Ország-Világ, 1887 (7. évfolyam, 27-52. szám)
1887-10-01 / 40. szám
1881 bácsi »-szerepet talál Szentpétery számára. A Burgszínházi közzenét fenségesen megegyezőnek találja a szinte hozott darabok hangulatával. Igen előnyösnek mondja a zárt színpadok alkalmazását, mikről egyszersmind rajzot készített. Bécsből hazajővén, mérnöktestvérét, Imrét halálos ágyán találja. S bár maga ismét a legnagyobb anyagi küzdelmek előtt áll, ennek temetését igaz testvéri részvéttel rendezi. Frigyes és Imre testvéreinek halálával, ezek birtoka atyámra száll, ki legsürgősebb teendőjének tartja, hogy mindjárt az egész vagyont Borsodban lakó nővérének, Eszternek ajándékozza; mert hiszen «kit a dicsőség égi lángjai hevítnek, ... az nem kér földi éleményt!» íme, mily könnyű volt atyámnak a nemzeti színház «arany korát» megelőző küzdelmei és sanyarúságai közepett «büszkévé» lennie, mint ahogy önérzetességét sokan elnevezték, rossz néven vették . . . És ki mondhatná meg, mily érzéssel gyakorolhatta ő, budai kis lakásán, — szűkölködő családja fölött virrasztva, — a színház megnyitására írt szerepének eme szavait: Oh, mily véghetetlen, a mit szenvedünk! . . . Midőn elmegy előtte, honfi, Gondolj a két Rákóczyra, Ki zászlójára ezt írá: «Pro Libertate pro Patria» Gondolj dicső honvédeinkre, Kik e kettőért estek el, A népszabadság dalnokával, A halhatlan Petőfivel. A népek sorsát a szabadság Koszorús szobra fejti meg, Ott hol fejét megkoszorúzzák , Szabadon vernek a szivek. Hány hős aludt emléktelen, most A bajnokoknak szobra van, S mint a szabadság, mert elestek, Halhatlanok mindannyian. De álom ez csak. Alszik ő még, Kit annyi nép vár és sirat, De én látom védszellemünket, Istennő! látom szobrodat, Ott állsz, mint dísze szobrainknak, Büszkén, az országház’ terén. De, hajh, mikor meglát az ország. Ha szereted, nem látlak én. A szabadság szobra. A népelő sorsát a szabadság Koszorús szobra fejti meg, Ott, hol fejét megkoszorúzzák : Szabadon vernek a szivek. Jertek ! tegyünk mi is fejére Egy hervadatlan koszorút, Mert érdemes rá, a ki érte Dicsőségesen halni tud. Üdvözlégy! drága, fényes emlék, Villámot ontó óriás, Ki a bilincset összetörted, Hogy a világnak arcza más. Mind a nagy emlék, mit hazánk bír, Ez egy szoborban egyesül És csonka volna ezredévünk, Ha e szobor nem létesül. Hódoljatok, nem egyet illet: Százezreket e hódolat, Kiket csak halva vettek észre A vérpiros zászló alatt. Ki volt vezérök ? egy tűzoszlop, Egy égő híd, mit értenem, Egy csillag érem, egy piros rongy, A lángoló honszerelem. Hány nemzet eltűnt! kit romokból Most ás ki a tudós világ, De a romok közt óriáskép Fönnáll emlékek : a gúlák. Bár Kartagó rég porba omlott, Él Hannibál s két Scipio És lágy szellőd ott leng, szabadság! Hol Máriással ült Clio. A gyenge nemzet most frigyet köt, Vagy támaszt szomszédban keres, Én azt hiszem, hogy a szabadság Szerelme a legjobb frigyes. Viszály, önérdek, balszerencse bedönthetik hit támaszunk, De éreznemtönk, ez dönthetetlen, Ha hittel rá támaszkodunk. Ragyogj emléke nagy napoknak! Mint szép jövendőnk záloga, Légy büszkesége e hazának És új vihar közt védfala. Ha lankad a kar, ing a zászló. Csak egy tekintet kell reád, Hogy visszaverd érczhomlokodba A nyíl,s golyók tűzzáporát. ORSZÁG-VILÁG HAJÓTÖRÉS. CASTELNUOVO után. A kapitány közeledett. Pisztolyt tartott kezében. A legvadabbul tolakodó utasokhoz fordult. — A ki feltétlenül nem engedelmeskedik rendeleteimnek, azt lelövöm! — kiáltá oly arczkifejezéssel, mely nem engedett kétséget szavai komolyságában. — A csalnak teli van! — kiálták fel a mélységből. — Kapcsoljátok ki s menjetek tovább! —• parancsolá a kapitány. — Vissza ! — kiáltá pisztolyát egy fiatal embernek szegezve, ki még a csólnakba akart ugrani. E közben sokan kétségbeesve, őrülten a tengerbe dobták magukat. Némelyek tán azért, hogy hamarább szabaduljanak kínjaiktól, mások abban a reményben, hogy valamely csólnak mégis felveszi még őket, vagy pedig, hogy a partig úszhatnak . . . Tán én is előre tolakodhattam s valamely csónakba menekülhettem volna, de én előre bocsájtam a többieket. Nem felesleges nagylelkűség, vagy életuntság ösztönzött erre, hanem megmagyarázhatlan restség, jobban mondva legyőzhetlen gyengeség, mely nyomasztólag zsibbaszta minden tagomat. Lélekzetem elállt, nyelvem megmeredt, nem voltam képes megmozdulni helyemről. A különböző osztálybeli utazók, mint képzelhető, össze-vissza voltak vegyülve. A sivár tömkelegben egy ismerős útitársamat sem láttam. Vagy tán