Ország-Világ, 1926 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1926-10-31 / 43-44. szám
1926. október 24. és 31. ORSZÁG-VILÁG Dr. HLOND ÁGOSTON, az új gnézen-poseni érsek, lengyel hercegprímás, aki október 10-én és 17-én tartotta trónfoglalását kettős főegyházmegyéjében. Az új főpásztor személyisége annyival is inkább érdekli a magyar olvasóközönséget, mert dr. Hlond érsek alig pár éve még a magyar-német szalézi rendtartomány főnöke volt, így a magyarság benne mint egyházfejedelemben, kiváló jó barátot és pártfogót nyert. Mozdulatlanság. Kint a kaszinó előtti téren a zenekar a Barcarolát játssza „Hoffmann meséidből. Holdvilágos éjszaka van. A tengeren egy gyönyörű yacht úszik be a kikötő felé. Dúslombú pálmák hajlonganak az éjféli szellőben. Mesebeli kép ! Bent a teremben forog a roulette ... forog... forog... forog... a kis golyó csörögve cikázik ... aztán egyszerre megáll. Ismét felhangzik a moraj. Újra jegyeznek. A karok kuszált erdeje megint kibomlik az asztal felé. Az arcok, a kifejezések végtelen skáláját mutatják. A főbejárat előtt tülkölnek a Nizza felé induló autók. Fáradt arcú nők és gyűrött ingmelles férfiak dobják be magukat a kocsik puha bőrpárnái közé. A zenekar néhány perc szünetet tart. A termekben csend van. Egy fiatal olasz az utolsó játéknál 50,000 frankot veszített. Sápadt. Felkel és könnyed léptekkel, erőltetett mosollyal indul kifelé. A nők nézik. ... aztán hallani, amint hangosan becsapja maga mögött az ajtót. * * * Marseille. Tapasztalatokból leszűrt szilárd meggyőződésem, hogy a kikötővárosok valahogy komprimálják az életet. Mintegy kiélezve és sűrítve mutatják be mindazon jelenségeket, melyekkel az utas vándorlásai közben találkozni szokott. Rengeteg pénz és rettenetes nyomor, ez az életnek, de különösen a kikötővárosok életének kettős tengelye. Sőt ha figyelmesebben szemügyre vesszük őket, látni fogjuk, hogy ezeken kívül nincs is bennük semmi más. Legfeljebb még halszag. És a déli kikötőkben egy kis piszok is, Marseillesben csak úgy, mint Nápolyban vagy Genovában, hogy a levantei városokról ne is beszéljünk ! De Marseille mégis merőben más, mint a többi sablonos déli kikötő. Már a külső képe is egészen sajátos és jellegzetes. A partmenti erődök nagy, sima, sárga falai; a Transbordeur-híd két óriási vasárboca, mely a szikratávírók állomásaihoz hasonlít és a láthatár keleti peremén kibontakozó Chateau d’Ir szigete egészen eredeti, egyéni karaktert adnak a városnak. A világ minden nyelvén beszélnek itt és a világ minden nyelvén értenek. Az utcákat utolérhetetlen tarkaság önti el. Turbános afrikaiak, szemüveges japánok, titokzatos pillantású hinduk, napbarnított spanyolok és kopott eleganciájú magyarok tömege hullámzik a Boulevardokon a rekkenő, déli napsütésben. A rendőrök augusztus végén tropikus kalapokat hordanak, különben nem bírnák el az égető meleget. 5 fok van. Celsius. Az apró Citroen-autók beláthatatlan tömege cikázik a széles, de rosszul kövezett utakon. A villamosokon éppen úgy lógnak az emberfürtök, mint nálunk vasárnap este, hazajőve egy jelentősebb futballmecsről. Feltűnő, hogy az utcai járókelők közt milyen sok a nő! Egy férfira átlag 6 —7 nő esik. Itt jó a férfiaknak ... A kikötőben a kémények, árbocok és gőzdaruk kaotikus erdeje mered elénk. Sípolás, kiabálás és az emelőcsigák monoton lármája. A matracnegyed meglátogatása nem olyan veszélyes, mint aminőnek a félénk riporterek általában leírják. Sőt, nagyon érdekes. Rengeteg girbe-görbe, piszkos utca, korcsmák, „bar“-nak nevezett italmérések, nyomorúságos kinézésű lebuj-mulatók és komor, öreg házak Váltakoznak végtelen sorban, dárda nincs. A férfiak az úttesten hevernek és alszanak, vagy csoportokban, hasrafekve kártyáznak. Csíkozott trikó van valamennyin. Persze néha Verekedésig fajul a játék. Az erődök kapuinál bárgyú négerek állnak őrt. Itt állomásoznak a francia gyarmati csapatok , állandó készenlétben és indulásra várva Marokkó, Algír vagy Siria felé. A Notre Dame templomtól belátni az egész várost. Impozáns, színes, nem mindennapi kép. A legérdekesebb azonban egy esti séta a városon keresztül. Mert általában az idegen városokat a leghamarabb úgy lehet megismerni, ha szemügyre vesszük az éjszakai életüket. Marseille nem csendesedik el az éjféli órákban, más „tisztességes", polgári város mintájára. Itt egész éjszaka tart a lüktető, lázas forgalom. Az exotikus ölőzetű emberek kíváncsi szemekkel bámulnak egymásra a villanylámpák fehér fényében és különös kiejtéssel kérdezősködnek valamely mulató címe után. A kikötő felé csendesebb a forgalom. Csak a korcsmákban van nagyobb lárma. A komor kis utcák labirintusában az éjjeli pillangók