Ország-Világ, 1892 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1892-04-02 / 14. szám
ORSZAG-VILAG ’1'1' • % EGYESÜLETEK ES INTÉZETEK. A m. tud. akadémia összes ülést tartott e héten. Két pályázatról tettek jelentést s persze mind a két pályázat meddő maradt. A Farkas-Raskó díjra (100 frt) 35 hazafias vers pályázott, de említésre méltónak is csak hármat találtak: a Múlt és jelen, Ezer év és Apai szózat czíműeket. A Karácsonyi-féle 400 aranyos díjra az idén komoly színművek pályáztak, de csak egy keltett nagyobb figyelmet, a Rafael czímű. Ez sem üti meg azonban az akadémiai mértéket s így a 400 aranyat elteszik jövő esztendőre. Nagy örömet okozott a főtitkár bejelentése, mely szerint a bécsi császári könyvtár megengedte az Anonymus eredeti kéziratának sokszorosíttatását. Az idei «nagy hét» május 3-án kezdődik az osztályok üléseivel s 18-án lesz az ünnepélyes közgyűlés. Az «Otthon», az írók és újságírók köre vasárnap tartotta első évi rendes közgyűlését az Új városházán. Rákosi Jenő elnök szép beszéddel nyitotta meg a gyűlést, melyre a kör tagjai nagy számmal jelentek meg. A főtitkár jelentése szerint az Otthonnak most 427 tagja van s most már a meglevőnél jóval nagyobb helyiséget kellett bérelni. Pénze is van szépen. Ez idő szerint 4648 frt. készpénzzel rendelkezik. E gyűlésen választottak a beteg Solder Hugó helyébe titkárt Radó Antal dr. személyében. Uj választás alá kerül a 40 választmányi tag is s az eddigiek nagy részét újra megválasztották. Választunk két tiszteletbeli tagot is, még pedig: Kossuth Lajost és Vaszary Kolost. Gyűlés után kedélyes banker volt az Európa-szállóban. Az orsz. magyar képzőművészeti társulat vasárnap tartotta meg közgyűlését, a melyen az új elnök, Andrássy Tivadar gróf nagyobb programmbeszédet mondott. Hangsúlyozta az állam támogatásának szükségét, ha azt akarjuk, hogy a művészet a nemzeti nevelés egyik faktora legyen. A folyó ügyek elintézése után 14 választmányi tagot, majd egy alelnököt választottak az öreg Barabás Miklós személyében. PPP Sárospatakon könyvtárt és nyomdát létesített és kiadott több tankönyvet. Mint már föntebb is említem, honfitársainkat a tudomány és magyar nyelv ápolására buzdította. «Magyar nemzetem oda törekedjél, hogy legyenek magyar nyelvű tankönyveid. Gazdagítsd hazádat jó és bölcs, de ne csak latin, hanem saját nyelveden irt tankönyvekkel is!» mondá egyik beszédében. Comeniusnak azonban Sárospatakon sem volt maradása, mert meghasonlott a Rákóczy-családdal. A meghasonlás oka egy emlékirat volt, melyet Comenius II. Rákóczy György erdélyi fejedelemhez «Gentis felicitas» (Népek boldogsága) czím alatt intézett, melyben felszólítja a fejedelmet, hogy fogjon fegyvert az elnyomott vallás érdekében. A szelidlelkű Lorántffy Zsuzsánna nem szívesen látta fiának ily veszedelmes állapotba való unszolását és Comeniusnak 1654-ben el kellett hagynia Sárospatakot és ismét Lissába ment. Itt újabb csapást mért reá a végzet. A protestánsok és katholikusok közt ugyanis zavar ütvén ki, a város fölgyujtatott, mely alkalommal Comenius könyvei, kéziratai és minden vagyona elpusztult. Ez időtől kezdve örömtelenül bolyongott, végre Amsterdamban telepedett meg, hol 1671-ben nyolczvan éves korában meghalt. Holttestét Amsterdamból Nardenbe vitték, hol valószínűleg a pestis-járvány idejében közös sírba temették. A HÉTRŐL. Már csak a tavasz dicséretével kezdem e hétnek krónikáját, mert félek, hogy aztán ezenkívül kevés dicsérni valót találok. Szeretem én a tavaszt, bár nem vagyok poéta; szeretem, mert poétává tesz derült kék egével, ragyogó napsugarával; azt hiszem, ha fakadó rügyet, sarjadzó gyönge füvecskét, bokor alatt kéklő ibolyát látok, hogy mindezt kadencziába kell szedni s poéta vagyok én is, mint a többi sok-sok ezer a Szinnyey bácsi lexikonában. Mert csodás hatása van a tavaszi napnak. Reám és mindenkire. Sétálván az ébredező réten, melyet ellepett a sárga