Orvosi Hetilap, 1931. május (75. évfolyam, 18-22. szám)
Az orvosi gyakorlat kérdései, 1931-05-09 / 19. szám
78 AZ ORVOSI GYAKORLAT KÉRDÉSEI 1931. 19. sz. I. A hypophysis térfogata megnőhet vagy oly módon, hogy a) szöveti állománya nagyjából változatlan marad (csak quantitative változik); vagy b) a hypophysis normális állományától eltérő termemegnagyobbodás jelentkezik (qualititíve is megváltozik a hypophysis). ad a) A hypophysis saját szövete megszaporodhatik, hyperplasia jöhet létre hormonális dysfunctióknál; a hypophysis megnő, mint a thyreoidea is megnőhet pl. struma parench.-nál s a hypophysis csontos tokja, a sella, nyomon követi a fekvő hypophysis nagysági fejlődését. Ez a növekedés csak a normális fejlődési korban folyik egymással párhuzamban; később, a csontos koponya fejlődésének lezárása után, ez a növekedési folyamat már nem halad egymással egészen párhuzamosan, mert a hyperplasiásan növő hypophysis, főleg nem nagy fokú hyperplasiáknál, az ilyenkor már kisebb ellenállású irányokba, két oldalt és felfelé nyomul, felfelé domborítva a diaphragma sellaet, úgyhogy ezen irányokban meghaladja már a csontos sella határait (pl. graviditásos hypophysis hyperplasia). Nagy sellát tehát elsősorban korán kezdődő, constitutionalis, ill juvenilis hormonmegbetegedéseknél fogunk találni. ad b) A hypophysis állományának qualitatív megszaporodása lehet: 1. diffus jellegű (pl. gyulladásos, tbc, lu, stb.), vagy 2. lehet localis, excentrikus, tumorszerű (pl. adenoma, sarcoma, cysta, gamma, tuberculoma, stb.). Gyakoriság szempontjából elsősorban az adenoma említendő, többnyire akromegaliás klinikai tünetek kíséretében. A hypophysisből kiinduló tumoroknál létrejövő nagy sejták alaki viszonyai jellegzetesek szoktak lenni az intrasellarisokra. Köztük az akromegaliás körfolyamatra magára is. Nagyobb fokú destructióknál, előrehaladt stádiumokban természetesen már kevésbbé van megadva a valószínűségi következtetések lehetősége. Igaz, hogy benignus alaptermészetű daganatoknál (pl. adenoma) aránylag csak igen későn szoktak mutatkozni nagyobb, a részletek felismerését akadályozó defektusok, sokkal később, mint a malignus alaptermészetűeknél (sarcoma, cc., stb.). Benignus alaptermészetű daganatoknál aránylag későn is megtartottak az egyes sellaalkatrészek (dorsum, stb.). II. A nagy sellák túlnyomó részének oka extrasellarisan keresendő. A környezet nyomul be térfogatnövekedése következtében a sella űrébe, azt kitágítva (ritkán az agyalap, sinus sphengarat felől, rendszerint a koponyaűr irányából). Benyomulhat a sellába bemenete felől: a) a normális III. agykamra feneke, mert a koponya távolabbi helyéről kiinduló fokozott koponyaűri nyomás (bármely természetű és helyű elváltozás folytán) a leggyengébb ellenállású helyek felé, amilyen a sella bemenete is, igyekszik magának utat keresni. b) A III. agykamra hydrokephalus folytán tágult s feneke többé-kevésbbé cystaszerűen bedomborodik a sellába, gyengébb ellenálló képességű bemenete felől, a diaphragma sellaet s a hypophysist lefelé nyomva. A továbbiakban, a sellauri nyomás fokozódása folytán, a sella csontos fala mindenütt usurálódik, megnagyobbodik. Ez a hydrokephalia sokszor — főleg gyermekeknél — primaer folyamat. De lehet másodlagos is, pl. a koponyaűr bármely helyén, akár a kisagyban is fejlődő daganat, ritkábban gyulladásos folyamat, gátolhatja a liquor szabad lefolyását. Maga a daganat lehet eközben oly kicsiny, hogy önmagában nem okozna komolyabban fokozott koponyaűri nyomást. Ha a III. agygyomor fenekén keresztül irányul a nyomás a sellába, a sella röntgenképe elég jellegzetes szokott lenni, de a diagnosis szempontjából csak korlátolt