Orvosi Hetilap, 1922. január (66. évfolyam, 1-5. szám)
1922-01-15 / 3. szám
66. évfolyam, 3. szám Budapest, 1922 január 15. ORVOSI HETILAP Alapította: Markusovszky Lajos 1857-ben. Folytatta: Antal Géza és Hőgyes Endre. SZERKESZTÉS KIADJA: LENHOSSÉK MIHÁLY egyet. tanÁr főszerkesztő és SZÉKELY ÁGOSTON egyet. tanÁr szerkesztő. TART EREDETI KÖZLEMÉNYEK Új gipszsín-kötés a kulcscsonttörés gyógyítására. Közli: Mező Béla dr. egyetemi magántanár, az Új Szent János-kórház gyermekosztályának sebész-rendelőorvosa. A kulcscsont a sternummal és a lapocskacsonttal való összeköttetése következtében a felkart rendes helyzetben rögzíti. Ha a kulcscsont eltörik, akkor a kulcscsont ezen támasztó szerepe megszűnik, amiért a váll előre-, le- és a középvonal felé sülyed. A kulcscsonttörés által okozott ezen deformitás megszüntetése, illetőleg a kulcscsont törésvégeinek helyes helyzetbe való hozása egyike a legkönnyebb feladatoknak. Ha a sérült oldali felkart a mellkashoz szorítjuk és azt a behajlított alkar segélyével a váll felé emeljük, miközben a vállat erősen hátrahúzzuk, a törésvégek könnyen a kívánt helyzetbe hozhatók. Amilyen könnyű maga a repositio, épp oly nehéz a reponált törésvégek kellő helyzetben való megtartása. Ez a kérdés már régen foglalkoztatja a sebészeket és hogy milyen mértékben, azt eléggé szemlélteti az, hogy mint Hoffy tankönyvében írja, Gurít 70 különböző kulcscsonttörés-kezelést számlált meg, amelyekhez a napjainkig terjedő irodalom újabb 15 ajánlatát hozzáadva, a kulcscsonttörés kezelésére leírt módszerek száma 85. Az összes eddigi módszereknek egyazon hibája van, éspedig az, hogy a kötések támaszpontjukat az elmozgatható bőrön és a mozgékony mellkason keresték. Ilyen körülmények között az ideálisan beállított törésvégek a repositiós húzás abbahagyása után rendesen elcsúsznak, úgy hogy a törésvégek legtöbbször a reponálás előtti helyzetbe kerülnek vissza. A kötéses kezelés ilyen eredménytelen volta újabban arra indította a legtöbb sebészt, hogy kulcscsonttöréses betegeiket kötés nélkül kezeljék. Ők eleve lemondanak a kozmetikai eredményről és csak arra törekednek, hogy betegeik rendszeres gyakorlatoztatás útján kellő functionális gyógyulást érjenek el. Ez a kényelmes kezelésmód azonban nem elégíthet ki mindenkit. Vannak ugyanis esetek, ahol a kozmetikai eredmény épp úgy számításba jön, mint a jó functio. Eltekintve attól, hogy a rossz helyzetben levő törésvégek gyógytartama hosszabb, megtörténik az is, hogy a törésvégek hibás helyzete miatt igen nagy callustömeg képződik, akkora, hogy az a plexusra nyomást gyakorolva, fájdalmakat, sőt bénulást is okoz. Kétségtelen tehát, hogy az anatómiai gyógyulásra való törekvés nemcsak jogosult, de szükséges is. Nagyon messzire vezetne, ha a claviculatörés gyógykezelésére eddig leírt módszereket mind ismertetni akarnám. A legszebb eredményeket Bardenheuer érte el, egyrészt az ágyban fekvő betegeken eszközölt állandó nyújtással, másrészt az ő hordozható, rúgós nyújtókészülékével. Amíg a fektetéses nyújtókezelés nehézkessége miatt csak a legritkább esetben vihető keresztül, addig a hordozható rúgós készülék alkalmazása a készülék rendkívüli drágasága és a beszerzés nehézségei miatt nem számíthat általános elterjedésre. Mindezeket a hibákat és nehézségeket kiküszöböli az én eljárásom, amelyet pár gipszpálya segélyével bárki könynyen alkalmazhat. Kötésemnek két része van. Az első rész egy lefelé kiszélesedő gipszsínből áll, amelynek hosszát a testről mérjük le. E sín szélesebb végét egy harántujjal a beteg oldali trochanter fölé helyezzük és vele felfelé haladva, azt a cristaler felett erősen benyomjuk. Ha ez megvan, a sínt kétféleképpen vezethetjük tovább. Vezethetjük úgy, hogy az elevált és behajlított könyök alá érve, a gipszsínt a könyökhöz igazítva, vele eleinte 5—10 cm-t ventralis irányban haladunk, majd irányt változtatva, azt dorsalis irányban vezetjük, úgy hogy a gipszsín a felkar hátulsó felületén a vállra és onnan az articulatio acromioclavicularis felett áthaladva, a kar elülső felületének közepéig érjen (a typus); de vezethetjük a sínt úgy is, hogy amikor a könyökig jutottunk vele, először 5—10 cm.-t dorsalis irányban haladunk, majd a sínt megtörve, ventralis irányban a kar elülső felületén fel, az articulatio acromioclavicularis felett a hátra vezetjük, úgy hogy a sín vége a lapocska csúcsáig leérjen (6-typus). Hogy ideális eredményt érjünk el, gondoskodnunk kell arról, hogy a gipszsín feltevésekor a húzás mindaddig állandó és egyenletes legyen, amíg a gipsz meg nem keményedik. Ezt elérhetjük úgy is, ha a kellően iskolázott személyzet a megfelelő húzást puszta kézzel eszközli; de hogy a kötés felerősítésekor kezeket változtatni ne kelljen és ez által a húzás egyenletessége ne szenvedjen,, a következő módszert ajánlom : A beteg fájdalmait a törésvégekhez juttatott pár cm® novocainnal szüntessük meg. Ezzel elérjük azt, hogy a beteg a repositio alatt nyugodtan viselkedik. Egy segéd a beteg oldali vállon és a hónaljon át vezetett széles mellpólyacsíkot erősen ALOM. Vegyes hírek. 27. oldal. EREDETI KÖZLÉSEK Mező Béla: Új gipszsin-kötés a kulcscsonttörés gyógyítására. 21. oldal. Bókay János : Közlemények a budapesti „Stefánia"-gyermekkórházzal kapcsolatos egyetemi gyermekklinikáról. Kórrajzok a gyermekorvostan köréből. — Bosányi Andor: Atrio-ventricularis dissociatio esete 6 éves fiúgyermeken. 22. oldal. Szász Emil: A gyrmőkóros szervezet reactiói a Deycke-Much-féle partigénekre. 24. oldal. Bet: Stiller Bertalan. 26. oldal. Irodalom-szemle. Könyvismertetés. Veröffentlichungen der Robert Koch-Stiftung zur Bekämpfung der Tuberkulose. II. kötet, 3. füzet. — Lapszemle: Ideg- és elmekórtan. Friedländer: Hysteriás járás-zavarok aggastyánokon. — Szemészet. Schanz: Új látáselmélet. — Kisebb közlések az orvosgyakorlatra. 27. oldal.