tyúkvirág, egyszerre csak tetten érjük magunkat, amint ebből a bizony nem szép virágból bokrétát kötünk. De ez a virág most oly szép. Minden olyan szép. A veréb csiripelése, mely a télen idegessé tett, most fülemibének, mert a tavasz dicséretét csiripeli. Annak örül, aminek mi. Kint a ligetben a sípláda keringője nem sérti fülünket. Ma még nem. Holnap talán észreveszszük gixerét, holnap után talán meg is átkozzuk, ma még kedves, bájos ez is. Szinte kedvet kapsz, hogy fölülj a forgó komédiára, mely ím megkezdi forgását és forog, forog, míg az utolsó levél is lehull a fáról, melynek ma még csak rügye van. Paprika Jancsi egy igen szeretetreméltó gavallérnak tetszik, amint kidugja fejét a függöny mögül s bukfenczet hány a langymeleg verőfényben. S itt bent az aszfalton mi mások az emberek! Arczuk ragyog, maguk sem tudják, miért. Oly szeretettel köszöntik egymást, mintha most találkoznának először évek után. Pedig ott voltak minden bálban, találkoztak minden este. Akkor is mosolyogtak egymásra, de annak a mosolynak csak fénye volt, ennek melege is van. Szinte azt hiszed, hogy az az ibolya is, mely egy öreg asszony kosarában szerénykedik, az aszfaltból dugta ki fejecskéjét. Duna vizén a könnyű propellerek oly vígan szaladgálnak át meg vissza, mintha nem is tudnák, hogy ahány képviselőj lelet volt a fővárosban, mind hidat ígért, olyik kettőt-hármat. És azok a szobrok, melyeket annyit ócsárolnak, amelyek pedig oly szépek, tökéletesek a főváros által kiadott könyv szerint, mintha csakugyan szépek, tökéletesek volnának. Feketeségüket megaranyozza ragyogó napsugár s ez ma éppen elég, hogy mindent szépnek találjunk. Az akadémia palotája... Nini, hogy megfiatalodott. Nem tudnék rá haragos szemmel nézni, volnék bár titkos drámairó. De hát én könnyen beszélek, mert rajtam nem verte el a port Szász Károly. Mit tudom én, hogy ez a mosolygó tavaszi nap mindenkinek úgy mosolyog-e, mint nekem. Ő én még nem vagyok titkos drámairó. Én még nem írtam tizenöt felvonásos drámákat. Majd, majd... Hogy az akadémia mindig megrontja a tavaszi harmóniát! Megrontja a poéták kedvét. Hogy fölenged a Duna jégkeble, csak a kritikusok szíve nem. Hogy mindig találnak színpadra való drámákat, de nem megaranyozni valókat! Mert úgy történt ez idén is, mint már oly sok «ez idén», hogy mégest nem adta ki az akadémia azt a bizonyos 400 aranyat. S úgy történik megint a jövő «ez idén», hogy kifizetik valamelyik nagybecsű tudományos könyvnek, melyet természetesen, valamelyik nagyfejű irt. S úgy történt ez idén is, mint oly sok «ez idén», hogy harmincz vers között nem találtatódott egy, amely megért volna 100 forintot. Aminek csakugyan már aligha lehet egyéb magyarázata, mint hogy csupán a diákok pályáznak erre a 100 forintra. A poéták már rég fölhagytak minden reménynyel, hogy ezt a 100 forintot el lehessen kaparintani. Aztán... talán nehéz is ám mar hazafias verset írni. Nehéz ma a poétának, hogy egy kicsit ne politizáljon, nehéz, hogy a közszellem romlottságáról ne énekeljen, ez pedig olyan nebántsvirág, melynek érintésére fölszisszen minden nagyfejű. Hát aztán miről énekeljen ma a poéta? Variálja talán a Szózatot, a Himnuszt ? Ami ezenkívül van — az mind politika. Veszélyben a nemzet szabadsága ? Erről nagyon szép verset lehetne írni, de az akadémia kritikusai kinevetnék a szegény poétát. S Gyulai Pál mindjárt egy alapos közjogi fejtegetésben bizonyítaná be, hogy — sohasem volt ilyen jó dolga a magyarnak. A nemzeti szellem ? Sohasem volt ily erős. Soha, soha. A közerkölcs ? Sohasem volt ily tiszta, mint ma. Világos, mint a vak ablak. S mert ott az akadémiában ez a fölfogás, bolond is az a poéta, aki hazafias verssel akarja kivívni az akadémia koszorúját. Ez már csak az életlapokba való. És most, ha kész volna már az új parlamenti épület, mily hamar átröppenhetnék innét megnézni, hogy mit csinálnak a t. honatyák odabent. De az új parlament