Orvosi Hetilap, 1904. március (48. évfolyam, 10-13. szám)
1904-03-06 / 10. szám
146 ORVOSI HETILAP 1904. 10. sz. heim-féle tükröt vezettem az alsó orrjáratba és a ductus nasolactyraalis anatómiai helyének megfelelő területet tüzetesen átvizsgáltam, de mindenütt sima nyákhártya volt található. Majd a kutatóval is megejtve a vizsgálást, semminemű nyílásnak a nyomát sem találtam és megkísértettem az aluminiumsondával is a könytömlőn át a könycsatorna normális irányában haladni, de ott csontos ellentállásra akadtam és kissé erőszakolva a dolgot, belecsúszott a sonda a rendellenes elhelyezéssel a könycsatornába. Ezzel el volt döntve, hogy itt csak egy könycsatorna van jelen, és hogy ez a könycsatorna nem az alsó orrjáratba, hanem a középsőbe vagy, még szorosabban meghatározva, az alsó kagyló mediális fala és az orrsövény között levő térbe nyílik Rendes viszonyok között a könycsatorna lefelé, kifelé és hátrafelé húzódik, hosszúsága 10 és 15 mm. közt ingadozik, az orrba nyíló vége Arit szerint 30—35 mm.-re fekszik a külső orrnyilás hátsó szélétől. A nyílirányú síkhoz viszonyított lefutásának irányát igen megközelítő pontossággal megkapjuk, ha a belső szemzúg-szalag közepét az orrszárny és az arcz által képezett szöglettel egy vonal által összekötöttnek képzeljük. A betegnél talált jobboldali könycsatorna helyzetét, mint az 1. ábra is mutatja, az alsó kagyló felső felületének iránya adja meg, kiindulva az orr oldalsó falától, halad az alsó orrkagylón az orrsövény felé kissé hátulról előre. A könycsatorna hossza az orr oldalsó falától a csatorna alsó nyílásáig 17 mm., a csatorna alsó nyílásának távolsága az alsó orrkagyló mellső végétől 18 mm., az orr alapjától 10 mm. és a külső orrnyílás hátsó szélétől 25 mm. Ha a sonda nincs a könycsatornába helyezve, orrtükörrel semmiképpen sem árulja el magát, holott a sonda keresztülhatolása után elég tekintélyes nyílást és jól kifejlődött Hasner-féle billentyűt találunk, ha a sondát eltávolítjuk, minden beleolvad az alsó orrkagyló nyakhártyájába. Minthogy azonban tudtam, hogy mely helyen tűnik el a visszahúzott sonda, kis keresés után képes voltam egy kellő módon hajlított sondát az orr felől is bevezetni a ductus nasolacrymalisba. Egy 2 mm. átmérőjű sondát akadály nélkül befogadott. Összehasonlítás czéljából a baloldali könycsatornát is vizsgálásom tárgyává tettem. Vékony sondával a felső könycsövecskén át könnyen sikerült a bevezetés és megállapítani lehetett, hogy ezen bal oldalon a könycsatornarendszer a normálistól miben sem eltérő. A könycsatorna alsó nyílása a szokott rendes helyen, az orr oldalsó falában volt, az alsó orrkagyló alatt, az orr külső nyílásának hátsó szélétől 35 mm.-nyire, az alsó orrkagyló mellső végétől 23 mm.-nyire. A jobboldali könycsatorna leírt rendellenes helyzetének oka alig kereshető másban, mint fejlődési rendellenességben. A fejlődéstan szerint ugyanis a könycsatorna képződése az ébrényi élet legkezdetibb szakába esik. A szem és a képződésben levő orrüreg között egy teljesen nyitott rés van, amely rés az első kopoltyúív és a koponya között fekszik. Utóbb az első kopoltyúív medialis vége két nyújtványt bocsát, a felső állcsontnyújtványt és az alsó állkapocsnyújtványt. A felső állcsontnyújtvány és a koponya külső orrnyújtványa összenövések által a szem és az orrüreg között levő rést elzárják, szabadon hagyva a ductus nasolacrymalis keresztülhaladására szükséges csatornát, a canalis lacrymalist. Jelen esetben a szem és az orrüreg között levő rés elzáródásánál kellett valamely processus vagy egyszerű fejlődési eltérés folytán a rendellenességnek létrejönnie, mely a ductus nasolacrymmalis ezen szokatlan elhelyeződését létrehozta. Betegemnél sem az arczon, sem az orr külső alakján nem lehetett semmiféle asymmetriát találni, az orrüregben azonban, mint a 2. ábra mutatja, a két alsó orrkagyló egymástól feltűnően eltérő hajlását találtam. A bal, egészséges oldalon az alsó orr- kagyló majdnem derékszög alatt válik el az orr lateralis falá-tól, szabad tágas térséget találunk a kagyló és a fal között; míg a jobb oldalon az alsó orrkagyló igen hegyes szöget képez az orr oldalfalával, a kagyló és fal között a térség szűk, szorult. És ezen eltérés a két orrfélben oly szembetűnő, hogy erősen felhívja a figyelmet azon körülménynyel foglalkozni, vájjon jelen esetben is a könycsatorna szokatlan elhelyezkedésével nincs-e összefüggésben