Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1887-02-05 / 6. szám
94 FEHÉR LAB — Elbeszélés. — Irta JUSTH ZSIGMOND. (Vége.) XVII. Másnap Bajmóczy megkérte ünnepélyesen Emi kezét. Mariette és Kebekényi a «legnagyobb örömmel» ölelték át jövendőbeli vejüket, s Emi szilárd, elhatározott mozdulattal nyújtá neki kezét. Az övé lesz a sing. Ez a formula . . . Este családi ebéd volt Kelecényiéknél. A többi rokonok között (Emi határozott kívánságára) Bélát is meghívták. A boldog pár az ajtó mellett állva fogadta a jókívánságokat. Béla még semmit sem tudott, bár majd mindent sejtett. A tegnapi est sokat elárult, szeretni fogsz, s akkor én még kevésbé foglak szeretni, mint ma! És mosolygott tovább. E perczben Emi közeledett hozzá. Béla észrevette, hogy szólni óhajtana vele. Ezalatt Bajmóczyt egy öreg nagynéne foglalta le, ki a saját mennyasszony éveiről akart a vőlegénynyel beszélni. Bajmóczy túl boldogan hallgatta. A kandalló előtti japán paravent előtt ért össze Béla és Emi útja. — Szeretsz még? ... Bocsáss meg ... én nem tehettem máskép! — Tudom ... Szeretlek... s ezt ne feledd ... s erre gondolj majd akkor, ha igaz szeretet után fogsz vágyni. Én foglak tudni szeretni. S Béla szemei kigyultak . . . Most megkívánta Emit, e pillanatban már a fiatal asszonyt látta benne. — Bocsáss meg, Béla! Emi még nem ismerte a különbséget a szerető és szerelmes arcakifejezése között, e perczben majdnem igazán jónak ígérkező jövő. És ekkor elálmodta a boldogságot. szerelem nélkül. XIX. A fodrászné elvégezte teendőjét, a komomna az utolsó myrtus és narancsvirág guirlande-ot tűzte fel a fehér, nehéz brokát selyemruha három méteres hosszú uszályára. E pillanatban lépett be Mariette. — Hagyjatok magunkra, — mondá a szobaleányoknak, — a diadémot és fátyolt majd magam teszem fel a grófnőnek. Az anya és leánya egyedül maradtak. — Édes, édes Emim, — zokogá egy perczig Mariette s átölelve Emit, össze-vissza csókolta. — Alig hogy enyém lettél, már is elragadnak. Emi nyugodtan megölelte anyját s szembe nézett vele. — Nyugodj meg mama, hiszen ez a világ sorsa, összefutnak útjaink; szeretünk — e perczben keserűen mosolygott — s aztán — elválunk újra. Mondtad ezt már nékem sokszor s ma látom, hogy a szeretet fájdalommal jár. — Édes Béla, kívánj szerencsét nékem . . . ime vőlegényem, — előzé meg hirtelen anyját Emi — a bevett szokások ellenére. Béla egy pillanatra megrezdült, aztán mosolyogva kezet szorított Emivel s nyugodtan Bajmóczyhoz fordult: — Ugye, boldogságot kell kívánnom ? ... Én ez esetben ezt fölöslegesnek találom, — hisz boldogok vagytok. — Igen, boldog vagyok, én boldog vagyok! — vágott szavába Emi. Bajmóczy melegen, forrón csókolta meg mennyasszonya kezét s oly kimondhatatlan boldognak érezte e pillanatban magát, hogy szólni nem tudott, csak hevesen rázta meg Béla kezét. Ezután mások jöttek. Béla Kelecényivel kezdett beszélgetni a tegnapi kaszinó-gyűlésről. Néha felnevetve, de nem nagyon hangosan, nehogy Emi mulasson rajta. De önmagában végtelen bosszúságot érzett. —... Hanem még nem végeztünk veled, szép Emi.. . még találkozunk ... mind a ketten gazdagon s boldogtalanul!? S akkor te még szerette Bélát s ezért kelletett vele hirtelen végezni, nehogy ... és feledj el! A folytatás hirtelen hátat fordítva neki, kiment a bondokból. Béla elég diplomata volt arra, hogy meg legyen győződve arról, hogy Emil búcsúszó visszáját akarta mondani ... de hát a konvencziók megakadályozták. — Elfelejtlek, — gondolá reszkető orrczimpákkal s gúnyosan mosolygott. XVIII. Az esküvő és jegyváltás közötti hetek látogatásokkal, bevásárlásokkal teltek el. Az ötvenháromezer forintnyi egyenes földadóhoz mért kelengye összeszerzése sok időt vett igénybe. Annyira elfoglalta Emi minden perczét, hogy alig volt ideje gondolkozni, csak néha akkor, midőn a fáradtságtól megtörve, nyugalomra tért, jutott eszébe Béla, betöltve egész testét, lelkét édes fájdalommal. Ekkor önvádat, szánalmat. . . még ezenfelül valamit érzett, azonban ezek a pillanatok is elmúltak s ekkor eszébe jutottak az napi bevásárlásai... aztán az oly fényes, az oly elragad A «fehér lap» tele lett írva s most már erősnek érezte magát. — És ... szereted férjedet is, Emi ? — Nem, — felesé Emi szilárdan— s így remélem, boldog leszek . . . Ezt különben már párszor mondtam. Miért kérdezed ezt éppen ma ? — folytatá élesen. —• Csak azt szerettem volna tudni, hogy nem-e szeretted meg azóta. — Mióta a kelengyével foglalkozunk? — kérdé gúnyosan Emi. — Nem, azóta csak — tisztelem, bámulom, s tán még meg is szeretem, hisz mi, asszonyok, oly gyengék vagyunk! — Most hangja egyszerre megcsuklott. Egész reggel öntudatlanul sejtelmes vágyakat érzett, s most egyszerre Béla képe tolult lelkébe. — Szeret!— s szeméből e pillanatban fékevesztett fájdalom beszélt s aztán . . . nehogy sírjon, hangosan felnevetett. — De mama, hiszen ez nevetséges, mi szerelemről beszélünk ma reggel! S e perczben már szeméremből, nehogy anyja kiérezze, hogy lelkét milyen érzések töltik be, a másik végletbe esett, GYÜMÖLCSKIÁLLÍTÁS. — Pörge Gergely EREDETI TOLLRAJZA AZ «ORSZÁG-VILÁG» SZÁMÁRA. ORSZÁG-VILAG 1887