgymond — Wehle-nek, hogy megkínozták miatta. Mégis csak itt maradt, s 1853 — 1856-ban mint mérnök működött a Szolnokdebreczeni vasút építésénél s a következő évben a Szegedtemesvári vasútnál. 1859-ben társvállalkozó lett a kanizsaprágerhofi, 1862-ben a zágráb-sziszeki vasútnál. 1863-tól kezdve építő-vállalkozó volt a hatvan-tarjáni, arad-temesvári, szathmár-királyház-csapi vonalakon, a szathmári vasúthíd s a budapesti összekötő vasútnál, a dálya-bródi és verpelye-samóczi vonalaknál. Ez utóbbi 120 kilométer vasútat, miniszteri megbízásból 90 nap alatt építette, Bosznia megszállásakor. Már ekkor kilátásba volt helyezve, hogy valami kitüntetést nyer. 1880—1882-ben a Csepelrakpartot és közraktárakat (entrepots), 1883-ban a szentesi Tiszavédtöltést (szintén miniszteri megbízásból) építette, 1884-ben a zimonyi vasútat. Ennél ugyan a franczia Fives Lille-czég volt a vállalkozó, de az egész építést Schwarz vezette. 1885—1886-ban a Szabadka-bajai és zagórai vonalakat, most pedig a mátrai, Nyíregyháza-mátészalkai és Nagykároly-szilágysomlyói vasutakat építi, melyek még ez év végén készen lesznek. Életírásához, sőt életszerencséjéhez tartozik az is, hogy boldogult neje ritka lelki tulajdonokkal megáldott nő volt. Deák Ferencz, akit a század elsőrendű államférfiai közé méltán számítunk (maga Jókai is, midőn Bismarckki először beszélt, annyit tudott felőle mondani : «Olyan, mint Deák), sajátkezű aláírásával adta neki emlékül arczképét, fiának (Mihálynak) pedig azt mondá : «Legyen derék honpolgár !» Sarolta, Fanny és Etelka leányait (akik most már mind boldog anyák) sokszor megszólításával tüntette ki. Nem is múlt el olyan vasárnap az «öreg úr» haláláig, melyen egyik vagy másik leánya, Deáknak friss virágbokrétát ne vitt volna. Harmincnégy évi tevékenység a magyar közlekedési vonalak fejlesztése körül s közel 140 kilométer vasút (majdnem 1/3 része a magyar vasúti vonalaknak), melylyel Schwarz Ármin a nemességet és a «zimonyi» előnevet kiérdemelte. Ez ugyan ma már előjogokkal nem jár és csak puszta kitüntetés, mégis a «Zimony»-tól vett praedicatum utódait mindig emlékeztesse, hogy ott egy «nagy kormányzó» és a legnagyobb hős hányt el, a kiről a magyar történet emlékezik ! Szőcs.ly József: ORSZÁG-VILÁG ANYÁK SZIVE. — Elbeszélés. — Irta SZÁNTÓ KÁLMÁN dr. (Folytatás.) n. Perezné nyugodtan lépdelt. Már nem hallotta a kaczagást s izmai nem remegtek. Férjét és leányát úgy találta, a mint elhagyta őket. Az egyiket az ablak mélyén, a másikat zokogva. Szó nélkül veté le köpenyét s odament leányához. — No, hát te mit sírsz? Feküdj le. — S midőn látta, hogy nem mozdul, gyöngéden megfogá karját s elvezeté szobájába. Mint régen, a jó időben, (csak tegnap!) segített a fájdalmában tehetetlen leánynak a vetkőzésben, egy-egy megnyugtató szót ejtett közbe, lefektető, melléje ült, homlokára tette kezét, csak úgy, mint régen s megvárta, míg elaludt. Ma tovább tartott, mint máskor, de azért csak elkövetkezett. Az anyag nem sokat törődik a szellemmel s a test megkívánja a magáét előbb-utóbb, akármi baja is a léleknek. Sőt néha maga a lélek is megteszi, hogy kigúnyolja önönmagát. Amint elaludt Jolánta, fölszikkadtak könyei, a fájdalom-vágta redők elsimultak, a keserv kinyomata lassanként gyönyörre vált, bánatos ajkai mosolyra nyíltak. A leányka álmodott, nagyon hosszút, nagyon gyönyörűt. A kicsinyke ablak mellé álmodta magát, melynek zsámolyán üldögélve varrott, olvasott át annyi délutánt. Egyszerű, jóformán szegény em 157