Orvosi Hetilap, 1867. június (11. évfolyam, 22-26. szám)

1867-06-02 / 22. szám

381 - A kevéssé duzzadt, de áttetsző, vérdús agyburkokat az agy­ról kisebb czafatokban könnyen le lehetett vonni. A külső agyburok vékony, áttetsző, szívós és vérdús volt, visszéri öb­leiben azonban kevés folyó véren kívül egyebet találni nem lehetett. A középvastagságú koponyacsontok vérdúsak voltak. Az alacsony termetű egyén bőre szennyes-barnán nézett ki, bőralatti kétszövete zsírszegény, a halavány izomzat silány, halálnerevség csekély, a csontrendszer pedig közép­mértékben kifejlett volt. Igen sajnálható, hogy az egyén megelőzőleg orvos által hosszasabban nem észleltetett, mert a rokonok azon állítá­sára, „mindig egészséges volt s egyszerre hányni kezdett“, sokat nem mondhatunk, minthogy azoknak a régi mellhár­­tyalob, annak mellkashoz való régibb odanövése, nemkülön­ben a szivbillentyű-bántalmak nyilvánvalóbb jelenségei sem tűntek fel, s így a hasszervekben is lehettek oly működési változatok, mint például fájdalmak, melyek a valószínű jel­zésnél ujjmutatóul szolgálhattak volna, de egészen figyelem nélkül maradtak. A jelen volt hányást és hasmenést ezen esetben a ráknövedékkel nem hozhatom kapcsolatba, mert ez a bélüreg felé nem volt kifekélyesedve, sőt szabad felületén belőle még mi sem szivároghatott ki, hanem csak a metszés­lapon. Az első jelenség a gyomor megtalált hurutjának, míg a második a belek életbeli valószínű vérbőségének és talán ezzel egybekötve szinte hurutjának volt folyománya. A máj véredényeinek összenyomatásánál, nemkülönben a szívbil­lentyűk elégtelenségénél a bél nyákhártyájának vérbősége könnyen bekövetkezhető és minden nehézség nélkül megért­hető dolog. Hogy azonban bonczoláskor ott vérbőség tüneteit nem észleltük, abból talán megfejthetjük, hogy a savós réteg bántalmazottsága, mi itt sok vér felhalmozódásával és fehér­­nyedús savós izzadmány keletkezésével járt, a nyákhártyára elvonólag hatott. Hogy később, a belüreg felé kifekélyesedve, huruttal és hasmenéssel járt volna, azt biztosan lehet állí­tani, jelenleg azonban a szétesés a savós hártya felé tartott, hol azután a végzetteljes kimenetelt előidézte. A vékony bél rákja átalában felettébb ritka, s közönségesen majd csomók­ban nő a bélüreg felé, vagy a bél falzatát összehúzza, mind­­a két esetben székszorulás lévén jelen, mi bélsárhányássá fokozódhatik, ez pedig vagy halálra vezet, vagy a bekövet­kező fekélyedéskor kimerítő hasmenés által váltatik fel.­­ Esetemben a ráknövedék helyén a bél eléggé tág volt, s az­­ székszorulási tüneteket nem is idézett elő. A mondottakból felfogható, hogy a vékony-bélrák megbízható kórképét mos­­­­tanság elő nem tüntethetem, s közlésem czélja csak oda irá­nyult, miszerint a heveny hashártyalobnál a vékony-bél rák-­­­­ára mint előidéző okra figyelmeztessek. __.____ N­­ A szivárványmetszésről (Coremorphosis Srndectomia). Felolvasta a szabadkai „Orvos-gyógyszerészegyletu m. év nov. 4-én tartott rendes havi gyűlésében­­ Kiss György tudor, gy. szemorvos. A szivárványmetszésnek kétféle czélja lehet, vagy a lázate­­r­hetség visszaadása, vagy a szemgolyó helyében létező é­s létrejö­hető lábok megakadályozása. Mellőzöm a szivárványon véghezvihető sokféle műtéteket, mert azok részint a történetei, részint ritkábban alkalmaztatnak, csak az ifj. Grade által ajánlott *), s most átalánosan elfogadott módszert akarom megismertetni. Történetileg annyit említésre méltónak találok, hogy a szi­várványmetszés először Cheselden által a múlt század elején vize­tett véghez. Most azon eseteket akarom felemlíteni, hol a szivárványmet­szés haszonnal alkalmazható. Mint fentebb említem, a szivárványmetszésnek az a czélja 1-szer , hogy az elveszett lázerő visszaadassék, 2-szor hogy bizonyos