Orvosi Hetilap, 1895. augusztus (39. évfolyam, 31-34. szám)
1895-08-04 / 31. szám
51ürfyr •r^rv;-':.‘f—v - : i 89.». 31. sz. ORVOSI IIRTILAD A halál okai tehát következőképen oszlanak meg: Agyhtidés 2.—Apoplexia suberanialis 1. — Commotio cerebri 2.— Meningitis 2. — Exhaustio lv. — Shok 4. — Szívhűdés 2. — Elvérzés 2. — Placmatothorax 2. — Haldokolva hozatott 2. ■ — Fulladás 1. — Bél perforatio 1. — Zsírembolia (szombetörés után) 1. — Peritonitis 3. — Pleuritis 2. — Phthisis 0. — Pneumonia 2. — Nephritis 1. — Pyelitis 1. — Leptikaemia 2. — Pyaemia 1. (Folytatása következik.) Közlemény a budapesti kir. m. tud. egyetem II. sz. belkórodájából (Kétli Károly tanár). Az epeutak megbetegedésének hat esete. Műtét. Gyógyulás. Közli Imrédy Béla dr., tanársegéd. (Folytatás.) 2-dik eset. P. L., 52 éves, magánzóim, leszámítva egy-két könnyebb megbetegedést, mindig egészséges volt. Két ízben esett teherbe és két egészséges gyermeket szült. 1893. október havában a máj tájékán nagy fájdalmak lepték meg, sokat hányt, nagy láza volt és állítólag elvesztette eszméletét. Orvosi beavatkozásra fájdalmai megszűntek ugyan, de következő napon már sárgaság jelei mutatkoztak, vizelete sötétsárga lett, széke pedig agyagszürke színt vett fel. Betegsége folytán 14 napig ágyban fekvő beteggé lett. Azóta sárgasága nem hagyta el és párszor a máj tájékán fájdalmakat érzett. 1893. deczember elejéig állapota mégis javult, amennyiben a sárgaság némileg alábbhagyott, széke ismét sárgás színűvé vált, vizelete pedig világosabb lett. Ekkor azonban egy igen heves májtáji fájdalmakkal járó roham jelentkezett, mire állapota ismét rosszabbra fordult, a sárgaság a betegsége kezdetén lévő fokát nyerte vissza. Mivel állapota nem javult, 1893. deczember 28-dikán a II-dik számú belklinikára vetette fel magát. A beteg felvétele alkalmával kissé lesoványodott és élénk czitromsárga szinti volt. Tüdő, szív ép volt. Has felett semmi rendellenest nem találtunk, a máj nem volt nagyobb, csak kissé tömöttebb tapintaté, miért is széleit jól körülfoghattuk, kivéve az epehólyag tájékának megfelelő részén, ahol csekély kiterjedésben nagyobb fokú ellentállást éreztünk. Széke agyagszínű volt, vizelete igen élénk epefesteny-reactiót adott. A hőmérő rendes hőmérsékletet mutatott. A beteg kórelőzménye és vizsgálata valószínűvé tette, hogy az epeutak valamelyes bántalméval van dolgunk. Különösen a hirtelen, nagy májtáji fájdalmakkal beköszöntő sárgaság epekőbántalomra hívta fel figyelmünket. Mindezeknél fogva az ilyen bajoknál szokásos gyógykezelést rendeltük el és természetesen a székletétek gondos átkutatását sem mulasztottuk el. A beteg 1893. deczember 29-dikétől 1894. január 10-dikéig carlsbadi vizet ivott eredmény nélkül. Január 4-dikén és 8-dikán igen heves májtáji fájdalmai voltak, melyek csak opium adagolására szűntek meg. Ezen rohamok alatt a hömérsek rendes maradt, az epehólyag táján daganatot nem éreztünk. Sárgaság változatlan maradt. Január 10-dikén és 11-dikén a beteg rövid idő alatt 200—200 gmeleum olivareumot ivott meg eredmény nélkül. Január 11—29 dikéig ismét a carlsbadi korához tértünk vissza, mialatt január 17-dikén egy újabb roham lepte meg. Ezután sárgasága múlni kezdett, vizelete világosabb és széke kissé sárga színű lett. De már január 25-dikén ismét erős májtáji fájdalmak jelentkeztek, mire a sárgaság régi fokát érte el és széke agyagszínt vett fel. Január 29-dikéig állapotában némi javulás állott be. Meg kell még jegyeznem, hogy a beteg székében az egész észlelési idő alatt követ nem találtunk. Ezen esetben a baj kezdete, t. i. a heves májtáji fájdalmakkal beköszöntő sárgaság, továbbá a beteg észlelése alatt elég gyakran jelentkező heves kólikák, melyek után a sárgaságösszes tünetei súlyosbbodtak, az epekőbántalom oly jellemző ! Bevullattatott az orvosegyesület 19914. április 14-diki rendes ülésében Kétli tr. által. kórképét nyújtották, hogy semmi kétség sem merülhetett fel az iránt, miszerint ezen esetben tényleg epekő-bántalommal van dolgunk, habár a betegnél jelentkező javulások után a székletésben követ nem találtunk. Azonban éppen ezen körülmény, valamint azon észleletünk, hogy éppen ezen javulások időszakában a bélsár színeződése nagyon csekély mértékű volt, azon feltevésre utalt, hogy az epekő vagy epekövek legalább részben a choledochusban vagy a ductus hepaticusban foglalnak helyet. Mert csak így értelmezhettük a bélsár csekély színeződését és a sárgaság kisfoki alábbhagyásait a rohammentes időszakban. Ha ugyanis az epe nagy vezetékei a rohammentes időben teljesen átjárhatókká váltak volna, úgy a bélsáv okvetlenül rendes színét nyerte volna el és a sárgaság is rohamosan csökkent volna. így azonban mentős tovább volt alkalmunk a beteget észlelni, annál inkább meggyőződtünk arról, hogy rohammentes időben a kő vagy kövek a nagy epevezetőkben maradtak vissza és- amint első esetünknél bőven bírtam — ide-oda való vándorlásuk közben az időnként fokozódó angiocholitis segélyével rohamokat váltanak ki. Egy jellemző tünet hiánya mindig megoldásra várt még. Ha ugyanis az epekő a cholodochust szűkíti és roham alkalmával elzárja, mert nem sikerült egy ízben sem a megnagyobbodott epehólyagot roham alatt kitapintani, holott az epehólyagnak, mint tudjuk, legalább a roham alatt ki kellet volna tágulnia. Ennek két magyarázatot adhattunk. Az epehólyag az előrement esetleges lobos folyamatok folytán annyira megváltoztathatta helyzetét, hogy tágult állapotában sem lehet kitapintani, vagy az epekövek vándorlása által felidézett lobos folyamat az epehólyag és a ductus cysticus obliteratiójára vezetett. A műtét mint látni fogjuk ezt is kiderítette. A fentebb elmondottak alapján epekő-bántalmat vettünk fel és az epekövek egy részét vagy a choledociusban, vagy a ductus hepaticusban sejtettük, így azután valószínűvé vált, hogy az epekő vagy epekövek hihetőleg nagyságuknál fogva természetes úton nem távozhatnak el, mivel a belső kezelés eredménytelen maradt. Másrészt a folyton ismétlődő fájdalmak, a folyton tartó sárgaság a beteget kimerítették és minden pereben a beteg életét veszélyeztető szövődménytől is kellett félnünk, ennélfogva Kétli tanár a művi beavatkozást hozta javaslatba. A beteg szenvedéseitől szabadulandó, ehhez beleegyezését megadta és így Dollinger tanár, ki a beteget szintén hosszabb ideig észlelte, 1894. január 30-dikán délelőtt a műtétet elvégezte. Dollinger tanár a műtétet következőleg írja le: „A has megnyitása a jobboldali egyenes hasizom külső széle mellett történt. Az epehólyag helyén egy tömött heg volt, a melyhez a cseplesz és a duodenum erősen oda volt nőve. Ezen utóbbinak a külső fala az összenövés helyén a hegbe egészen bele volt olvadva, úgy hogy előre látható volt, hogy az a szétválasztás alatt be fog szakadni, ami meg is történt, mire a duodenum ezen heges részét kimetszettem és kettős szücsvarrattal, selyemmel egyesítettem. Az epehólyag üres volt, a choledochus ujjnyi vastagra volt kitágítva és benne egy mogyoró nagyságú kő volt érezhető, amely a choledochus hosszanti bemetszésén át el lett távolítva. A kő két végén lévő facettákból arra kellett következtetni, hogy még egy, esetleg több kő is van jelen és ezért a nagy epeutakat a leggondosabban megvizsgáltam, és a májban fekvő epeutakat megkutaszoltam, de második követ nem találtam és így a choledochus sebét kettős szücsvarrattal bevarrtam.“ A koczka alakú epekő súlya 244 gm. volt és átmérői minden irányban 17 mm.-nek feleltek meg. A műtét utáni napokban a javulást súlyos, 39' C. lázzal járó, diffus hörghurut zavarta meg, mely négy nap alatt lefolyt. Azután a beteg láztalan lett, sárgasága és annak tünetei rohamosan csökkentek, a hasseb per primam gyógyult. A beteg 1894. márczius 5-dikén a klinikát gyógyultan hagyta el és jelenleg is jó egészségnek örvend. A műtét abbeli feltevésünket igazolta, hogy a tünetek alapján az epekő helyét a choledochusban tételeztük fel. Ugyanekkor kiderült az is, hogy a ductus cysticus és az epehólyag előrement lábok folytán obliteráltak, miért az epekólika-rohamok alatt a pangó epe nem juthatott bele és természetesen a tágulás elmaradván, az epehólyagot nem is tapinthattuk. 301