Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1920-09-19 / 38. szám

­ SEM EGY HALMOT, SEM EGY VÖLGYET... Sem egy halmot, sem egy völgyet, Egy csepp vizet, egy szál tölgyet, Egy szirtfokot a hazánkból Soha el nem veszthetünk ! Mint madárka a fészkéhez, Ragaszkodunk hozzád édes Reménységünk, örökségünk, Ősi jussunk, mindenünk! Nem kínálunk, nem ajánlunk, Üzérkedést nem csinálunk!. Fájó kínban égő lelkünk Ma büszkébb, mint valaha. Ezer éve, amióta Miénk Kárpát kéklő orma, Erdély bérce, Tokaj bora, Kincses bányánk aranya! így rendelé el a végzet, így alkotá a természet : Hármas bércfal szegélyezi, Négy víz árja futja át... Folyóiba, szent földjére Hét vezérnek omlott vére, Ősapáink könnye mosta Valamennyi zeg-zugát. Jöhetnek az útonállók, Sehonnai vad zsiványok, Bevághatnak a húsunkba Gyilkos módra, szilajon, Megalázhat, meggyalázhat, Porbasújthat a pogányhad, De a sirba nem dönthetnek ... Nincs rá földi hatalom ! A hiszékeny, leigázott, Megcsalatott, vértől ázott Magyar népnek — meglássátok ! Új karja nő egykoron ... Boldog élet napja jő el... S új karokkal, új erővel Végig sújt a kofárlelkű, Istentelen latrokon ! ! Vályi Nagy Géza. 446 Ilii SZÍNHÁZ Isi A VÍGSZÍNHÁZ szeptember 11-én mutatta be Louis Ver­­neuil háromfelvonásos vígjátékát »Le Traité d'Auteuil, melyet magyarra La­katos László »Mi ketten« cím alatt for­dított le. A darab meséje elcsépelt, elkop­tatott. Azon fordul meg, hogy a szülők egymásnak szánják gyermekeiket anélkül, hogy erről a fiatalok tudnának. A 18 éves nőben és a 22 éves gyerekemberben felébred az ellenmondás és csak azért sem akarnak egymásé lenni, mert a szü­lőknek ez az óhaja. De a sors kegyelmes hozzájuk és megadja a módját, hogy mégis teljesíthessék a szülők akaratát. A férfira egyik nénje 600 ezer koronát ha­gyományozott, avval a feltétellel, hogy megnősül. A nő pedig ahhoz a fiatal­­ tudóshoz akarna feleségül menni, aki tu­dományos vitatkozás közben megsértette akadémikus, de kivonult nagybátyját, aki­nél a leány nevelkedik és aki persze ezért sohasem adná beleegyezését ehhez a há­zassághoz. A leány tehát nem akarván 25 éves koráig, azaz nagykorúságáig várni, férjhez fog mentni formaképen és rögtön elválik, evvel megkapván nagykorúságát, és szabad útját a választottjához. És igy ők ketten megkötik a tréfa-, vagy talán helyesebben a próba-házasságot. Persze bolondulásig egymásba szeretnek és mire a fiatal tudós Mexikóból hazatér, már elkésett. A házasság ugyan nincs még konsummálva, de a leány szíve a számára elveszett. Nem sokat vesztett volna a Vígszínház közönsége, ha ezt a darabot nem ismeri meg. Csak abból a szempontból volt helyes a színrehozatala, mert két fiatal és egy rég kipróbált tehetségnek pompás szerepe akadt. Makay Margit, Kertész Dezső és Tanay Frigyes elragadóan ját­szottak és kizárólag az ő érdemük, ha a darab hosszabb ideig műsoron marad. A kisebb szerepek jelentéktelenek, de ezek­ ORSZÁG-VILÁG­ ban is jeleskedtek Haraszthy Hermin, Thurzó Valéria, Vendrey, Szerémy, Hajdú József és a többiek. A rendezés Szilágyi Vilmos avatott munkája, a kiállítás a Vígszínház főúri költekezése. A közönség tapsai kizárólag a három főszereplőnek szóltak. Dr.