Orvosi Hetilap, 1870. május (14. évfolyam, 18-22. szám)
1870-05-01 / 18. szám
301 tr., freiburgi tanár a „Prager Vierteljahrschrift“ 1862. évfolyam II kötetében közzétett, s azóta többször szaklapok és orvosi gyűlésekben tudományos értekezések és viták tárgya volt. Tekintve ezen tárgynak a sebészeti gyakorlatban való fontosságát, czélszerűnek tartom néhány idevonatkozó tapasztalatomat ezennel közölni. Az eljárás következő: Érzéstelenítés nem szükséges. A beteg széken ül, s a mögötte álló segéd a vállcsúcs felé laposan helyzett és keresztezett mindkét kezének lefelé nyomása által a vállat rögzíti. Erre az orvos egyik kezével a sérült végtag kéztövét, másikával a derékszögben meghajtott könyököt és felkar alsó részét megfogja, s a mellkashoz lehetőleg közel nyomván, minden húzás nélkül, mennyire csak lehet, ki és hátfelé tolja, annyira, hogy a felkar beloldala mellfelé nézzen; egyszersmind kevéssé fölfelé nyomja azt. Ha ekképen a felkar és ennek ízfeje leginkább kifelé fordítvák, mi mellett rendesen recscsenési zörej hallható, a segéd jobb keze két ujját az ízfej felé nyomja, a sebész pedig egyidejűleg a felkart lassan befelé forgatja, miáltal csikorgási zörej mellett a beigazítás be van végezve. Hat év alatt, mióta ezen eljárást ismerem, saját gyakorlatomban négy felkarficzam fordult elő, s még előbb, 1863. év vége felé két esetben volt alkalmam mint segéd működni. 1. Ezen utóbbiak egyikében fiatal ember volt, kinek felkarja már azelőtt kétszer kificamodott, s a Schinzinger-féle eljárás azonnal könyen czélhoz vezetett. 2. A második esetben ezen mód szerint eredményt nem értünk ugyan el, de megjegyzendő, hogy hangyanyhalyagozás alatt a közönséges eljárás szerint, t. i. a pathognomonicus iránybani húzás (extensio ) is sikertelen volt, — azon nap legalább ezen eset további sorsa pedig előttem ismeretlen. Saját gyakorlatom négy esete a következő: 3. Fábián Pál, fiatal paraszt, 1864. év october hó 28-án jelenkezett nálam hat héttel azelőtt történt baloldali kulcscsont alatt felkarficzámmal (luxatio humeri subclavicularis). Hangyanyhalvaggali mély érzéstelenítés alatt több segéd által véghezvitt húzások után az odanövések által rögzített ízfő hangos zörejek mellett helyéből tovamozdult, s egész az ízfelület alá hozatott, de minden további és különféle eljárás szerinti kísérlet a tökéletes beigazítást nem hozta létre, míg végre Schinzinger módja a második kísérletnél czélhoz vezetett. Ezen egyén végtagjának tökéletes használhatóságát nem sokára visszanyerte, s a vizsgálat rajta semmi rendellenest se találhat. 4. Lányi Mária, 82 éves asszonynál 1865. április 5-én esés által a baloldali felkar kificamodott, s az ízfej a hollóorrnyujtvány alatt állott (luxatio humeri subcoracoidea). A beigazítás másodnapon érzéstelenítés nélkül, csak egy szolgáló segédkezése mellett, a Schinzinger-féle eljárás szerint egy percz alatt azonnal tökéletesen sikerült; a végtag későbben rendesen használtathatott, s csak az ujjak némi merevsége maradt meg hosszabb ideig. 5. Jobboldali hollóorrnyujtványalatti felkarficzam. Midőn a beteget, 40 éves kocsist, 1867. év június 3-án véletlenül falun tartózkodva, a baleset után hatod napon láttam, a beigazítást Schinzinger szerint többször megkisérlem, de eredménytelenül, miért is a beteget másod napra városba rendeltem, a beigazítást hangyanyhalyagozás alatt véghezviendő, de nem jött, s karjának sorsáról annyit tudok, hogy a kuruzsolók kezelése daczára az igen soká kevéssé használható maradt. 6. A véletlen úgy hozta, hogy épen a 3. szám alatt említett paraszt 60 éves anyja folyó évi január hó 15-én szinte esés által jobboldali felkarficzamot szerzett. A baleset színhelye a hegységben levő gazdasági épület mellett volt, honnan a beteg nagy hóesés miatt csak 20-án jöhetett hozzám. A ficzam hollóorrnyujtvány alatti volt,s ez a betegnél a fent leírt eljárás szerint minden nehézség nélkül az első kísérletnél, csak leánya segédkezése mellett, perez alatt beigazíttatott, úgy hogy figyelmeztetésem daczára már 10 nap múlva a végtag mindenféle munkához, mint előbb használtatott. Ha a fentebbi hat esetet a Schinzinger-féle beigazítási eljárás sikerére nézve általában tekintjük, kitűnik, hogy az háromszor azonnal tökéletes eredményt hozott, s egy régi ficzamnál némileg hasznosnak, míg kétszer sikertelennek mutatkozik. De hogy elég kétkedő bíráló legyek, nem akarom tekintetbe venni