Orvosi Hetilap, 1889. április (33. évfolyam, 14-17. szám)
1889-04-07 / 14. szám
188 ORVOSI HETILAP 1889. 14. sz. 3 esetben (11, 16, 46.) a teljesen kiirtott daganat csonkjából történt kiújulás miatt válik szükségessé az újabb hasmetszés. Ezek kettőjében az első műtétkor jóindulatú daganat csonkjából csakhamar sarcoma medullare (11), illetve carcinoma (46) fejlődik ki, melyek már oly állapotba juttatták a beteget, hogy a kísérleti hasmetszés után csakhamar elpusztultak. Az első ovariotomia alkalmával a műtét nehézségei és egyéb kényszerítő körülmények miatt bennhagyott daganatrészletek kiújulása által javalt laparotomiák egész sorával találkozunk a táblázatban. Ez esetek száma 11 (22, 35, 43, 97—102, 125, 126), s mindannyian subserosus kystomákra vonatkoznak, melyek közül 6-ban (97—102) papillás szerkezetről létezik említés. Egy eset kivételével, amelyben a papillás kystoma recidivája miatt végzett második hasmetszés után a beteg carcinosisban halt el (102), valamennyi esetben a recidiva az eredeti daganatnak megfelelő szöveti szerkezettel látszik bírni. Különben az említetten kivid még meghalt három, kettő inanitio (35, 101) és egy hashártyaláb (100 ) tünetei közt, melyekben a szervezet teljes kimerülésében bizonyára nagy szerepet játszik a hashártya kiterjedt metastasisa is. Feltűnőek továbbá azok az esetek, amelyekben a teljesen épnek látszó sshártya mellett történt ovariotomia után csakhamar újabb daganatképződés sürgeti a beavatkozást; a daganat azonban úgy foglal helyet a hasüregben, hogy annak kiindulását sem a csonkkal, sem az ellenoldali petefészekkel kapcsolatba hozni nem lehet. Olshausen hasonló eset kapcsán (36) azt hiszi, hogy az ily daganatok képződésére a daganat tömlőtartalmának a hasüregbe jutása adhatja az alkalmat. Olshausen betegének további sorsát nem ismerjük, de ilyen esetekben a második hasmetszés prognosisa mindig a legkedvezőtlenebb, mert a hashártya diffus megbetegedése mellett a daganatoknak csak részeit távolíthatjuk el, s a kimenetel többnyire rövid idő múlva halálos (39 és 40). Az 58-dik eset, miután csak egy körülírt tömlő volt jelen a csepleszben, annak kiirtása után gyógyulással végződött. A teljes gyógyulásra természetesen semmi kilátást sem nyújtanak azok az esetek, melyekben a daganat kiirtása alkalmával már jelen vannak a hashártya-metastasisok és az újabb beavatkozás vagy egyes nagyobb daganatrészek eltávolítására szorítkozhatik, vagy pedig a kísérleti hasmetszés csak a hascsapolás jelentőségével bír. (103, 127.) Másfelől tapasztaljuk azt is, hogy a metastatikus daganat feltételezett roszindulatúsága miatt végzett kísérleti bemetszést hosszabb idő múlva követő ovariotomiával, amidőn a daganat boncztani jóindulatúsága kitűnt, az életet megnyithatjuk (50, 128), ugyanis az ascites főforrásának eltávolításával a beteg punctiók segélyével még évekig elélhet. Ha a másodízben végzett laparotomiák halálozási arányát mérlegeljük, a következő számadatokat nyerjük. A 128 esetből 103 esetben találunk feljegyzéseket a betegek további sorsára nézve. A 103 közül gyógyult 84, meghalt 19. Tehát a halálozás —• 18 ,44%. Ha azonban elkülönítve szemléljük azokat az eseteket, amelyekben úgy az első, mint a második műtét valamely petefészek-bántalom vagy annak következményei miatt történt, lényegesen magasabb számarányt kapunk, u. i. a 76 idevágó eset közül 60-ról vannak a beteg sorsára vonatkozó feljegyzések. A 60-ból gyógyult 45, meghalt 15, amin 25 °/C. Schröder szerint az ovariotomia mortalitása nem sokkal múlja felül az 5%-ot. Martin-nál 8 5%, miből sepsisre esik 4’8%, 172 ovariotomiánk után mért. 10'4%, ebből sepsisre esik 4 °/C. A táblázatban foglalt másodízben végzett laparotomiák legnagyobb része már az antisepsis idején belül történt, s mégis azt látjuk, hogy a petefészek-megbetegedés miatt másodízben végzett hasmetszési műtétek halálozása 25%-ot tesz ki. Valaki ellenvethetné, hogy Gusserow 12 kérdéses esetét, melyek pedig mindannyian gyógyulással végződtek, kihagytuk a számításból, de ha ezeket is, amelyekből pedig nem tudjuk, hogy hány esetben történt ovariotomia, ide vesszük, akkor is még mindig 