cirkálnak. Ránéznek az idegenre és mosolyognak. Egy izmos, atlétatermetű rakodómunkás jön, karonfogja az egyiket és mosolyogva elmennek. Itt a napi munka után mindenki mosolyog. Ez a hírhedt Marseille. .. . eszembe jut, hogy otthon, Budapesten ezelőtt három évvel nem mertem este tíz óra után kimenni a Nagykörútra ... Almásy Sross Páll. EGY NEGYEDSZÁZADOS JUBILEUM. Sötét felhők tornyosultak hazánk felett 1918. késő nyári napjain. Az egész ország figyelme, lázas kíváncsisága az egyetlen magyar tengeri kikötőváros felé fordult, ahol a szomorú napokban, megrettenve a bizonytalan és kétségbeejtő jövőtől élt a magyarságnak egy kis töredéke. A horvátok egyre hangosabbak és követelőbbek lettek s a magukra maradt hazánkfiai szorongó szívvel várták a segítséget, de amely e nehéz napokban egyre késett. Tétován, félénken jártak az utcán, mindenki előtt bizalmatlanok és titkolódzók voltak. Várták a segítséget, egy biztató szót, egy lelkesítő, hittel és reménnyel eltelt, jobb jövendő hírnökét. Fiume magyar lakossága már-már elszakadni látszott a nemzet törzsétől, amikor a muncipiális templom szószékén, a város kormányzójának biztatására és kívánságára, megjelent egy markáns arcú, harcos egyéniség, akinek biztató szava, hittel teli szónoki ereje és fiatalos temperamentuma megbűvölve ragadta ki a magyarság szívéből a félelem szorongó érzetét. Ott állt a szószéken a fiatal tábori pap, akinek biztatása és igazságot követelő kemény szava a templomon kívül is éreztetni kezdte beszédének hatását. És a lelkész, aki egy csapással középpontja lett a fiumei eseményeknek, most már napnap után ott álll a magyarság közt, buzdítva őket kitartásra és további ellenállásra. Csak később tudtuk meg, ki volt ez a bátor hős; akkor, amikor mellére fűzte elismerése és jutalma jeléül a legfőbb hadvezetőség aligszékesfővárosi bizottsági tag, a terézvárosi plébánia segédlelkésze, „A Pásztor" főszerkesztője, a múlt vasárnap ünnepelte pappá szentelésének 25 éves jubileumát, num laudis és a Vöröskereszt-érdemrendet a hadiékítményekkel. Ez a férfi, aki a nemzetnek ekkora szolgálatot tett, nem volt más, mint Ortvai Rezső székesfővárosi bizottsági tag. „A Pásztor” főszerkesztője, aki múlt vasárnap bensőséges és fényes ünnepség keretében ünnepelte pappá szentelésének 25 éves jubileumát. A bécsi Pázmáneum egykori kiváló növendéke, Ehrhard világhírű professzor tanítványa. Orsvai Rezső 1878-ban született és 1901-ben szentelték pappá. 1905-től a Bazilika, majd 19 év után a terézvárosi plébánia segédlelkésze lett. 1920-ban az V. kerület, legutóbb pedig a VII. választókerület küldte be Budapest törvényhatósági bizottságába. Sokat fáradozott a szépművészeti és az árvaszéki bizottságokban, hol mindig képviselőre és megértő atyai barátra találtak benne a művészek és az elhagyatottak sokasága. A múlt vasárnapi ezüstmise, melyet Orsvai Rezső fényes papi segédlettel mondott a Teréztemplomban, százával és ezrével hozta össze azokat, akik huszonötéves papi pályáján megismerhették benne a jó embert. Sírtak az emberek, mikor az őszbe csavarodó lelkipásztoruk ajkáról felzengett a Sursum corda biztató igéje, mely a hétköznapok szürkeségében új bizalmat és rózsás jövendőt festett a magyar égboltra. Egy jó ember ünnepelte papi jubileumának huszonötéves fordulóját, egy jó ember, akinek szíve jó marad örökre. Telcsik László: ORTVAI REZSŐ, a sí; a: sí: a sa a i 281 A M. kir. Operaház szombaton, október 16-án mutatta be Harsányi Zsolt és Paulini Béla Háry János című háromfelvonásos mesejátékát, Kodály Zoltán kísérőzenéjével. A szöveg Garay János Obsitosa nyomán készült és a szövegírók Háry János alakját pompás beállításban, szinte elbűvölő mesehőssé avatták. A darab azonban se nem mesejáték, se nem daljáték, hanem inkább csak játék a mesével és folkloris szellemeskedés a zenével. Úgy a szövegben, mint a zenében hiányzik az egységes átkomponáltság. A darab szakadozó részekre esik szét és bár az egyes részek sok értékessel és sok megragadóval szolgálnak, mégis az egységesség hiánya folytán — különösen a darab második felében — sok tagoltság mutatkozik, ami fárasztja a közönséget. Márkus László rendezése azonban csodákat művel és Oláh Gusztáv pompás díszletei is sokat lendítenek a darabon. A művészek pedig gyakran nehéz, prózával vegyített szerepüket becsülettel és szeretettel játszották. Palló Imre, Nagy Izabella, Sebők Sári, Marschalkó Rózsa és különösen Körmendy József, aki még énekel is, meg dr. Dalnoki Viktor, Toronyi Gyula és a többiek mind-mind szinte páratlan produkciót nyújtottak Az operai zenekart Rékai Nándor vezényelte lendületes hévvel és nemes elmélyedéssel. A zenekar megmutatta, mennyire tudja-