­­Fáik Zsigmond. /V-'TMw-x | vw wv-1 1 WV -vw vs VN . ||WI ‹W ‡W‡ KÉT KIÁLLÍTÁS. Mindjárt két kiállítással indul az új művészeti szezon : a Nemzeti Szalon az Őszi tárlattal nyitja meg kapuit, az Ernst­ Múzeum pedig Pentelei Molnár János és Gy. Sándor József gyűjteményes kiállítá­sát mutatja be. A Nemzeti Szalon őszi tárlatán 250 művésztől több mint 500 műtárgy van kiál­lítva, ami őszintén szólva, sok a jóból. Úgy látszik a rendezőség nem tudott ellenállni annak a rohamnak, mellyel a művészek és nem művészek a nyári idő­szak után megnyíló első kiállítást rend­szerint megostromolják, s így azután oly nagy anyag jutott be a kiállításba, mely a Szalon helyiségeiben csak a rendezés művészi szempontjainak teljes feláldozása mellett helyezhető el, másrészt a nagy tömegben bizony sok olyan kép van, mely a művészi színvonalnak egyáltalá­ban nincs előnyére. Az óriási műanyag lehetetlenné teszi, hogy a kiállítással érdemileg, részletesen foglalkozzunk s így csak annak a meg­állapítására szorítkozunk, hogy a kiállí­táson valami kiemelkedő, igazán repre­zentatív műalkotás nincs, van azonban sok olyan jeles munka, mely bármely kiállításon becsülettel megállná a helyét. Ezek közé tartoznak Bednár János, Béli Vörös Ernő, Baranski E. László, Berkes Antal, Bendéné K. Friderika, Biró József, Csuk Jenő, Dobai Székely Andor, Déry Béla, Egyed Erna, Frank Frigyes, Gaál Ferenc, Győrffy István, Jaschik Almos, Krusnyák Károly, Kató Kálmán, Kom­­játi Wanyerka Gyula, Kacziány Aladár, Kampis János, Kotász Károly, Körmendi Frimm Ervin, Kada Alajos, Leidenfrost Sándor, Muzslai Kampis Margit, Makoldy József, Szőnyi István, Teuchert Károly festményei és Sződy Szilárd szoborművei. Az Ernst­ Múzeum Pentelei Molnár Jánostól és Gy. Sándor Józseftől mutat be egy-egy kisebb kollekciót. Pentelei Molnár János egyik legkiválóbb csend­életfestőnk, akinek neve már eddig is is­meretes volt a külföldön és ez a gyűjte­mény még ismertebbé fogja tenni A mű­vész ugyanis a most bemutatott kollek­ciót Amerikába fogja kivinni, hogy ott — a csengő dollárokon kívül — újabb elismerést szerezzen önmagának és a ma­gyar művészetnek. A siker, azt hisszük, nem fog elmaradni, mivel az a minden nehézséget leküzdő rutin, az a nagy meg­figyelőképességgel párosult bravúros ma­nuális ügyesség, melyet e gyűjtemény minden darabján csodálhatunk, minden­esetre Amerikában is kellő elismerésre és méltánylásra fog találni. Gy. Sándor József, aki mint grafikus már régebben ismert nevet vívott ki ma­gának, most mint festő mutatkozik be. Grafikus hajlama festményein is meg­nyilvánul. Nagyobbára grafikus témákat választ, melyeken a vonal és a rajzbeli elem dominál. A fény és árny ellentétei­nek frappáns kihasználása és a színek erőteljes felfokozása által mégis kiváló festői hatásokat tud elérni képein, melye­ket a grafikai és festői elemek szerencsés egyensúlya mozgalmassá, drámai hatásúvá és különösen lendületessé tesz. Az egész kiállítás a művész fejlődésének figyelemre­méltó és érdekes fázisát mutatja be. R.I. IRREDEN­T R­­ESTÉL­Y VÁCOTT. A Magyar Írók Szövetsége vidéki propaganda-előadásainak őszi sorozatát f. hó 4-én a teljes siker jegyében kezdte meg Vácott a Kúria nagytermében, amely ez alkalommal csaknem zsúfolásig meg­telt a helyi társadalom színe-javával. A magas színvonalú előadás keretében a szövetség tagjai közül részt vettek : Váry Rezső, Zsoldos László, Fodor Pál, Gás­pár Jenő és Hegyi Ödön. A többi sze­replők közül nagy sikere volt Hegyi Annának,, a Királyszínház énekművész­nőjének. Énekszámai után szűnni nem akaró viharos taps köszöntötte és minden számát ráadással