Ország-Világ, 1894 (15. évfolyam, 27-53. szám)
1894-11-25 / 48. szám
1894 A félbenhagyott partié pedig nagyon érdekes volt. Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek: — Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a partiét. A fehér nagyon jól áll. — Szívesen, — mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá és leült Erkellel szemben. — Önön van a húzás. Fehér mozdul. Petrik sietett is mozdulni, megfogta a tornyot s egy hatalmas lóugrást téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas szóval: »sakk matt!« Erkel nagyot nézett rá: — Hallja, Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról ? — Nincs . . . — Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt sakkozunk mindennap ? — ... Tizenkettő óta . . . * * * Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió megnyittatik. ... Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynehányan ... »Tizenkettő óta, Felség!« ORSZÁG-VILIÁG @—novella---bet# Az utolsó lakó itt maradt a családból az iszonyú kastélyban. A család három ága költe a monumentális épületet, afayak, a Nifforok és ők. A Márfayaknak harmincznégy szoba, egy nagy konyha, egy harmad padlás, hat cselédszoba és az istállók egy tizede jutott, a Nifforoknak harmincz szoba, de két nagy terem s az istállók nyolcz tizede, két konyha és a pinczék jórésze. Az ő ága az a megmaradt harmad birtokosa lett. De ők meg hátán voltak lányok. A többi öt eladta a részét, el a Nifforok, és a Márfayak. Kivonultak a kastélyból a fullajtárok, ki a lovászok, ki a fényes cselédség, a négyesek. Csend lett. Báró Sabattiné, Czobor Zsuzsánna egyedül maradt a nagy kastélyban. Övé a kastélynak a Czobor-családtól megmaradt egy tizenhatodrésze, meg a hosszú terasse a kastély nyugati alján — honnan oly szép a kilátás a Dunára , a melyet a három felsővidéki család dunántúli ágai temetkezési helyül tartottak, fel maguknak. Ennek a terassónak első lakója a Czobor Erzsébet férje lett, a hős szívű báró Sabbatti kapitány, ki harmincz éves korában özvegyen hagyta. Ennek a fehér márványkeresztjét már Czobor Zsuzsánna állította ide. Befuttatva repkénynyel, mirtuszszal ültette be az oldalát és könnyeivel öntözte minden nap a tövét, annak a nagy lángoló gránátjának a kereszt alján. Ide menekült e kereszt s e fa árnyékába, ha valami történt a kastélyban, pedig hát ott sok történt a harmincz év óta, amióta a család három ága onnan kipusztult. Előbb a hadügyminiszter vette meg a szabadon maradt 13/io részt. Kaszárnyát csinált belőle és most a Czobor Zsuzsánna részére is szükség lett volna. De Czobor Zsuzsánna, Czobor Lipót, a nagy kanczellár unokája nem tágított, feltűzte mellére a csillagkeresztet s felment a felséges asszonyhoz Budára, elmondta panaszát, hogy van neki egy sírja ott a Duna mentén s egy kastély V16 része, azt nem — nem adja egy világért. A felséges asszony odanyújtotta neki csókra a kezét s Czobor Zsuzsánnának meg lett ígérve, hogy övé lesz élte végéig az Utő rész. De azért a kastély többi részéből csak kaszárnya lett és pedig lovaskaszárnya. Zsuzsánna asszony most udvarára falat húzatott, de oly magasat csak, hogy azért átláthasson a kaszárnya udvarára. Uhrárus özvegye volt, szerette a trombitaszót, a lovat, a fegyverek csillogását De azért nem érintkezett velük. Csak hímzett azon az egy félbenmaradt hímzésen, amelyet Sabatti íróasztalára kezdett — s nézte őket. Egyszer az alezredes átküldte hozzá a névjegyet. A báróné zavarba jött — körülnézett: minden a helyén, csak úgy, mint mikor Hugó meghalt. Beeresztette az alezredest. Az öreg tiszt pozsonyi volt s ismerte Czobor Zsuzsánnát még akkor. Czobor Zsuzsánna erre nem akart emlékezni, de az alezredes hatodik látogatása alkalmával özvegy Sabatti báróné csak elejtette gombolyagját s az öreg tiszt, mikor fölvette, hát csak összeért a kezök. Zsuzsánna mélázva a szemébe nézett és mintha zavarba jött volna. Ettől a percztől fogva az alezredes minden nap ott volt az özvegy bárónénál s az meg az egész délelőttöt mindig kinn töltötte a kereszt tövében, így múlt el három év. Egyszer csak az ezred is kivonult a faluból, a kastély is üresen maradt. De az alaz ezredes nyilatkozott az utolsó nap, elveszi. De hát akkor neki innen el kellett volna mennie. Hogy lett