értékű, mert igen tág kombinatiós teret hagy: ép úgy lehet primaer, mint sekunder hydrokephalus,lehet tumorszerű elváltozás a koponyaűr bármely helyén hydrokephalussal, vagy anélkül is (mint az előbbi a csoportnál). A differentialdiagnosis egyébb radiológiai és klinikai tünetek alapján volna eszközlendő. Sokszor eredményesen, sajnos vizsgáló módszereink még nem finomodtak ki annyira, hogy ne forduljanak elő elég gyakran bizonytalanságok, néha tévedések is. c) A sella közvetlen környezetében fejlődött terimemegnagyobbodások beburjánozhatnak a sellába, vagy pedig ráfekszenek (pl. hypophysisnyéldaganat, meningioma, Rathke-tasak cystája, suprasell, glioma, stb.). Suprasellaris tumoroknál előforduló sellaelváltozások az eredeti tumor nagyságához s az előbbi csoportokban szereplő elváltozásokhoz képest meglehetősen csekélyek szoktak lenni. T. i. suprasellaris daganatok közül direkt beburjánozni a sellába csak infiltráló, malignus szövetű tumorok szoktak (melanosarcoma, stb.). Ezek viszont aránylag ritkán fordulnak elő. A többi suprasellaris daganat a sellára ráfekve főleg csak a bemenetet tágítja, usorálva a kiugró csontrészleteket (tuberculum, pl. din., dorsum). Ez a nyomási atrophia csak lassan válik manifestté s csak igen lassan progrediál, megfelelően ezen tumorok rendszerint igen lassan növő, a környezetet kímélő, inkább félre toló, mint pusztító természetének. Ez a nyomási atrophia rendesen egyéb koponyaűri nyomási tünetek s a sella mélységi átmérőjének számottevő megnagyobbodása nélkül elég jellegzetes szokott lenni suprasellarisan elhelyezkedő termemegnagyobbodásra. Hogy magyarázhatók azok az önálló ritkán előforduló nagy sellák, melyekkel semmiféle klinikai tünet nem függ össze? A természet túl gazdag variatiókban. Előfordulnak varietások, melyek egyik embernél már kórosak, a másiknál nem. Amint van megalenkephalia kimutatható ok és következmény nélkül, elképzelhető éppúgy önálló nagy sella is. Többnyire azonban más a magyarázat. Előfordulhatnak nagy sellával járó kóros folyamatok, melyek időközben meggyógyulnak annyira, hogy később semmiféle klinikai tünet nem mutat már a múltra (pl. gyermekkori hydrokephalus, gyógyult endokrin megbetegedés, stb.) A csontos sella érthetően utólag nem telődik ki, nem kisebbedik meg. Az is elképzelhető, hogy a hypophysis nagy, functiója fokozott, mégis a többi hormonmirigy correlatiós működésével egyensúlyi állapotot tud fentartani az endokrin rendszernek a szervezethez való viszonyában. Mindenesetre az ilyen önálló nagy cellájú egyéneket állandó megfigyelés alatt kell tartani. Vannak ismertetett esetek, melyeknél utóbb kisült mégis valami komoly, addig ki nem derített ok (pl. Benjamin nagy cellájú esetében 2 évi megfigyelés után manifestálódott csak egy hypophystomor, mely miatt a beteg 36 óra alatt megvakult s a gyorsan elvégzett műtét után meg is halt). Azoknak a röntgenológiai elváltozásoknak részletes leírására, melyeknek helyes megítélése nagyban hozzájárulhat a klinikai diagnosis megállapításához, bővebben itt nem terjeszkedhetem ki.A differentialdiagnosishoz a sellaleleteknek az egyéb radiológiai és klinikai adatokkal való egybevetése szükséges. A klinikai adatokat adott esetben a röntgenesnek felhasználni nemcsak joga, hanem kötelessége is. A differentialdiagnosis megejtésénél leghelyesebb a klinikus és röntgenes collaboratiója, közös megbeszélése, ami természetesen alapos csak akkor lehet, ha a klinikus bizonyos fokú tapasztalattal rendelkezik a röntgen-koponyaképek leolvasásában s ugyanúgy a röntgenológus a neurológiai diagnostika megfelelő területén kellő általános tájékozottsággal bír. Haas Lajos dr., röntgen-szakorvos.