20'83°/0 lesz a mortalitás. A 25% mint magas számarány elég élénken demonstrálja azt, hogy a másodízben végzett laparotomiák halálozásában nem annyira a műtét technikai nehézségei, avagy az antisepsis hiánya játszák a főszerepet, hanem legtöbbször az első műtét alkalmával követett túlságos conservatív magatartás, avagy a daganatnak tökéletlen kiirtása boszulja meg magát. A másodízben végzett laparotomiáknak még egy pár csoportjára óhajtjuk felhívni a figyelmet, amelyekben azonban a petefészek megbetegedéséhez viszonyítva sokkal kevesebb számban szereplő más megbetegedések adták a második műtét javalatát. Ezek közt elsősorban Martin-nak az a hét esete tűnik fel a táblázatban, melyekben a kürtnek gonorrhoikus, illetve gényes lábja miatt történik a második hasmetszési műtét. A 7 eset közül kettőben a petefészek daganata miatt végzett egyoldali ovariotomia után fellépő és kimutatható gonorrhoikus fertőzés alapján kifejlődött salpingitis sürgeti a salpingotomiát (72, 73). A harmadik esetben a más által végzett sikertelen hasmetszési műtét után irtja ki a ballyosalpinxot petefészkével együtt (74), amikor a látszólag ép, de hashártya-odanövések közé beágyalt („in Schwielen eingebettet“) petefészketbenhagyta. A további négy esetben (75—78) pedig úgy az első, mint a második salpingotomiára gonorrhoikus megbetegedés adta a javalatot. Ha e négy esettel (75—78) behatóbban foglalkozunk, okvetetten arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az első műtétkor kimért kürt genyes lábja nem a két salpingotomia közt lefolyt rövid időközben fellépő újabb gonorrhoikus fertőzés következménye, hanem hogy az már az első műtét alkalmával fejlődőben volt (75), avagy hogy a méh nyákhártyájának meglevő gonorrhoeája az akkor épnek látszó kürt nyákhártyájára is csakhamar átterjedett (76—78). Pyosalpinx gonorrhoieánál a méhnyákhártya hasonló megbetegedése mellett fogamzás aligha lehetséges. Hogy pedig adott esetben csupán a praecipitált climax elkerülhetése érdekében legyünk conservativek, amint a Martin 4 esete mutatja, czélra nem vezet. Martin1 287 betege közül, akik a méhkürtök betegsége miatt állottak legalább két éven át folytonos gyógykezelés alatt, csak négynél látott fogamzást fellépni. A 287 esetnek majdnem felében (140 esetben) kétoldali volt a betegség. 55 gonorrhoikus megbetegedés közül 23 volt kétoldali. 1887-ig 77 salpingotomiát és pedig 45 egyoldalit és 32 kétoldalit végzett. A 77 közül 35-ben pyosalpinx volt jelen. Sajnos azonban, hogy a feljegyzések nem terjeszkednek ki az iránt, hogy a 35 pyosalpinx-eset közül hány esetben végzett egy- vagy kétoldali salpingotomiát, mert csak e feljegyzések birtokában lenne lehetséges megítélni azt, hogy egyoldali pyosalpinx kiirtása után milyen a prognosis a másik épnek látszó kürtre vonatkozólag. Bár Martin e kérdés méltatására nem terjeszkedik ki, mégis, ha feljegyzéseit összegetjük, megkísérthetjük a kérdés megvilágítását. Tudjuk, hogy pyosalpinx miatt 35 esetben végzett salpingotomiát. Ismételt laparotomiai sorában pedig 11 esetben egyoldali pyosalpinxot operált. (72—74. és 75—78. esetei a táblázatnak, melyek közül az utóbbi négyben az egyik oldali salpingotomiát rövid idő múlva követte a másik oldalon is kifejlődött pyosalpinx kiirtása). Ugyanezen előadásában még egy esetet ír le, melyben a jobboldali lobos petefészekkel együtt a genyet tartalmazó jobboldali kürtöt is eltávolította. Tehát összesen 12 pyosalpinx műtétét ismerjük. Fennebb említettük, hogy 55 gonorrhoikus megbetegedés közt 23 volt kétoldali. Közel áll felvennünk, hogy e 23 kétoldali megbetegedés, mint súlyosabb, képezte elsősorban műtét tárgyát, 23 kétoldali meg 12 egyoldali pyosalpingotomia pedig annyi, mint 35, amely szám épen megfelel a Martin által adott számaránynak, amennyiben, amint előbb írtuk, 77 salpingotomiája közben 35 pyosalpinxra talált. Ha azonban attól a két esettől (72—73), amelyekben a petefészek-daganat kiirtása közben a megfelelő kórt is eltávol 1 Zeitschrift f. Gebh. u. Gynäc. XIII. p. 298. és Pathol, u. Therap. d. Frauenkrankheiten. Martin. 1887. p. 394. 2 Zeitschrift f. Gebh. u. Gynäc. Bd. XV. H. 1. p. 271.