kellett megtetézni. Ré­gen volt az öreg váci Kúria-szálloda falai közt oly meleg ünneplés, mint amilyenben Lavotta barna zenészivadéka, a bájos művésznő részesült. A precíz kíséretet K. Pikéthy Tibor ismert zon­goraművész és zeneszerző adta, kinek »Pro pacem« című legújabb miséjét a napokban mutatják be a budapesti Bazi­likában. Nagy tetszést aratott Wolkóber János » Magyar rapszódiá«-ja, melyet saját zon­gorakísérete mellett Siposs Gábor adott elő nagy technikai készséggel és művészi érzéssel. A rendezés sikeréért az elismerés a váci és Nemzeti Társaskör, a MOVE, a TE­­ÉL és az ÉME vezetőségét illeti. SORS? ELŐRELÁTÁS? Olyan mindennapi délután volt, mint a többi. A nagymama kivitette a karos­székét a ház oldalába, a kert közepébe. Unokák és vendéggyerekek játszottak kö­rülötte. A gyerekek a zöld pázsiton, katonásdit rendeztek, papát-mamát adtak babával a karjukon. A nagymama nézte a lombos hegyeket, az enyhe völgyeket, a budai vidék minden poézisát. A kis­asszony kifogyhatatlan volt ötletben, új Versben, új babaruhában, új katonain­dulóban. Bájos hangulat volt, mint ami­lyen szokott lenni, mikor a nagyok kínos küzdelmének a fensége harmonikusan tük­röződik vissza, könnyed naivsággal. Egyszerre csak a legnagyobbik leány, a fővezető, minden családi csoportosu­lásnak a rendezője, neki komolyodik, hangja mélységes gyengédséggel cseng és oda­szól a vele egykorú Károlynak : — Károly kérlek jó legyél. Most te vagy az én férjem. Én a kedves, jó fiút szeretem. A megszólított kis ember tényleg meg­szelídült, mosolyogva nézett vissza és valami szokatlan előkelőséggel állt övéi­nek az élére. Az egész csak néhány percig tartott, azután folyt tovább a meg­szokott zenebona. A szülők éppen a komoly jelenet előtt léptek a verandára. Valahogyan önkén­telenül megfogták egymás kezét, mikor a különös szavak szívhezszólóan elhang­zottak és csak nagysokára mentek le a többiek közé, hogy hangot is adjanak. Siettek a nagymamához, de a nagymama most komoly és szórakozott volt. Beletelt vagy félóra, míg megindult a rendes tár­salgás mindenféléről. Néhány hét múlva vége volt a nya­ralásnak és a nyári társaság szétrebbent. A kis Ilonka és a kis Károly látszólag egész közönyösen búcsúztak egymástól: — A viszontlátásra, jövőre. Most egyelőre kezdődik az iskola. A mamának a költözködés mizériái közben különböző álmai voltak. Volt pillanat, mikor elképzelte, hogy ez a meg­ható ártatlan felhevülés nem tűnhet el a leányánál nyomtalanul. Ennek végig kell kísérnie élete minden fázisát, be kell ara­nyozni állhatatossággal, igazi megisme­réssel az asszonyi Kálvária minden szen­vedését. Máskor meg elképzelte, hogy majd csak ezután jön a nagy találkozás avval, akivel a szárnyát bontogató fiatal lélek talál egymásra. Néha ijedtség, néha könnyes ellágyulás, néha nagy várakozás vett erőt a mangán. A nagymama hallgatott. Emlékezett. Valamikor régesrégen, a ködös arany­időkben, ő is találkozott egy édes kis­fiúval, akin sokáig rajtafelejtette gondta­lan kislányos tekintetét. Azután, észre sem vette, nagyon hamar bekövetkezett a férjhezmenés ideje. Férjhez kellett menni, nem volt szabad várni, tűnődni. Szerette a férjét, hogyne szerette volna. Amennyire asszony szerethet. Lehet jobban szeretni ? Talán boldogabb lett volna avval az édes kis­fiúval ? Ki tudja ? Mire megint eléje került, minden bevégződött. Nem lehetett máskép. Most itt van a