Orvosi Hetilap, 1889. április (33. évfolyam, 14-17. szám)

1889-04-07 / 14. szám

188 ORVOSI HETILAP 1889. 14. sz. 3 esetben (11, 16, 46.) a teljesen kiirtott daganat csonk­jából történt kiújulás miatt válik szükségessé az újabb has­metszés. Ezek kettőjében az első műtétkor jóindulatú daganat csonkjából csakhamar sarcoma medullare (11), illetve carci­noma (46) fejlődik ki, melyek már oly állapotba juttatták a beteget, hogy a kísérleti hasmetszés után csakhamar el­pusztultak. Az első ovariotomia alkalmával a műtét nehézségei és egyéb kényszerítő körülmények miatt bennhagyott daganat­részletek kiújulása által javalt laparotomiák egész sorával találkozunk a táblázatban. Ez esetek száma 11 (22, 35, 43, 97—102, 125, 126), s mindannyian subserosus kystomákra vonatkoznak, melyek közül 6-ban (97­—102) papillás szerke­zetről létezik említés. Egy eset kivételével, a­melyben a papillás kystoma reci­­divája miatt végzett második hasmetszés után a beteg carci­­nosisban halt el (102), valamennyi esetben a recidiva az ere­deti daganatnak megfelelő szöveti szerkezettel látszik bírni. Különben az említetten kivid még meghalt három, kettő ina­nitio (35, 101) és egy hashártyaláb (100 ) tünetei közt, melyek­ben a szervezet teljes kimerülésében bizonyára nagy szerepet játszik a hashártya kiterjedt metastasisa is. Feltűnőek továbbá azok az esetek, a­melyekben a teljesen épnek látszó s­sh­ártya mellett történt ovariotomia után csakhamar újabb daganat­­képződés sürgeti a beavatkozást; a daganat azonban úgy foglal helyet a hasüregben, hogy annak kiindulását sem a csonkkal, sem az ellenoldali petefészekkel kapcsolatba hozni nem lehet. Olshausen hasonló eset kapcsán (36) azt hiszi, hogy az ily daganatok képződésére a daganat tömlőtartalmának a has­üregbe jutása adhatja az alkalmat. Olshausen betegének további sorsát nem ismerjük, de ilyen esetekben a második hasmetszés prognosisa mindig a legkedvezőtlenebb, mert a hashártya diffus megbetegedése mellett a daganatoknak csak részeit távolíthat­juk el, s a kimenetel többnyire rövid idő múlva halálos (39 és 40). Az 58-dik eset, miután csak egy körülírt tömlő volt jelen a csepleszben, annak kiirtása után gyógyulással vég­ződött. A teljes gyógyulásra természetesen semmi kilátást sem nyújtanak azok az esetek, melyekben a daganat kiirtása alkal­mával már jelen vannak a hashártya-metastasisok és az újabb beavatkozás vagy egyes nagyobb daganatrészek eltávolítására szorítkozhatik, vagy pedig a kísérleti hasmetszés csak a has­­csapolás jelentőségével bír. (103, 127.) Másfelől tapasztaljuk azt is, hogy a metastatikus daga­nat feltételezett roszindulatúsága miatt végzett kísérleti be­metszést hosszabb idő múlva követő ovariotomiával, a­midőn a daganat boncztani jóindulatúsága kitűnt, az életet megnyit­hatjuk (50, 128), ugyanis az ascites főforrásának eltávolításá­val a beteg punctiók segélyével még évekig elélhet. Ha a másodízben végzett laparotomiák halálozási arányát mérlegeljük, a következő számadatokat nyerjük. A 128 eset­ből 103 esetben találunk feljegyzéseket a betegek további sor­sára nézve. A 103 közül gyógyult 84, meghalt 19. Tehát a halálozás —• 18 ,44%. Ha azonban elkülönítve szemléljük azo­kat az eseteket, a­melyekben úgy az első, mint a második műtét valamely petefészek-bántalom vagy annak következ­ményei miatt történt, lényegesen magasabb számarányt kapunk, u. i. a 76 idevágó eset közül 60-ról vannak a beteg sorsára vonatkozó feljegyzések. A 60-ból gyógyult 45, meghalt 15, a­mi­n 25 °/C. Schröder szerint az ovariotomia mortalitása nem sokkal múlja felül az 5%-ot. Martin-nál 8­ 5%, miből sepsisre esik 4’8%, 172 ovariotomiánk után mért. 10'4%, ebből sepsisre esik 4 °/C. A táblázatban foglalt másodízben végzett laparotomiák legnagyobb része már az antisepsis idején belül történt, s mégis azt látjuk, hogy a petefészek-megbetegedés miatt másod­ízben végzett hasmetszési műtétek halálozása 25%-ot tesz ki. Valaki ellenvethetné, hogy Gusserow 12 kérdéses esetét, melyek pedig mindannyian gyógyulással végződtek, kihagytuk a számításból, de ha ezeket is, a­melyekből pedig nem tud­juk, hogy hány esetben történt ovariotomia, ide vesszük, akkor is még mindig 