Orvosi Hetilap, 1864. augusztus (8. évfolyam, 32-35. szám)

1864-08-07 / 32. szám

521 nyakkiköpés, mely néha átható rossz szaga által tűnt fel, az egyenetlen hólyagú sűrű szörtyögés, a betegek­nek állandó, nagyfokú mellnedélyeik, sápadt, össze­esett külemük, gyorsabb kicsiny érvelések, időnkint s kivált délután mutatkozó lázas mozgalmaik a hörgya­­kár képét mutaták fel. Sokáig kisértgettük részint zsongitók, mint kínai, vas, részint bóditók által hatni ezen állapotokra; azonban mindannyiszor az izgatási tünemények fokozódása miatt kénytelenek voltunk ezen szerelési módtól eltérni. Bő­relvezetéseknek igen kevés és akkor is kétes sikerét észleltük; több és biz­tosabb volt a zsongitva összehúzók és csípős szerek használatának eredménye; ilyenekül használtuk a li­chen islandicum , marrubium, enula, levisticum főze­tét, még inkább a galeopsis, ennél is gyakrabban a szombatértágulat, újjali nyomás, gyógyulás.*) Kaczánder Áron tudortól. A gyakorlat tág mezején előfordulnak oly kóresetek, me­lyeknek megfigyelését elhallgatni a tudomány s emberiség irányában valódi bűn volna, s annál inkább mellőzhetlen az­oknak közlése, minél inkább vezetnek oly tapasztalati ered­ményre, mely a maga nemében még sok adatot igényel valósí­tására. Gyakorlati tudományunkban, mely sok részben még eszményi — igen sok betöltendő úr létezik, s ha ily észlelése­ket nem használunk fel e czélra, tevékenységünk főtörek­vését, gyakorlati tudományunk tökéletesbitését — eltéveszt­jük. E szerény szándéktól indíttatva van szerencsém egy czomb­atértágulat kórismeileg, de még inkább gyógytanilag igen érdekes kórrajzát röviden előadni. Mindnyájunk által elismert tétel, hogy a természetben megfigyelt kóresetek a gyakorlati orvostan leggazdagabb, legered­­ménydúsabb bányája. Nem akarom e tétellel vitatni, hogy a betegágynál ne elmélkedjünk, sőt tudományunk fejlesztésének legfőbb rugója az elmélkedés, de ez csak úgy válhatik annak üdvére, ha az elfogulatlan észlelés kiinduló­pontja, mert ettől eltérve tömkelegbe sülyed, zavart szül kiegyenlítés helyett, s nem épít, hanem ront. Azonban a tárgy, melyet közleni akarok, nem ép oly ter­mészetű , hogy annak oktanáról saját észleléseim alapján szól­hatnék. Meg kell vallanom, hogy húsz évi gyakorlatomban, s talán t. ügyfeleimében is ép ezen kórfaj a leggyérebben for­dult elő, s a test e részében részemről a legelső esetet volt sze­rencsém megfigyelni, azért csak is a kortörténetet, s a követett sikeres gyógyeljárást akarom vázolni, s leginkább az utolsó körülmény ösztönzött e sorok írására, hogy mintegy adatul a test e részében előjöhető ütérdagok gyógyítására felemlítsem, s hason kóresetekben hasonló gyógykísérletre felszólítsam. Az ütérdagok gyógykezelésében a legújabb időben ugyan azon szerencsés fordulatot tapasztaljuk mint általában a mű­tői sebészetben, mely feladatul tűzte ki magának az emberi testet minden áron megkímélni; a képző s fenntartó sebészet napról napra mindinkább hirdeti szebbnél szebb vívmányait, s csakis a legszélsőbb esetekben folyamodik a csonkításhoz, mint életmentő eszközhöz. Jelenleg nem az a híres sebész, ki ügyes kézzel p. o. a szúvas ízületet a tag csonkításával ízéből kifejt, hanem a tag megtartásával a műtétet véghez viszi. Hogy ezen vívmányokat a sebészet is csak az élet- s boncztani elvekre *) Felolvastatott a borsodi orvos-gyógyszerészi egylet 1804-diki julius 4-én tartott rendes gyűlésén. 