Orvosi Hetilap, 1934. május (78. évfolyam, 18-21. szám)
1934-05-05 / 18. szám
390 ORVOSI HETILAP 1934. 18. sz lés nem befolyásol, kifejlődését nem gátolja meg. (Radványi*), v. Varga.5)). Duesberg és Koll azt az észleletüket közük, hogy hatásos májkivonatok oxyhaemoglobinból in vitro metihaemoglobint képeznek. Tekintettel arra, hogy a Cohn, Minot, Alles és Salter fractionáló eljárásával előállított klinikailag hatásos fractiók mind adták a kémlést, a hatástalanok pedig nem, az eljárást „test“-ként ajánlják, bár a hatóanyag elkülönítése ennek segítségével sem sikerült. Eljárásukat nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy fehérje jelenléte gátolja a reactiót, így csak fehérjementes kivonatok vizsgálatára alkalmas. Fahrwell arra a tapasztalatra jutott, hogy hatásos májkivonataik parenteralis alkalmazás mellett csökkentik nyulakon a bőrizgató szerekre jelentkező bőrreactiót. Eljárása, melyet az I. G. Farbenindustrie szabadalmaztatott, abban áll, hogy 2 cm3 májkivonat befecskendezése után 1 órával mustárpapírt alkalmaz 30 percnyi időre a nyúl megborotvált hátbőrére. Ha hatásos a májkivonat, akkor elmarad a szokott, 24 óra alatt kifejlődő lobos renetio. A még éppen védő májkivonat mennyiséget, mint „antiphlogisticus nyúlegységet“ a készítmény hatásosságának ellenőrzésére és a hatásképesség mérésére ajánlja. A hasonlóan alkalmazható bőrizgató szerek közül a cantharidint és terpentint említi meg. Saját ilyirányú vizsgálataink teljesen más irányból indultak ki.7) A perniciosa-esetek hosszú során vizsgáltuk, hogy mily változás észlelhető injectiós májkészítményekkel sikeresen kezelt betegeken. Más szerzőkkel egyértelműleg azt találtuk, hogy a rendesen lázas betegben a láz lyticus esésével egyidejűleg először reticulocytaprisis és a vér bilirubin tartalmának, valamint az urobilinogenuriának csökkenése észlelhető s ez szabály szerint megelőzi a vörösvértestszám és haemoglobin-érték 6—10 nap múlva meginduló gyors emelkedését. Ez arra utal, hogy az a. p. javulásában két tényezőnek kell szerepelni: az egyik kétségtelenül csontvelő hatás, melyet a reticulocyta crisis jelez; a másik ezzel szemben a kórosan fokozott intravitalis haemolysis csökkenése. Úgy látszik tehát, hogy a máj támadáspontja is kettős lehet, mint ahogy a szerzők legnagyobb része megegyezik abban, hogy a perniciosa kórtani lényegében is két tényező, a csontvelő toxicus sérülése mellett a fokozott intravitalis haemolysis dominál. Mivel pedig a csontvelő-izgalmat jelző retiiculocyta crisis Gänsslen fenntebb idézett közlése szerint a májhatás vizsgálata szempontjából nem nyújtott biztos alapot, önként adódott a föltevésünk, hogy a másik tényezőt, a haemolysist használjuk föl e célra. Figyelmünk így a haemolyticus mérgek felé irányult. Intravitalis haemolysist kísérletileg több méreg alkalmazásával tudunk kiváltani.Első helyen kell itt említenünk a phenylhydrazint és toluilendiamint,amelyek a reticuloendothel élet és kórtana, a kísérletes icterus vizsgálatában használt classicus módszer anyagai. Mind a két méreg a reticuloendothelen át hat, máj és lépkiírtás hatásukat meggátolja, mindkét szer hatására intravitalis haemolysis folytán a vörösvértestek száma esik s közben a serum-bilirubin értéke emelkedik. Tájékoztató kísérleteink szerint míg phenylhydrazin mérgezés (0.02 gr pro testsúly-kilogramm) hatása főleg a vörösvértestszám csökkenésben nyilvánul és a serum-bilirubint alig emeli, addig toluilendiamin hatására (0.04 gr pro testsúly-kilogram.) inkább az icterus lesz kifejezettebb, az anaemia csak sokkal kisebb fokban jelentkezik. E vizsgálataink folytatásaként sikerült kimutatnunk azt, hogy hatásos májkivonattal (campolon és a Chinoin gyártmányú procytol) előzetesen kezelt állaton a phenylhydrazin