az első esetet, hol a ficzam ugyanazon egyénnél harmadszor jött létre, mert visszaesett ficamoknál a beigazítás mindenféle mód szerint könyen szokott sikerülni; se a harmadik esetet, melynél elébb véghezvitt húzások és az ízfejet rögzítő odanövések szétszakítása, s végre többféle kísérletek után azon eljárás czélhoz vezetett. Ezeket tehát leszámítva, még azon eredmény marad, hogy négy nem régi felkarficzum közt annak felénél Schinzinger tanár módja tökéletesen hasznosnak bizonyult. Ez megfelel azon dicséretnek, miben a nevezett eljárás mások és tekintélyes szerzők által részesült. Igaz hogy többen olyan eseteket is tettek közzé, melyekben amaz sikertelennek mutatkozott, így például Teleky Jr. a bécsi Rudolfkórházból hat ilyen esetet közölt (Wien. mediz. Presse 1870. 40 sz.), miből következteti, hogy vagy igen sok eset vagy különös szerencse szükséges, miszerint ezen eljárással eredményt is mutathassunk. Mindamellett az eddig sok szaktárs részéről közölt tapasztalatok után bátran állíthatjuk, hogy friss felkarficzámoknál azzal, ha nem is mindig, de gyakran ezért érhetni. Ha ez tény, kérdeznünk kell, melyek annak előnyei? Ezek, úgy hiszem, a fentebbi leírásból is eléggé szembetűnnek, de tekintsük közelebbről: 1. Érzéstelenítés, mint bebizonyult, teljesen szükségtelen, annál is inkább, mert a beigazítás nagy fájdalmat nem okoz. Hogy pedig az nagy előny, senki se tagadhatja, mert nem is tekintve, hogy az érzéstelenítés ez idő szerint még nem egészen veszélynélküli, az egyéb vele összekötött kellemetlenségek és előkészületek végett mindenki örül, ha nélkülözheti. 2. A Schinzinger-féle eljárásnál csak egy segéd kell, ahhoz pedig akárki alkalmazható , így én kétszer csak egyszerű parasztasszonyokat alkalmaztam, kik épen jelen voltak, s pereznyi oktatás után segédi feladatuknak azonnal megfeleltek. A magángyakorlatban , s főleg vidéken ezen körülmény nagy becsesei bir. 3. A beigazítás 1—2 perez alatt könyen végeztetik, anynyira, hogy a beteg csodálkozik, ha az orvos vizsgálatnak vélt csekély művelet után állítja, miszerint karja már rendben van, s arról maga is meggyőződik. Élezésén jellemzi ezt egy németországi sebész állítása: „óvakodni fogok ezen eljárás alkalmazásától, mert anynyira könyű, hogy a közönség a csekély fáradságot részul fizeti meg.“(!) 4. A tárgyalt beigazításnál csak csekély erővel hatunk. Dumreicher tanár, midőn e tárgyról a bécsi cs. k. orvosi társulatban értekezett, megjegyzé, „hogy véleménye szerint csak azon beigazítási eljárás mondható tökéletesnek, melynek véghezvitelére csekély erőhatás elegendő, sokkal csekélyebb amannál, mely a ficzamot okozta; mert ennek létrehozására az iztoknak, annak szalagainak és néha az izomrostoknak kell szétszakíttatniok, holott a ficzam beigazításánál azok ellenállása nem létezik, miért is nagyobb erőkifejtés igénylő semmi beigazítási eljárás se látszik természetesnek.“ Fontoljuk meg továbbá, hogy minden kificamodásnál a rendes helyéből kirándult ízfej a körülötte levő részeket (izmok, idegek és véredények) részint megsértette, részint nyomja, s be kell látnunk, hogy nagy erőhatás azokra nézve csak káros lehet, ellenben a rendes állapot minél előbbi és tökéletesebb visszaállítására a sértett szövetek lehető kímélése vajmi kívánatos. Ennélfogva valóban azon beigazítási eljárás a legczélszerűbb, mely a legkisebb erőhatást igényli, ekkor a sértett szövetek mihamarább begyógyulnak és a végtag tökéletesen használhatóvá fog válni. Ha ezen tekintetben a Schinzinger-féle eljárást a többi átalánosan alkalmazottakkal összehasonlítjuk, — a Eichel tudor által ajánlott mód kivételével — amannak minden esetre az első helyet kell engednünk. Minthogy a Richet-féle beigazítási eljárást említettem, ezt is le akarom írni: A beteg figyelme végtagjától fordíttassék el, hogy az izmok petyüdt állapotban legyenek. Ha ez sikerült, a végtagnak a mellkastóli eltávoztatása (abductio) utána műtő ujjhegyeivel a hónalba hatol, s az ízfejet vagy legalább annak nagyobb tertelmét körülfogni iparkodik, mire gyakran csekély vonással kifelé, mintegy rántás (Ruck) által sikerül azt az ízvásulatba visszahelyezni. Ezen eljárás használhatóságáról saját tapasztalatom nincsen, de menynyire a közleményekből ítélhetem, az ritkábban sikerül mint Schinzingeré. Egy főnehézség abban áll, hogy a beteg figyelme nem egy könyen fordíttathatik el, miért is az izmok feszítésének 18* 302