loboknak — mint véredény-­s szivárványhártyaloboknak — g­át vettessék; vagy a létre jöhető lobok, milyenek a szivárványelőesés s lencsetokhozi tapadásból, vagy hátramaradt lencsekéregállomá­­nyok és idegen testek izgatásából származhatnak — megakadá­lyoztassanak. A­hol a szivárványmetszést láttani szempontból viszszük vég­hez, a szivárványban létező hézagot malátának (pupilla artificialis) nevezzük. Mióta tudva van, hogy a szem nem egyéb, mint egy „camera obscura“, s a láta egy nyílás a szivárványon, mely a tárgyak suga­rait bizonyos törvények szerint bebocsátja, igyekeztek a szakértők, ha a sugarak némely kórfolyamok következtében nem hathattak a szembe, azoknak egy mesterséges utat nyitni, mely sikerült is. E tekintetben ifjabb Graefe-é a dicsőség, a­mennyiben az ő mód­szere átalánosan, mint legjobb, fogadtatott el. A szivárványmetszésre a következő láttani okok szolgáltat­nak alkalmat: a) A szaru központi homálya (leucoma), mely a látának átel­­lenben a reá eső sugarakat szétszórja, és a részegen a tiszta kép létrejöttét megakadályozza. b) A szarukúp (keratoconus) és c) a szarucsap (staphyloma), ha a szarun van még rész, mely a rendes hajlásnak megfelel, s a szivárvány és szaru közt annyi "tér létezik, hogy a lándzsakés közéjök férhet. d) A szivárvány előesés (prolapsus iridis) látazárral. e) A látaszélnek a lencsetokhoz tapadása (atresia pupillae post.) ha az a látatágító szereknek (midriatica) makacsul ellenállana. f) A láta befedése szivárvány lokból származott izzadmányok következtében. g) A lencsemag állandó homálya (cataracta nuclearis sta­tionalis). h) A réteges hályog (cataracta laminosa), mely a lencsehéj­­ésmag közt foglal állandó helyet. i) A lencseficzam (luxatio lentis), hol a sugártörés rendet­lenül történik, s látzavar támad. j) A kezdődő szürke hályogoknál. Ezen okok lennének azok, melyek láttani szempontból igénylik a szivárványmetszést. Magában értetődik, hogy ez a czél többé-kevésbé éretik el. Sajnos, hogy az orvos fáradságát a műtét­ből származó körülmények gyakran meg­hiúsítják. Hogy a körülmények világosabbak legyenek, leirom magát a műtét-módot. A műtéthez a következő eszközök szükségesek : két szempilla tartó, fogas- és szivárványcsipeszek, s a lándzsakés. A műtét a következő módon történik: a segéd a szempillákat kifeszíti, s a műtő a szemen képezendő láta szerint irányozza magát. Nem czé­­lom önöket a mesterséges fogások különböző nemeinek elősorolá­­sával terhelni, hisz az úgy is az egyes műtők ügyessége és belátásától függ. — Én igy műtök . A bal kézzel a szemgolyót rögzítem, s a jobban a lándzsát tartva, a szaru- és tülkhártya egyesülési vonalá­hoz közel, függélyesen beszúrok, míg nem az eszköz hegye a szarun keresztül hatott, ekkor a lándzsa lapját a szivárvány felületével párhuzamos irányba hozom, vagy 3'' hoszú sebet csinálok, ekkor mindkét eszközt letéve, a jobb kézbe a szivárványcsipeszt, a balba a Louis-féle ollót veszem , a zárt csipeszszel a sebbe nyúlok, a körül­ményektől függ mily mélyen, s lehetőleg széteresztem a karokat, s ismét összszorítva kifelé húzom a közbe szorult szivárványrész­­szel, e részt levágom a balkézben tartott Louis-féle ollóval, s ekkor készen lennénk a malátával a mi a technical oldalát illeti. Ezután nyomkötést alkalmazok, mit 24 vagy 36 óra múlva eltávolítva a be­teg fokonként nagyobb világosság élvezetére bocsáttatik, s körülbelől a beteg egy hét múlva távozhat, ha t. i. a műtét lefolyása rendes. Fölőbb említem, hogy a műtétből származó körülmények a műtő fáradságát sokszor meghiúsítják. Az magában értetődik, hogy a műtő tisztában legyen önma­gával, de mégis megtörténik, hogy a legszorgosabb vizsgálat után 22* *) Franz Ravoth-Schlemms Operations-Uebungen etc. III. Auflage. 1854. —*— 382 -

Next