Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-12-08 / 50. szám
796 sem nézett egészen «gyerek» nek (mint a legtöbb), s gyakran szóba állt velem, azt monda nekem halkan: — Sohase hallgasd, kisfiam, ezt a bolond reménykedést. Francziának, töröknek elég a baja otthon, s nem igen abban fől a feje, hogy mi rajtunk segítsen. Ki tudja, mit hoz a jövő? Egy csak a bizonyos: a múlt. Abban sok a fény, abból támadhat még szép jövő. Látod ezt a mezőt — itt harczoltunk és győztünk mi Kmetty alatt. Meg tudom mutatni neked a helyet is, hol az ellenség parancsnoka Wyss tábornok elesett. Megmutatta. — Derekas győzelem volt, — mondom, — akkor járt nálunk az a furcsa hír, hogy még a fiatal császárt is elfogtátok. — Én fogtam el! — kiáltá föl hévvel, sebesen (mert igen gyors beszéde volt),— a vékony növésű Tarafás. — A császárt? — kérdem kétkedve. — Dehogy azt, hanem a kivel a hír összetéveszté. Az is herczeg volt, egy fiatal Salm. — Hogy történt, mondd el. — Mikor szétrobbant az ellenséges sereg, sok tisztet űzőbe vettek honvédeink. Ágyúim mellől én is láttam közeliben egy szép fiatal tisztet, ki futott s utána vagy öt honvéd, szuronyaikat feléje dördösve. Már-már elérték. Megsajnáltam e fiatal tisztet, akinek olyan gyöngéd lányarcza volt, égve a fölhevüléstől. Oda vágtattam : «Fiuk ! ez a fogoly az enyém. Ne bántsátok!» A fiúk morogtak, de néhány szivarral kibékítem őket. Elvettem a fiatal tiszt kardját, ki hálálkodva köszönte, hogy életét megmentem. Aztán bekísértem egy pór házába, hogy pihenje ki magát. Megkínáltam szivarral, hozattam neki vizet s ő nem győzte köszönni szívességemet. Mondta, hogy neve Prinz Salm s hogy adósomnak érezi magát, amíg csak él. Föl is jegyezte a nevemet. De nem volt időnk sokáig barátkozni. Átadtam mint foglyot a főhadiszálláson, aztán nem láttam többé. — Nagy szerencse! — mondom — ez meg fog tégedet szabadítani a szolgaságnak házából, a besoroztatásból. — Ha tudnám, hogy hol van? — Egy Salm herczeget nem nehéz megtalálni, majd fogunk utána tudakozódni Bécsben, a kaszárnyában. Tudakozódtunk is, de siker nélkül. Nagyon zavaros világ volt akkor még, nem igen tudtak egy hadnagy hollétéről, még ha herczeg volt is. A véletlen azonban kedvezett: néhány hét múlva rábukkantunk. A besorozott honvédtiszteket Bécsben mind cserepár ezredekbe osztották be, figyelve rá, hogy valahogy több ne jusson kettőnél-háromnál egyegy századba, mert mételynek ennyi is elég. Valamivel több, már veszedelmes járványt okozhatott volna a jámbor osztrákok, csehek, szlovének közt. Mert volt a besorozottak közt elég, akinek pénze is volt bőven, hogy egyre vendégelje káplárjait és új közlegény-társait. Akik esetleg Olaszországba jutottunk, az mind örvendezett. Tudtuk, hogy ott narancsfa virít, dal zeng, s a nép elégedetlenkedik, tehát testvérünk. A kik pedig egy ezredbe valánk osztva , összehúzódtunk azonnal, érezve, hogy melegebb barátkozásra van szükségünk a közös kemény sors közepett. Én a salzburgi narancsszín hajtókás ezredbe estem, melyet akkor «Leopold, Grossherzog von Baaden»-nek neveztek. Emlékezem, hogy a bécsi «Arbeitshaus»-ban, ahol a beosztás történt, először is Tarafás Józsi kérdezte meg tőlem : — Hová kerültél? — Veronába, a bandeniekhez. — Bravo, engemet is oda osztottak. Együtt gyalogoljuk át Tirolt.Isszeölelkeztünk. Vagy huszonöten jutottunk oda, s együtt valánk heteken át. Az ingerültebbek, kik alig bírták viselni e megaláztatást, már akkor is titkon tervezgettek egyet-mást. — Jobb, aki Milanóba mehet, mert oda közelebb a Ticino, melyen túl már szabad a föld. Könnyen megszökhetik, ha az alkalom kedvez. — No bizony, — mondta a másik. — Verona alól is el lehet oda jutni, csak előbb jó fratellokat szerezzünk. Ki fog szolgálni nyolcz évig az ellenségnek ! — Nyolcz év ! — biztatta őket Tarafás. — Mi történhetik addig ? Nem kell mindjárt a nyakunkat kockáztatni. Bízni is lehet egy kicsit a gondviselésben. Én nem külföldre akarok szökni, hanem haza jutni. A vérmesebbek rideg számítónak tartották. Kalkulál, mert mérnök volt, de rosszul számít, ha a sors kedvezésében hisz. Magunknak kell itt csinálni a sorsot. Ez volt a véleményük. De szerették mind a jó fiút, mert csakugyan jó fiú volt s az maradt mindig. Emlékezem, hogy midőn Ala-n túl átléptük az olasz határt, hurrah-t kiáltottunk, mint a hosszú tengeri út után szép szigetre jutott matrózok. Nem a füge- és szőllőfákat köszöntöttük, mert láttunk olyat eleget déli Tirolban is, hanem azt a földet, melyen szintén vér folyt a szabadságért s melyet épp úgy igába hajtottak, mint a mi szegény, kimerült hazánkat. Emlékezem aztán, hogy midőn megpillantottuk Veronát, többé nem a római amfitheatrum, nem az Adige karcsú régi hídja, nem a Scaligerek emléke és a Romeo és Julia sírja lebegett képzelmünkben, melyeket addig sóváran óhajtottunk meglátni, mi csak a nagy bástyákat, erődöket, a hegyi várfalakat láttuk, melyek börtön gyanánt fognak bennünket környezni, ki tudja , mennyi ideig! Az első reggelen, melyet egy ódon kaszárnyában töltünk, korán fölébresztett bennünket a káplár föllármázó szava: «Auf, auf!» Megtudtuk, hogy az ezredes és a tiszti kar szemlét fog tartani fölöttünk, a nagy kapualj 1. Irányi Dániel. 2. Molnár Antal. 3. Wekerle Sándor. 4. Társ Kálmán 5. Hoitsy Pál.1. Pulszley Gusztáv. A KÉPVISELŐHÁZ ÍRÓ TAGJAI. ORSZÁG-VILÁG. 1888