522 fektetett búvárlatának köszönheti, fejtegetni fölösleges. Kicsoda közülünk nem tekint vissza sajnálkozással azon Valsalva- Albertini-féle időszakra, a­mikor az ütérdagok gyógyításában az illető egyént nemcsak közvetlen vérbocsátás, hanem köz­vetve éhség által is a szó legszigorúbb értelmében vérétől meg­fosztották s sanyarú életét még sanyarúbbá tették ? De midőn azon tapasztalat tudomására jutottak, hogy ilyetén eljárás az ütérdagokat még gyorsabban növeli, a szenvedő emberiség üdvére azt szerencsésen elhagyták és részint a lekötéshez, részint a lenyomáshoz folyamodtak. Nem kívánok e két gyógy­­hatányról tüzetesen szólani, mert minden sebészi könyvben azok lényege feltalálható, csak a jelen esetre vonatkozó moz­zanatokra szorítkozandom, melynek története következő. Sz. G. zongoratanító, erős , izmos , középnagyságú 45 éves férfiú, ki soha beteg nem volt, kivévén, hogy néhány év­vel ezelőtt bal sípcsontján törést szenvedett. Folyó év január 3-án délben tanítási óra alatt, minden előzmény nélkül a jobb térdben éles fájdalmaktól lepetik meg annyira, hogy csak nagy nehezen másnak segedelmével birt haza lépdelni. Feltűnt a betegnek, hogy a fájdalommal egykorúan a jobb térde felett hirtelen daganat keletkezett. Haza érkezvén, azonnal ma­gához hivatott, s a felületes vizsgálatnál következő kórál­lapotot láttam. A jobb c­omb alsó harmadának belső oldalán a térdtől másfél hüvelyknyi távolságra nagy ököl nagyságú domború, fényesen pirosló, emelkedett hőfokú, érintésre fáj­dalmas , feszült dag volt látható. A dag kövülete sötét piros. A fájdalmak nemcsak a tag mozgatásánál, érintésénél, hanem alanyilag is élesen jelenkeztek, e mellett az érütér gyorsan s erősen, de rendesen vert; átalános nyugtalanság. E kórjelek összeségéből első látásra sejtszövetlábot vél­tem jelen lenni, s a dag környékére nadályokat, jeges boro­gatásokat rendeltem. Következő nap a fájdalmak egy kevéssé engedtek ugyan, de a daganat sokkal nagyobbodott, s a­kadá­­lyozás következtében az egész c­ombot halavány pir lepte el. Körülményesebben megvizsgálván a dagot, egész más kórkép tárult fel előttem. Feltűnt leginkább az ujjaimmal való érin­tésnél az egész ruganyos daganat teljében, nemcsak ennek búbján, hanem az oldalrészeiben is észlelhető, a szívtágulással egyidejű lüktetés, mely nemcsak tapintásnál, de szemmel is kivehető volt annyira, hogy a dagot borító hideg borogatá­sokra használt nyomfoltok emelése a daganat lüktető duzza­dását tanusstá; a dag bármely pontján szakadatlan fúvó zörej volt hallható; a c­omb tövében az üteret összenyomván, a dagbani lüktetés tökéletesen elenyészett, a nyomás megszün­tetése után ugyanazon alakban visszatért. Ezen kórjelek az ütértágulat kórisméjét kétségtelenné tevék, mely kor ismét Popper és Horváth tagtársak is, kiket az eset ritkasága tekintetéből megszemlélés végett kértem fel, megerősítették. Ha az imént leirt dag tüneteit szigorúan elemezzük, kivi­láglik , hogy nem lehetett sem tályoggal, sem az ütér felett vagy azon székelő más jellegű daggal, vagy álképlettel felcse­rélni. Mert ha a lüktetés a dagba csak mint az ütérrel határos részbe hatott volna el, nem lett volna az egyaránt a dag egész terjében érezhető, semmiképen pedig látható, úgyszintén nem lehetett volna a fúvó zörejt folytonosan hallani. Duc­ek szerint tudniillik igen fontos megkülönböztető természettani tünet az ütértágulat, s más az ütérrel határos, s ettől csak kölcsönzött lüktetéssel magukat külölő dagok között azon jelenség, hogy ezekben a fúvó zörej csak az érülés időszaká­ban, vagy nem is hallható, holott az ütértágulatban a zörej a kezdődő ütértágulással a legmagasabb fokát éri el, s a legkö­zelebbi érülésig meggyöngül, de folytonosan kipuhatolható.­­ Végre mindezekhez sorozván még a dag minden előzmény nél­küli hirtelen keletkezését, mely csakis az ütértágulatot jel­lemzi , sem tályog, sem más bármi természetű daganat, vagy álképlet minden megelőző kórtünetek nélkül oly hirtelen nem támadhatván, kétség nem lehetett a felett, hogy mi bántalom­­mal van dolgom.­­ Az ütérdag fajának ez esetbeni meghatáro­zását illetőleg, megvallom, hogy erre nagy súlyt nem fektet­tem , mert vajmi nehéz, azt lehet mondani a lehetetlenséggel határos a kórboncztani búvárlat által megállapított, s csak a hullában felismerhető ütértágulat fajait körismészni; másrészt 32.

Next