mérgezés nem következik be, a vörösvértestszám vagy egyáltalán nem, vagy csak alig esik és gyorsan regenerálódik. Már első közleményünkben fölvetettük annak a lehetőségét, hogy e módszer részint a máj hatóanyagának izolálására, részint a forgalomba hozandó májkivonatok hatásosságának ellenőrzésére lesz hivatott. Azt a májkivonat mennyiséget, mely kísérleteinkben 0.01 gr pro testsúly-kilogram phenylhydrazin hatását tudta elhárítani, egységnek véve a pernidozás beteg átlagos napi szükségletét két egységben állapították meg. Hasonló természetű vizsgálatokról per és májadagolással Erdős8) és Susanna9) számoltak be, azt találva, hogy ily módon gátolható a mérgezés. Strisower10) kísérletei ily irányban eredménytelenek maradtak. Részletes vizsgálat tárgyává pedig Jastrowitz és Neidhardt") tették e kérdést, kik saját maguk által előállított májkivonat hatását vizsgálták különböző kísérleti anaemiákkal szemben fölvetve a gondolatot, hogy ezt az eljárást a készítmények hatásosságának ellenőrzésére is ki lehetne dolgozni. Eredményük az volt, hogy véreztetés utáni vérszegénység esetén a kivonat hatása jó volt, enyhe, kis egyszeri adagokkal létrehozott chronikus phenylhydrazinmérgezést compenzálni tudtak egyidejű májadagolással, feltéve, hogy a mérgezés nem fokozódott csontvelőt mérgező hatásig. Még kifejezettebbnek találták e védő hatást toluilendiamin okozta anaemiával szemben, míg a csontvelőre toxicus saponin haemolyticushatását meggátolni nem tudták. A phenylhydrazin-mérgezés használhatóságát ily célból igazolták még Fehér12) vizsgálatai is, valamint Handowsky13) azon közlése, hogy e vérsejtoldó méreg jól használható a legkülönbözőbb kísérleti anaemiákban hatásos réz-fehérje combinatio hatásának ellenőrzésére is. A második haemolyticus méreg, melyet vizsgálat tárgyává tettünk, a toluilendiamin, Jastrowitz és Neidhardt, valamint Strisower szerint, — mint említettük, — anaemizáló hatását illetőleg befolyásolható májkezeléssel; a seruimibilirubin gyors emelkedését azonban, mely vizsgálataink szerint a mérgezés egész képén uralkodik, meggátolni nem tudja. Tekintettel arra, hogy Heilmeyern közlése szerint haemolyticus icterusban a májkezelés hatástalannak bizonyult, analógiát találva e két jelenség között, nem folytattuk vizsgálatainkat toluilendiaminnal, hanem a phenylhydrazin segítségével igyekeztünk kellően kidolgozni eljárásunkat. Ennek ismertetése óta két oly közlemény is jelent meg, mely kétségbe vonja akkori eredményeinket és tagadja ennek alapján a lehetőségét annak, hogy phenylhydrazin-anaemiával szemben májkivonatoknak oly fajlagos hatása lenne, hogy ennek segítségével e készítmények hatásosságát ellenőrizni lehessen. Friedländer és Steinitz'56 több kísérletsorozatban vizsgálták e kérdést. Kutyákon végzett kísérleteikben közölt eredményeik szerint 4 kezelt állat közül egynek nem esett a vörösvértestszáma, a többi háromra is megállapítják, hogy az anaemizáló hatás lényegesen csökkent. Ők emiatt 24 óra múlva megismételték a mérgezést ugyanazon mennyiséggel, amivel azután igen kifejezett anaemiát váltottak ki. Véleményünk szerint a kísérlet ily beállításban nem értékesíthető a mi adatainkkal szemben, különösen ha tekintetbe vesszük a phenylhydrazin amúgy is nagy egyszeri adagját, mely controll állatainkat sokszor halálosan megmérgezte. Friedländer és Steinitz azon további kísérletsorozatait, hogy nyulakon, patkányokon és egereken májkészítmények nem fejtenek ki védőhatást phenylhydrazin mérgezéssel szemben, saját kísérleteink is megerősíthetik. Azon célból, hogy lehetőleg kis kivonatmennyiségekkel történhessen a vizsgálat, mi is próbát tettünk ezen állatfajokkal, azonban használható eredményt egyik esetben sem nyertünk, sőt arra a tapasztalatra jutottunk, hogy