kis Ilonka a mama és a nagymama szeme előtt. Benyomás be­nyomást, ismeret ismeretet, élmény él­ményt követ a szívében. Éli a fővárosi deákleány hajszolt, idegfeszítő életét. Dol­gozik fényes sikerrel, de azért, ha még annyit dolgoznék, akkor sem tudna ele­get tenni. Mindig az az érzése, hogy va­lami nagy helyrehozhatatlan mulasztást követett el, hogy valamiről lekésett. Az életének körülbelül harmadrésze eltelt. Miben ? Készülődésben. Mire ? Ez ma bizonytalanabb, mint bármikor. Közel kell lenni állásnak, közel kell lenni férj­nek, közel kell lenni a megdöbbentő vál­tozásnak, a nagy elhatározásnak, de nincs, még nincs meg. Az eleven, feltűnő leány sokat forog színészek, tanárok, orvosok és művészek társaságában. Kezdi magát vizsgálni, mi­kor megrázza újra valami szenzációs al­kotása az emberi elmének, hol itt, hol ott. Ez megint kapkodja ide-oda és leköti teljesen. Mellette van az önálló, a bizto­san néző mama. Színésznő. Megszokta a gyors, a befejezett elhatározásokat. Ha egyszer hibáz, másnap helyrehozza. A múló hiba nem baj. Menni, menni foly­ton előre, menni egészen a sírig, ez előtte a legszebb élethivatás. Ingadozik a leánya ? Beszél neki egyről, folyton egyről. Jellem­színész. Komoly, férfias, derék ember. Meleg szívvel, erős karral, nagy tudás­sal fogja vezetni a feleségét. Ki fogja fejleszteni feleségében nemcsak a nőt, hanem a művésznőt is. Magához fogja emelni. A kedves, a kellemes bohémvi­lágban szórakozást fog neki teremteni. Céltalan ellágyulásait el fogja csitítani. Ez a férfi, ez a pálya, ez Ilonkának való. Látja ragyogónak, látja boldogságban, szépségben fényleni. A nagymama melankolikus csendben nézi unokáját. Keres valami régi, kis­­leányos tekintetet, keres valami hajdani elementáris erővel kitörő felhevülést, keres valami mesebeli szelíd szépséget. Egyszer, csak egyszer látta ezt. Nem, nem tudja megtalálni újra. Mikor babákkal játszott a komoly Ilonka, mikor gazdag palettá­járól szivárványos színeket rakott fel képekre a­ pici festőnő. Ó, ha ereje volna­­ ezt megtalálni, ezt visszahozni. Akkor megnyugodnék. De ő nagyon gyenge, a mama nagyon hatalmas, a leány nagyon kiforratlan lelkű. Mit le­het itt tenni ? A sors megindít, az elő­relátás vezet, a kettő együtt dönt, de egymás ellen lehanyatlik mindegyik kü­­lön-külön. Egymás ellen marad egy-egy szegény, nyomorult, agyonsanyargatott szív. Nyomorult? Talán nem is olyan nyo­morult. Fényes a lakodalom. Az eskü, a harangzúgás felemel. Elnémít minden ag­godalmat a pompa, a közös öröm. Annyi szellem, annyi szeretet sziporkázik a fel­köszöntőkben. Annyi ízlés tobzódik az előkelő felvonulásban, a kitűnő ebédben. Hogy egy öreg nagymama egyedül néha máskép képzelte ? Istenem, ki fog ilyenkor még avval is törődni. Schmiidt Mária: 1920 RÉGI, RÉGI MAGYAR ÁTOK. Régi, régi magyar átok : Csak húzzátok-halasszátok Pató Pál módjára! Ha egy lángban ég az avar, Rikoltsátok , és a magyar S áll még Budavára! Magyar átok, régi, ősi: Míg szó győzi, vannak hősi, De, ha tenni kéne, Húzódoznak jobbra-balra, De a biztos diadalra Egynek sincs reménye ! Magyar átok, régi, gyatra, Tenni mindent csak egy­­blatt”-ra S hogyha nem ez járja, Feldühödni, félreállni S mindenkivel szembeszállni, Kinek más kártyája! Magyar átok, ősi aggság, Sírbadöntő, ádáz vakság Egymás eltolása! Egy a másnak dehogy áldoz, Száz mohó kéz nyúl egy tálhoz S kutyáé a kása! Tattfi Iván.

Next