az alsó orrkagyló helyzete. És igen valószínű, hogy a jobb alsó orrkagyló alkalmazkodott a megváltozott viszonnyokhoz, amennyiben jóval meredekebb a helyzete az ellenoldalinál, bizonyára azon czélból, hogy a felette levő ductus nasolacrymalisban a könyök levezetése elé nagyobb akadályt ne gördítsen. A könyutak megbetegedésének aetiológiájában a vezető szerepet az orrüreg betegségei viszik. Az orrüreg legkülönfélébb bajai következtében elzáródott lehet a könycsatorna orrba szóló nyílása akár bedagadás, akár összeszorítás vagy elzáratás által. Bedagadást okozhatnak az orrnyákhártya hurutjai és lábjai, összeszorítást vagy elzáratást ugyanezen orrbetegedések mellett újképletek és idegen testek, concrementumok az orrban. Az orr részéről állítólag reflectorice előidézett könyezések is legtöbbször az orrnak vagy egyik melléküregének tényleges megbetegedéséből indulnak ki. Jelen esetben a genyes könytömlőlob létrejövésének okát szintén az orrüregben találhatjuk meg. A beteg állítása szerint a könytömlőlob két hó óta áll fenn, de már legalább hét év óta könyezik a jobb szeme, amennyire visszaemlékezni tud. Miután pedig sem a szemben, sem az orrban semminemű pathologikus elváltozásnak nyoma sincs és az ellenkező oldalon levő könyutak teljesen normálisak, egyenesen a könycsatorna rendellenes elhelyezkedésében találhatjuk meg a baj közvetlen szülőokát. A könylevezetés physiologiájában mekkora szerep jut a musculus orbicularisnak, illetőleg a künytörülő falán levő rostjainak és vájjon jut-e szerep az orrüregen át beszívott levegőnek, azt itt tárgyalni, nem lehet e sorok czélja. Annyi tény, hogy a könyurak is oly módon vannak alkotva, hogy a köny lefolyása az orrüregbe a physika legelemibb követelései szerint történhessék. Aminek egyik kifejezője, hogy a könycsatorna csaknem függő irányban halad a könytömlőtől az orrüregig; hogy egy kissé hátrafelé is halad, attól el lehet tekinteni. A könycsatornának ez a függő elhelyezése egyik fő feltételét képezi a könyek szabad lefolyásának, mivel ezen helyzet lehetségessé teszi, hogy a nehézkedés törvénye teljes mértékben érvényesüljön és a könyek már saját súlyuknál fogva is lefolyhassanak. Jelen esetben épen a nehézkedési törvény nem érvényesülhetett a maga teljességében, mivel a könyek útjukat nem tehették meg a normális függő irányban, mert a könycsatorna megtört vonalban mintegy 120° szög alat haladt az orrüregben. Ezáltal a könyek lefolyásának folyton ezzel az akadálylyal is meg kellett küzdenie, mert hiszen a lefolyásnak lépést kellett tartani az elválasztással, míg végre is a nehézségek már a maguk egészében legyőzhetetlenek lettek és megkezdődött a könycsurgás, majd a könypangás, a hurut, a láb. Hogy csakugyan a könycsatorna megtört iránya lehetett egyedül a baj keletkezésének oka, bizonyító erre nézve az is, hogy mindjárt az első alkalommal aránylag vastag sondával lehetett a könycsatornába jutni, szűkülés sehol sem volt található, sőt a könycsatornának az alsó orrkagylón lefutó része nagyon is bő volt. Ezek szerint tehát a könyutak megbetegedésének netrológiájába az orr megbetegedései és egyéb már ismert abnormitásai mellé fel kell venni a canalis lacrymalisnak csontos elzáródását, illetőleg ennek következését, a könyorvvezető rendellenes lefutását. Az orrgyógyításban igen gyakori eljárást képeznek az edzőszerekkel való etetés, a villamos égetés és a különféle metsző eszközökkel való ráátevések, melyek alkalmazása némelyeknél a szenvedélyesség legnagyobb fokára hág. A megfontoló műtevök, de különösen a szenvedélyesebbeknek figyelmét is nem lesz haszon nélkül való a könycsatorna imént leírt rendellenességére felhívni. És mielőtt az említett beavatkozások bármelyikéhez is fognánk, számolni kell ezzel a körülménynyel is, mert a könycsatorna felesleges szétroncsolása épen nem közömbös arra nézve, akit ért. A szemorvoslás terén az ilyen eset inkább érdekesség számba megy, mert míg egyrészt, ha a könyutak betegsége van jelen, ennek megállapításakor, illetőleg kezelés alá vevésekor a körültekintő szemorvos könnyen rátalál a rendellenességre ; másrészt azonban akár rátalált, akár nem, a gyógyítás eszközlését a rendestől nem tereli el. Míg az orrgyógyításnál már nagyobb óvatosságot kíván meg. Ha ezen a téren figyelmen kívül hagyjuk a rendellenesség esetleges jelenlevését, miután ily esetben a könycsatorna közvetlen az alsó orrkagyló felületét takaró nyák-