20'83°/0 lesz a mortalitás. A 25% mint magas számarány elég élénken demonstrálja azt, hogy a másodízben végzett laparotomiák halálozásában nem annyira a műtét technikai nehézségei, avagy az antisepsis hiánya játszák a fő­szerepet, hanem legtöbbször az első műtét alkalmával követett túlságos conservatív magatartás, avagy a daganatnak tökélet­len kiirtása boszulja meg magát. A másodízben végzett laparotomiáknak még egy pár csoportjára óhajtjuk felhívni a figyelmet, a­melyekben azon­ban a petefészek megbetegedéséhez viszonyítva sokkal keve­sebb számban szereplő más megbetegedések adták a második műtét javalatát. Ezek közt első­sorban Martin-nak az a hét esete tűnik fel a táblázatban, melyekben a kürtnek gonorrhoi­­kus, illetve gényes lábja miatt történik a második hasmetszési műtét. A 7 eset közül kettőben a petefészek daganata miatt végzett egyoldali ovariotomia után fellépő és kimutatható gonorrhoikus fertőzés alapján kifejlődött salpingitis sürgeti a salpingotomiát (72, 73). A harmadik esetben a más által vég­zett sikertelen hasmetszési műtét után irtja ki a bal­lyo­­salpinxot petefészkével együtt (74), a­mikor a látszólag ép, de hashártya-odanövések közé beágyalt („in Schwielen ein­gebettet“) petefészket­benhagyta. A további négy esetben (75—78) pedig úgy az első, mint a második salpingotomiára gonorrhoikus megbetegedés adta a javalatot. Ha e négy esettel (75—78) behatóbban foglalkozunk, okvetetten arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az első műtétkor kimért kürt genyes lábja nem a két salpingo­­tomia közt lefolyt rövid időközben fellépő újabb gonorrhoikus fertőzés következménye, hanem hogy az már az első műtét alkalmával fejlődőben volt (75), avagy hogy a méh nyák­hártyájának meglevő gonorrhoeája az akkor épnek látszó kürt nyákhártyájára is csakhamar átterjedett (76—78). Pyosalpinx gonorrhoieánál a méhnyákhártya hasonló megbetegedése mellett fogamzás aligha lehetséges. Hogy pedig adott esetben csupán a praecipitált climax elkerülhetése érde­kében legyünk conservativek, a­mint a Martin 4 esete mutatja, czélra nem vezet. Martin1 287 betege közül, a­kik a méhkürtök betegsége miatt állottak legalább két éven át folytonos gyógykezelés alatt, csak négynél látott fogamzást fellépni. A 287 esetnek majd­nem felében (140 esetben) kétoldali volt a betegség. 55 gonorrhoikus megbetegedés közül 23 volt kétoldali. 1887-ig 77 salpingotomiát és pedig 45 egyoldalit és 32 kétoldalit vég­zett. A 77 közül 35-ben pyosalpinx volt jelen. Sajnos azonban, hogy a feljegyzések nem terjeszkednek ki az iránt, hogy a 35 pyosalpinx-eset közül hány esetben végzett egy- vagy két­oldali salpingotomiát, mert csak e feljegyzések birtokában lenne lehetséges megítélni azt, hogy egyoldali pyosalpinx kiirtása után milyen a prognosis a másik épnek látszó kürtre vonat­kozólag. Bár Martin e kérdés méltatására nem terjeszkedik ki, mégis, ha feljegyzéseit összegetjük­, megkísérthetjük a kérdés megvilágítását. Tudjuk, hogy pyosalpinx miatt 35 eset­ben végzett salpingotomiát. Ismételt laparotomiai sorában pedig 11 esetben egyoldali pyosalpinxot operált. (72—74. és 75—78. esetei a táblázatnak, melyek közül az utóbbi négyben az egyik oldali salpingotomiát rövid idő múlva követte a másik oldalon is kifejlődött pyosalpinx kiirtása). Ugyanezen előadásában­ még egy esetet ír le, melyben a jobboldali lobos petefészekkel együtt a genyet tartalmazó jobboldali kürtöt is eltávolította. Tehát összesen 12 pyosalpinx műtétét ismerjük. Fennebb emlí­tettük, hogy 55 gonorrhoikus megbetegedés közt 23 volt két­oldali. Közel áll felvennünk, hogy e 23 kétoldali megbetege­dés, mint súlyosabb, képezte első­sorban műtét tárgyát, 23 két­oldali meg 12 egyoldali pyosalpingotomia pedig annyi, mint 35, a­mely szám épen megfelel a Martin által adott számarány­nak, a­mennyiben, a­mint előbb írtuk, 77 salpingotomiája köz­ben 35 pyosalpinxra talált. Ha azonban attól a két esettől (72—73), a­melyekben a petefészek-daganat kiirtása közben a megfelelő kórt is eltávol 1 Zeitschrift f. Gebh. u. Gynäc. XIII. p. 298. és Pathol, u. Therap. d. Frauenkrankheiten. Martin. 1887. p. 394. 2 Zeitschrift f. Gebh. u. Gynäc. Bd. XV. H. 1. p. 271.

Next