Orvosi Hetilap, 1965. november (106. évfolyam, 45-48. szám)
1965-11-07 / 45. szám - Bíró Imre: Grósz Emil
2116 ORVOSI HETILAP Grósz Emil* Bíró Imre dr. I. Amikor született — 1865-ben —, a nemzet már kezdte szétfeszíteni azokat az eszmei és valóságos bilincseket, amelyekkel egy idegen zsarnokság a magyar népet a szolgaság és elmaradottság tömlöcfalához szegezte, amikor meghalt — 1941-ben —, egy idegen zsarnokság ismét rátette a nemzetre azokat az eszmei és valóságos bilincseket, amelyek a magyarságot a „szolganépek” gályapadjához láncolták. Amikor született, a reformkor és a 48-as törvények vívmányai a habsburgi önkény évei után újra feltörőben voltak, amikor meghalt, a nemzet önállóságához, polgárainak emberi méltóságához és európai eszményeihez való jogát barbárul és kegyetlenül széttiporták. Élete egy ígéretes felemelkedés hajnalán kezdődött és egy szörnyűséges nemzeti katasztrófa előestéjén ért véget. E két időmérföldkő között fél évszázadot töltött a pesti szemklinikán és ezalatt — háborúban és békében, jó- és balsorsban, egyetemes és egyéni megpróbáltatások között — a megszállottak fanatizmusával dolgozott, hogy a magyar szemészet és a magyar orvostudomány, szervezeteinek, munkásságának és eredményeinek értéke révén, a nagy kultúrnemzetek színvonalára emelkedjék. 2. Szemorvos volt, mint az apja és nagyapja — de nemcsak szemész volt, hanem a magyar orvosi kultúra szellemi és anyagi fejlődésének s e fejlődés szükségességének lankadást nem ismerő hirdetője. Már a nagyapját is az egészségügyünk és orvosi elmaradottságunk elleni láz fűtötte, s nem elégedett meg azzal, hogy a metternichi világban, Nagyváradon, a maga költségén olyan szemkórházat létesített, amely humánus és hygiénikus vonatkozásban egész Európában mintául szolgálhatott, hanem éveken keresztül levelekkel és javaslatokkal ostromolta a hatóságokat, a mecénás hajlandóságú arisztokratákat, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűléseit, hogy az ő kórházához hasonló intézeteket alapítsanak „a Magyar- és Erdélyországban található szembajosok nagy száma miatt.” Ez az emberbaráti érzés és makacs szervező erő hajtotta az apját, akinek még a diplomáján sem száradt meg a tinta, amikor a szabadságharcban az aldunai hadseregcsoport számára unszolással, kéréssel, könyörgéssel, a tehetősebb bácskai lakosság végigkilincselésével — de végül mégistábori kórházat szervezett... Talán a családi tradíciók tisztelete, vagy még inkább az öröklött hajlam sarkallhatták Grósz Emilt, hogy szemészi és szakmai képességeinek gazdagítása és fejlesztése mellett szélesebb körű és egyetemesebb célok megvalósítása felé is törjön. Amikor Schulek Vilmos halála után ő lesz a pesti egyetem szemészprofesszora, tér és lehetőség nyílik . Születésének 100. évfordulójára a szerkesztőség felkérésére írt tanulmány számára, hogy szándékait és terveit valóra váltsa. Kezdetben csak a szemészet helyzetének megszilárdítására és kiépítésére fordítja energiáját. Kiverekszi, hogy az egyetemi oktatásban a szemészet ne legyen többé mellékes stádium, hanem a főtárgyakkal, a sebészettel, belgyógyászattal, szülészettel egyenrangúként kezeljék. Reorganizálja és korszerűsíti a Tisza Kálmán korában kiadott trachomatörvényt. 1904-ben megalapítja a Magyar Szemorvosok Egyesületét és rendszeressé teszi a tudományos üléseket. 1907-ben, mint trachomakormánybiztos, kivívja, hogy a belügyi kormányzat egy Illés utcai nagy bórházat Állami Szemkórházzá alakíttasson a trachomás betegek és a trachoma-kutatás céljaira. 1908-ban tető alá hozza a Mária utcai szemklinikát, korának legszebb és legcélszerűbb klinikai épületét. De szerte az országban szemkórházakat és szemosztályokat létesíttet, s négyszeresére emeli a szemészeti ágyak számát. Az 1910 körüli években kiváló szakemberek közreműködésével kiadja „A szemészet kézikönyve” 3 vaskos kötetét. Emellett vaskézzel és mindent látó szemmel irányítja klinikájának munkáját, évente műtétek ezreit végzi, szakorvosokat nevel s tanítványait — akik közül nem egy a szemészet legnagyobb mesterei közé emelkedik — szünet nélküli klinikai és tudományos munkára ösztönzi. Működése a szemészetnek és a szemészeknek hazánkban addig nem ismert jelentőséget és rangot biztosít. 3. Grósz Emil azonban sokkal mélyebbre ható és átfogóbb tekintetű reformer volt, hogysem tervei és dinamizmusa csupán egy orvosi szakma kiépítését célozták volna. Természetszerűleg a szemészet sorsa állt szívéhez legközelebb, annak hiányait és szükségleteit, annak anyagi és személyi viszonyait ismerte legalaposabban. De a szemészet európai rangra emelése csak egy része volt orvos-közéleti koncepciójának. Élete egyik főműve az Üllői úti modern klinikai telep mai formájú felépítésének kiharcolása. Köteteket lehetne megtölteni azokkal az írásos dokumentumokkal, amelyek a telep számára kijelölt füvészkert megszerzéséért, az egyetemi hatóságok meggyőzéséért, a pénzfedezet költségvetési beállításáért, a „tervdokumentáció” gyorsításáért s a miniszteri jóváhagyásért kifejtett munkáját bizonyítanák. Az egész magyar orvostudománynak és orvosképzésnek akart modern irányító központot teremteni. Ezzel párhuzamosan s a korszerű orvosképzés logikus folytatásaképpen alkotta meg az orvosok továbbképzésének szervezetét; megalapította s 28 éven át egymaga szerkesztette a legnívósabb magyar szaklapot, az „Orvosképzés” folyóiratot. De nem volt olyan közegészségügyi vagy orvostudományi kezdeményezés — különösen az első világháború előtti időkben — olyan egyetemalapítási terv, tanszékszervezés, kórházépítés, nemzetközi együttműködési akció, amelynek indítéka-