Orvosi Hetilap, 1965. október (106. évfolyam, 40-44. szám)
1965-10-03 / 40. szám - Petrányi Gyula: Az autoantitestek pathogenetikai szerepe
pen a jobb specifitás által tűnt el a pyramidonantileukocytaer antitest. A nehézségek ebben a vonatkozásban nagyok és kevéssé érthető, hogy miért kap valaki az amidazophentől egyszer reaginos típusú bőrjelenséget, máskor leukopeniát, vagy anaemiát, vagy thrombopeniát, vagy keverékeit, többnyire egyébként nem allergiás hajlamú ember. Nemcsak az immunreakció egyéb lehetőségeire kell gondolnunk, hanem arra is, ami még ezelőtt van, a pyramidont, vagy pyramidon-fehérjekötést bontó enzimrendszerre. Talán ennek a defektusa az első, és a lényeges, és ez magyarázza, hogy olyan ritka a súlyos pyramidon- vagy más gyógyszerreakció, így még a G6PD-hiányos haemolysisekhez hasonlóan direkte akut toxicus mechanismus is lehetséges. A pyramidon + leukocytakötés-ellenes autoantitesteknek tehát újabban nemcsak az effektivitási módja, hanem egyáltalán a létezése is vitatottá vált. Az in vitro próbák gyógyszerallergiás reakció vonatkozásában megtévesztők lehetnek. Előfordulhat, hogy súlyos reakció ellenére se találunk antitestet, vagy ellenkezőleg: kapunk antitest-reakciót in vitro olyan gyógyszerrel, mely in vivo semmilyen bajt se csinál (Ackroyd és Rook), így tehát az in vitro próbák értéke bizonytalan és in vitro kimutatott „auto”-antitest még nem bizonyítéka annak, hogy a gyógyszerallergiás reakciót in vivo is ez adja. A kérdés általánosabban az immunreakció típusait illetően az, hogy a gyulladást az IS autoantitestekkel, vagy pedig celluláris reakcióval hozza-e létre, hiszen egyrészt az autoantitest kimutathatóság in vitro még nem bizonyíték, de a hiány se ellenérve az antitestes (reaginos) immunreakciónak. Azt, hogy egy immunreakció aktuálisan antitestekkel, vagy cellulárisan pathogén, leginkább úgy lehet eldönteni, hogy akut kísérletben mivel vihető át passzíve egy másik homológ egyénbe: serummal, vagy lymphocytákkal. Ilyen kísérletek végzése emberen etikai megfontolások alapján korlátoltan lehetséges. Az autoantigénné válás eseteiben (mikor ez feltételezhető) és a Freund-adjuvansos autosensitizálási állatkísérletekben az autoimmun-reakció nem vihető át serummal, de többnyire sikeres az átvitel az IS cellularis elemeivel, nyirokcsomók vagy a lépsejt suspensiójával. Az azután még egy további meg nem oldott kérdés, hogy e sejtek hogyan hozzák létre az autoallergiás autoimmun gyulladást. D) Ép IS mellett egy további, de teljesen theoretikus lehetősége az autoantigénné válásnak az, hogy létezhetnek autológ anyagok, melyek az IS érése folyamán nem kerültek vele érintkezésbe és így velük szemben a szervezet saját ép immunsystemája nem lehet toleráns. Nyilvánvalóan kevés ilyen anyag létezhet és nemcsak az elmélet, de az alapjául szolgáló elgondolás sincs még bizonyítva. Ez a mechanismus még azt is feltételezi, hogy az autoantigénnek a rejtekhelyéről ki kell jutnia, hogy indukciós ingerré válhassék. Ilyen fontosabb helyek és anyagok elképzelés szerint a szemlencse, üvegtest, thyreoglobulin, stb. Ezzel az elmélettel végül az is problematikus, hogy mi volt előbb: a betegség és ez indukált másodlagosan a feltárt szervfehérjék ellen antitestképzést, vagy az antitest és ez okozza a betegséget (phacoanaphylaxis, sympathiás ophtalmia, Hashimoto thyreoiditis). Biztos, hogy még elméletileg is kell valamilyen elsőleges megindító betegség, vagy ártalom (tehát egy „önindító”) ahhoz, hogy az autoantigen a védett helyzetéből kikerüljön. A toleranciát feltehetően nem szerzett anyag (pl. thyreoglobulin) esetén is valószínűtlen az autoantitestek primaer pathogenitása. Autológ, homológ és heterológ antitestek injekciójával normál állapotban nem lehetett thyreoiditises elváltozást provokálni. Emberen se lehetett eddig az antithyreoidea-antithyreoglobulin antitestek pathogén hatását valószínűsíteni (Donnach és Roitt). Bár a ZS nagyságrendű autoantitestek nagy concentratióban mennek át az emberi placentán, a thyreoiditises anya gyermekeinek thyreoideái általában normálisak. Azt a feltételezést, hogy a született kretinismus anyai antitestek következménye, nem lehetett bizonyítani. Érdekes viszont, hogy a Hashimotogolyvás, tehát autoimmun-thyreoiditises serum akkor cytotoxicus a thyreoidea sejttenyészetére (in vitro), ha ezeket a sejteket előzőleg a felületükön sértjük trypsin emésztéssel. Arra a következtetésre kell jutnunk a toleranciát nem szerzett ép autoantigen feltételezés esetén is, hogy az autoantitestek, melyeket az egyébként ép IS termel, az ép sejtek ellen hatástalanok, tehát magukban nem pathogének. Az autoimmun gyulladás itt is celluláris reakció következménye, az autoantitestek szerepe pedig in vivo is akkor kezdődhet, amikor már a sejtfelület sérült, a sejt beteg és ebből megint arra lehet gondolnunk, hogy ezeknek az autoantitesteknek is talán már inkább eltakarító-gyógyító szerepük van. Egyébként a Hashimoto thyreoiditis elég gyakori a polysystemás lupus erythematosus syndroma körben és ennek monosystemás megnyilvánulásaként is (tehát az SLE egyéb tünetei nélkül is) előfordulhat. Ebben a felfogásban ■— mely a saját véleményem is — valószínűbb, hogy az autoimmun thyreoiditis is már a kóros IS kóros funkciójának a megnyilvánulása. Az autoantitestek keletkezési lehetőségei alapján most már valószínű, hogy szószerinti autoimmun betegség akkor keletkezik, ha a baj nem az autológ anyagok autoantigénné válásában, hanem azok változatlansága mellett az IS-ben van. Ebbe a kategóriába soroljuk a systemus lupus erythematosust [SLE], általában a ,,kollagén”-betegségeket és mindazokat a tünetcsoportokat, melyekben úgy észlelünk pathogén immunreakciót, hogy az autológ anyag előzetes nem-saját jellegűvé változása nem bizonyítható. Vizsgáljuk meg tehát, hogy SLE-ben, melynek syndromakörében valamennyi eddig külön-külön leírt autoimmun jelenség előfordulhat, van-e pathogenitásuk az antitesteknek. Bár még csak theoretikus, hogy a SLE, ill. syndroma körébe tartozó „idiopathiás” autoimmun kórké