láttam s nem ismertem fel őket? . . . Ariáni házastársakra gondoltam. Eszembe jutottak a szavak, melyeket mintegy sejtelemszerűen mondottak tegnap, s kérdem magamtól: hol lehetnek? Még a hajón ? Megmentve? Vagy tán elmerültek már? E pillanatban két hang egyszerre kiálta nevemet. Ők voltak, akikre gondoltam. Mozdulatlanul állottak egy árbocz mellett. Kézenfogva tartották egymást. Oly fiatalok s oly szépek voltak! Szerelmük paradicsomában kéjelegve, nyugodtan s elszántan látszottak bevárni a halált. Milyen kölönös! Ott, hol az élet tragédiája legmagasabb tetőpontját érte el, a dramatikus szövevényen keresztül többnyire a komikumnak egy neme vonul végig. E perezben éreztem, hogy elpirulok, szégyellem magam, hogy nyakkendő nélkül állok egy hölgy előtt, jóllehet e hölgy toilettje minden tekintetben tökéletlenebb volt, mint az enyém. de ez együgyű szégyenkezés csak egy pillanatig tartott. Közeledtem hozzájok s ekképen szóltam : — Még tán elég időnk van, kisértsük meg legalább előre! Be alig ejtem ki e szavakat, a hajó erősen megingott. Egy rosszul sikerült mentőkisérletnek csak az az eredménye lett, hogy a gőzös hirtelen oldalvást hajlott. Az általános rémület egy felkiáltása tört ég felé. Rajtam keresztül tódult, zajlott az emberhullám, éreztem, hogy a vízbe nyomnak. Sokan estek velem együtt a tengerbe. Vad görcsös küzdelem támadt. A világosság gyenge sugaránál felismertem a tömegben a Riáni házaspárt is. Ők is kétségbeesetten küzdöttek életök megmentéséért- Ügyes úszó voltam. Néhány másodpercz múlva mellettök valók. Riáni végső erőmegfeszítéssel kiáltott: — Mentse meg Máriát! Az asszony kétségbeesett védekezése ellenére s bár hallá tiltakozását: nem, Camilló ! nem! Nem akarom, hogy megmentsenek ... nem akarom ... óh, Camilló!. . . — erőszakosan fejté ki magát neje karjaiból s pillanat múlva eltűnt a hullámok között. Nem látva többé férjét, elhagyta Máriát ereje. Karjai lehanyatlottak, pillái bezárultak, dús haja kibomlott s vállaira borult ; a kendő, mely könnyedén takarta eddig nyakát és keblét, lecsúszott. Kezem nyomása érezte szive gyors lüktetését. Erősen átkaroltam s tovább úsztam erőm teljes megfeszítésével. Elértem egy csólnakot. Már-már segítségért kiáltottam a kormányosokhoz, ekkor magához tért a fiatal nő aléltságából. Mária rám tekintett: — Nem! nem ! — kiáltá. — Oh legyen irgalmas hozzám ! . . . Engedjen meghalni! . . . Camillóm ! követlek !... Nem ügyeltem szavaira. Ekkor emberfölötti erővel igyekezett kitépni magát karjaimból. Az ebből támadó küzdelem alatt egy hullám csapott fejünkön át s mig azon igyekeztem, hogy újból a víz felszínére jöhessek, kisiklott Mária gyönge, karcsú dereka kezeimből... * Mire felkerültem a mélységből, egyedül voltam. Az önfentartás ösztöne most minden érzésnél erősebben működött bennem. Miután hiában fáradoztam mások megmentéséért, most a magaméra gondoltam. Két erőteljes tempó a csalnak mellé vitt. Vad ordítozás hallatszék onnan; aszszonyok jajgatása; gyermekek sírása; mérges s könyörteljes hangok gyorsan váltakoztak. — Itt már nincsen hely! — Veszélyben forgunk, hogy mindannyian megfulunk! — Egy ember jöhet még! — Nem! Senki többé! — Még kettőnek is van helye ! — Sőt egynek sincs már ! — Meg kell lenni! Egy emberélet forog szóban! Mig e zűrzavaros beszédekre hallgattam, két izmos kar fogott meg s felemelt a bárkába. Emberi alakok sivár tömege volt előttem. — Most már elég! — kiáltának néhányan. S a legdühösebbek kikapták az evezőket a matrózok kezéből s visszataszítók a már-már elmerülőket, kik példámat követve, a csomnakhoz igyekeztek. — Gyorsan ! gyorsan ! — kiáltá a kormányos. — Igyekeznünk kell, hogy távol legyünk, mielőtt a gőzös alámegy, nehogy a felkavart örvény minket is elsodorjon! S a matrózok eveztek, ahogy csak tudtak, de tán a csónak túlterheltsége, vagy a tenger ellenszegülése okozta, elég az hozzá, nem mozdultunk meg helyünkről. Láttam, miként merül a gőzös csak néhány száz méternyire tőlünk mindinkább a habokba. Olyan látvány volt ez, mely a vért megfagyaszta az erekben. A hajó fedélzetén égő szurokfáklyák fényénél emberi alakok tömkelegét vettem ki. Azok a szerencsétlenek voltak, kiknek már nem jutott a csolnakokban hely. Mintegy őrülten rohant egyikök a hajó hátsórészétől az árboczig s onnan ismét vissza; egy másik a hajó-lánczokba s kötelekbe kapaszkodott; egy harmadik az árbocz tetejére mászott fel; a negyedik a vitorlarúdba fogózkodott s kétségbeesett érzéketlenséggel tekintett a mélységbe. 1 639