volna az? Kikosarazta az alezredest. Hanem aztán mikor a trombitaszó elhangzott s az ezred lovainak dübörgése nem hallatszott, oda ment az öreg empire tükör elé s elnézte az arczát. Fonnyadt volt, öreg lett — s ez volt az utolsó. Felment a kereszthez sírni. A kastély évekig üresen maradt, a keresztek ott a teraszon megszaporodtak. Az özvegy ujjain számlálta hányan vannak már, három Niffor, két Márfay s négy Czobor fekszik itt. Mind közel rokonai. De a halottak családjai ritkán keresték fel a kereszteket. Csak egy Pesten lakó Márfayné járt el koronként az anyja sírjához, akinek ruháján, hajviseletén Czobor Zsuzsánna hamar meglátta, hogy most a divatok rohamosan változnak s hogy az ő csúcsos frizurája, angol fürtjei, krinolinja kissé divatját múlta. De azért öreg szobalánya csak krinolinokra szabott ruhákat tudott varrni s így hát nem hagyta az ötvenes évek módiját. Egyszer ugyancsak ez a divatok szélsőségeire hajló Márfayné beszélte neki, hogy úgy hallotta Pesten, hogy a kastély ismét gazdát cserélt, valami pesti konzorczium vette meg nyaralóhelynek. Márfaynénak úgy látszik igaza volt, mert május elején már porolni kezdett a sok alpári cseléd (minden »stíl« nélkül valók, jegyezte meg az özvegy) s május közepén vagy tíz pesti egyfogaton megérkeztek az új lakók. Zsuzsánna aszszonynak nem tetszett a látvány. Elhozatta kőművesét s három lábbal magasabbra húzatta a kőfalat, hogy így ne is lássa őket. A falat felrakatta, de azért néha — valami benső vágy ösztökélte erre — felment a padlás lakatlan mansardeszobáiba s onnan figyelte őket. Soha ilyen látványt ! — az udvart ellepték amazok. Ott egy csapat tarka ruhás rajongó, rendetlen gyerek labdázott, ott fiatal emberek, lányok »minden stíl« nélkül kergették egymást s aztán a magas fűbe írta : JUSTH ZSIGMOND 6) 1 5~ (ott, a hol hajdan a Louis XV. virág-terasse volt) belehengeredtek és ilyenkor az egész udvar, azok, a kik kötve, horgolva körülülték az asztalt s azok, kik ez eszeveszett játékban részt vettek, mind hörögve, zajosan, lármásan nevetni kezdtek. És este !.. . Azok az asztalok ! . . . A férfiak levetették kabátjaikat és ujjaikkal ették a libaczombot. És egy idősebb asszony sincs befűzve! Majd minden asztalnál egy illetlen szeretkező fiatal pár s az udvaron, mint hangyák, suhogva lebegnek a fel s alá haladó mezítlábas szolgálók. Az egyik asztalról a másikra átkiabálnak , ki tudja mit. De ilyenkor mind az egész Wirtshaus (így nevezi Zsuzsánna őket) kórusban elneveti magát. Este meg nem egyszer felhozatják a korcsmából a sváb muzsikusokat s ilyenkor mind tánczol. És hogyan ! . . . Mily közel van a tánczosnő tánczosához, annak a szeme hogy vet szikrát (egyszer magnézia-fénynél volt az »eset«, akkor látta meg). S ezek a testhez tapadó ruhák, ezek a nyitott, szélnek eresztett hajak . . . Este Zsuzsánna asszony úgy érezte, kileli a hideg. Betti, a szobalány, bodzateát főzött s virrasztotta asszonyát addig, mig csak az a csúf zene onnan alulról felhangzott. Hiába ment a keresztekhez, oda is elhangzott a zaj. Múltkor, hogy ott ült, zongoraszó hallatszott,, meg egy kuplé. Zsuzsánna asszony sietve ment haza, bezárkózott leghátulsó szobájába s ott lerogyott egy székre. •Ő mégis jobb lett volna az alezredeshez menni. Hogy bírja ki ezekkel ? Kibírta. Pedig még históriája is volt velük. Egyszer úgy estefelé felmegy a keresztek teraszára. Lassan végighalad a sok Márfay-, Czobor- és Nisforsír mellett, egyszerre csak az utolsóhoz, a férjéhez érve, kit talál ott ? Egy fiatal lányt. Igen, egy piros, lángpiros ruhába öltözött, meztelen nyakú lányt, kinek hajában, mellén, a dereka alján piros szegfűk, kinek haja kóczos fürtökben övezi fejét és a kinek olyan fekete a szeme, hogy Zsuzsánna asszony ijedve meghátrált. Ki lehet ez az arczátlan ? Zsuzsánna asszony hátrált s vissza akart fordulni, de a fiatal leány egy cseppet sem jött zavarba, felkelt a sírról s biztos léptekkel odament az öreg asszonyhoz. -- Én Kalmár Jenny vagyok, Pestről, ott lakom a kastély túlsó oldalán, bátorkodtam e szegfűk egy részét, amelyeket ma reggel vőlegényemtől kaptam Pestről, a méltóságod férje sírjára helyezni. Rosszul tettem ? Zsuzsánna odanézett a keresztre, valóban rajta volt a szegfűkből kötött koszorú, nem tudta, 787