még csak épülőben, vagy jobban mondva: sülyedőben van. Máris sülyed! — kiáltanak föl, malicziózus emberek. Várjon mennyire fog sülyedni még, mire fölépül! Nincs más mód, mint hogy visszasétáljak a Sándor-utczába. Ott még áll a t. Ház, a maga kopottságában, a maga rozogaságában. De bármily kopott, oly sok ember kívánkozik bele! E héten is egy egész sereg ember előtt nyíltak meg a nehéz kapuk. Mind hősök és bukottak valának ők, de ím most rájok mosolygott a szerencse istenasszonya s már ott ülnek megint a padokban, ott adomáznak a folyosón, a buffetben, mesélve pompás választási történeteket, ím itt van köztük Bartók is, a poéta — oly sok malőr után. Magyarországon senki sem bukott el annyiszor mint ő. A darabjai mind beütnek, ellenben ő folyton bukott, míg végre a jó kecskemétiek megbecsülték a poétát s Katona József szülővárosa mandátumot adott koszorú helyet a poétának. Hisz koszorút már eleget kapott Bartók, de hiányzott a koszorúkhoz a mandátum. A mai világban pedig a koszorúnak is több az értéke, ha mandátum van mellette S ennek nem a poéták az okai, hanem a közönség, mely megbecsüli úgy a hogy a poétát, de sokkal többre becsüli, ha egyúttal nagyságos képviselő is. Bekerült Fálk Miksa is, amin pártkülönbség nélkül örült az egész Ház. Az ellenzék is csak azért harczolt ellene, mert hát kötelessége volt. De mindenki érezte Fáiknak hiányát mindjárt az országgyűlés megnyitásakor. Az ő tollából került ki eddig a válasz mindig a trónbeszédre s az aztán meg is volt ám írva. Az idén nem írhattam, mert abban az időben még «tekintetes» úr volt. Már nem tekintetes úr Linder Gyurka sem. Ami nem sikerült neki először, sikerült másodszor. Az ő megválasztása közmegelégedést keltett az ellenzéken. Senki sem tud a szónokok mellett olyan jól hangulatot csinálni mint ő. Az öblös «halljuk», «helyes», úgy van» stb. stb. csak úgy hömpölyög az ö szájából s a legunalmasabb szónok beszédéről is azt hiszi a közönség, hogy nagy érdeklődéssel hallgatták. Egyébként a t. Ház épp most tárgyalja az ország gyomrát. Rettentő nagy gyomor, irtózatos milliókat emészt föl. S Hegedűs Sándor úgy dobálódzik ezzel a rengeteg sok millióval, mintha egyegy gummilabda volna. Persze könnyű neki, először mert az országos tornaegyesület elnöke, másodszor, mert már tizenöt esztendeje dobálódzik. Igen, tizenöt éve előadója már annak a pénzügyi bizottságnak, mely meghányja-veti, hogy mire köllene pénz és nincs s mire nem köllene pénz és van. Hanem azt mondta Hegedűs a folyosón, hogy most már jubilál s másnak engedi a dicsőséget. Ki van merülve. Persze ezt neki senki sem hitte el. E hétnek legérdekesebb esetét különben a Kölnische Zeitung-nak «köszönhetjük». Ez a hírhedt német lap egy ocsmány «pesti» levelet közölt, melyben azzal gyanúsítja Horváth Gyulát, hogy azért vált meg a kormánypárttól, mert Szapáry megvonta tőle ama kedvezményeket, melyekben eddig a kormánytól részesült. A nemzeti párt magáévá tette alelnöke ügyét s Horánszky meginterpellálta Szapáryt és általa az egész kabinetet. Szapáry kijelentette, hogy Horváth tőle soha semmiféle kedvezményben nem részesült, tehát nem is vonhatott meg semmit. Ez eddig jó volna, de Szapáry elég malicziózus volt csak a maga nevében nyilatkozni, ami vég nélkül fölháborította az ellenzéket, mely most egyenként interpellálja meg az összes minisztereket. A miniszterelnök úr azt is kijelentette, hogy ő arról a levélről mit se tud, amit el is hittek neki, de tény, hogy oly egyéntől ered, aki a miniszterelnök vezetése alatt álló sajtóirodának tagja volt s azzal most is összeköttetésben áll. Az affér, természetesen, még csak a kezdetén van e pillanatban. Horváth kijelentette a lapjában, hogy előbb bevárja a dolog politikai elintézését, aztán következik annak a személyi része. Senki sem kétkedik abban, hogy a személyi rész alatt — Szapáry Gyula értendő.Székely Huszán: Comenius Amos János. . ------Tv --- 1892