Orvosi Hetilap, 1973. április (114. évfolyam, 13-17. szám)

1973-04-01 / 13. szám - Farádi László: További gondolatok az orvosi etikáról

További gondolatok az orvosi etikáról Farádi László dr. Az első kérdés, amit érdemes felvetni, van-e lét­­jogosultsága annak, hogy orvosi etikáról beszélünk. Nem lenne-e elegendő általánosságban szocialista etikával foglalkozni. A válasz: igen is, nem is! A szocialista etika fogalma valóban magában foglalja a szocialista or­vosi etika követelményeit is. Mégis, az orvosi tény­kedésre nem csupán az jellemző, hogy adott (ná­lunk szocialista) társadalmi közegben folyik, de az is, hogy sok más tevékenységgel szemben, amelyek közvetve szolgálják a társadalom tagjainak, az em­bernek a javát, ez a ténykedés közvetlenül az em­berért folyik. Az orvosi ténykedésnek is természe­tesen ugyanaz a közege, mint minden más társa­dalmi ténykedésnek: épülő szocialista államunk, beleértve rendszerünk emberközpontú szemléletét, humanizmusát is. Világos tehát, hogy minden ál­lampolgárra, tehát az orvos számára is legfőbb tör­vény az, ami a szocialista erkölcs és a szocialista humanizmus elveiből fakad. Ezzel azonban nem merítettük még ki az orvosi etika fogalmát. A kérdés az, van-e a szocialista erkölcs és a szocialista humanizmus általános ismérvein túlme­nően valami sajátos is, ami jellemző az orvosi hi­vatás etikai tartalmára, tehát ami jogosulttá teszi, hogy a szocialista erkölcs és humanizmus keretei között sajátos orvosi etikáról beszéljünk. Vélemé­nyünk szerint ilyen sajátos vonás van. Ezek egyi­ke az a körülmény, hogy az orvos elesett, segítség­re, az orvos tudására és tapasztalatára szoruló em­bertársaihoz fűződő kapcsolatában szüntelenül mindig hivatásából folyó munkáját végzi. Ez az ami sajátos és lényeges! Szocialista hazánk min­den állampolgárától elvárjuk a szocialista etika szellemében, hogy egyéni érdekei mellett vegye fi­gyelembe a kisebb-nagyobb közösség, akár az egész társadalom érdekeit és ha a kettő között ütközés van, törekedjen arra, hogy a közösség érdekeit egyéni érdekeivel szemben előtérbe helyezze. Az orvostól azonban nemcsak elvárjuk, hanem — hi­vatásának törvényei és orvosi esküje alapján — megköveteljük, hogy működése során szakadatla­nul és minden esetben a rászoruló ember ügyét, szolgálatát előbbrevalónak tekintse a sajátjáénál! Az orvosi hivatás tehát szüntelen szolgálat — ha kell áldozatvállalás is — a betegek érdekében. Egy másik sajátos vonása az orvosi etikának: az orvosi hivatásból és az esküből fakadó maga­tartási normák megtartása. A hivatáshoz nem illő magatartás nemcsak az adott betegnek és az adott orvos megbecsülésének okozhat kárt, de veszélyez­teti az orvosi hivatás társadalmi megbecsülését, megingathatja az orvosokkal, sőt az orvostudo­mánnyal szembeni bizalmat is. Olyan következmén Orvosi Hetilap 1973. 114. évfolyam, 13. szám nyekkel járhat tehát, amelyek a gyógyítás munká­ját megnehezítik, hiszen e munka hatékonyságához nélkülözhetetlen az orvossal, illetve az orvostudo­mánnyal szembeni bizalom. A betegek, vagy tá­­gabb értelemben a lakosság bizalmának meginga­tása jelentősen csökkentheti, sőt olykor illuzórikus­sá is teheti a hálózatfejesztés, a korszerű gépesítés és műszerezettség értékét, csökkentheti egy mégoly kitűnő adottságú és felszerelésű intézményben folyó munka hatékonyságát is. A nemzeti jövedelmet nem mi, az egészségügy­ben foglalkoztatottak termeljük, de annak alaku­lása nem független munkánktól. Felelősek vagyunk a részünkre biztosított hányad gazdaságos és kor­szerű, hatékony felhasználásáért. A hatékonyság és az orvosi működésbe vetett bizalom azonban egy­mással összefügg. Ilyen módon közvetve etikai je­lentőséget kap a gazdaságosság, a korszerűség és a hatékonyság is. Vannak az orvosi etikával kapcsolatos, csak vi­szonylag sajátos kérdések, amelyek bár az egész népgazdaságban felmerülnek, de az egészségügyi szolgálatban különös hangsúlyt kapnak. Ilyen pl. a vezetők felelőssége, illetve etikai szempontból kiemelkedő, azaz viszonylag sajátos szerepe. Minden vezetői poszton felelősek vagyunk ál­lásfoglalásainkért, döntéseinkért, személyes példa­­mutatásunkért. Ezt a felelősséget az új — a kor­mány által kiadott — Fegyelmi Szabályzat és a módosított Rendtartás is leszögezi, amikor a szak­mai vonatkozású fegyelmi ügyekben az egészség­­ügyi intézmény vezetőjét az elsőfokú fegyelmi ha­tóság jogkörével ruházza fel. Minél szélesebb hatósugarú a betöltött vezető funkció, annál nagyobb a funkcionáriusnak a sze­mélyes felelőssége, illetve az az etikai igény, amely a társadalom részéről vele szemben megnyilvánul. Ezeknek a súlyos és sokrétű igényeknek csak hig­gadt, megfontolt döntésekkel lehet megfelelni. Sok­oldalú mérlegelésre, ezek között gazdasági lehető­ségeink ismeretére van szükség olyankor, amikor fejlesztési programokat dolgozunk ki és prioritást biztosítunk néhány fejlesztési témának, esetleg más témák rovására. Napjainkban pl. prioritást biztosí­tunk a csecsemőhalandóság ( ezen belül a perina­­tális halandóság csökkentésének, a szívizom infark­tus problémakörének az epidemiológiától a rehabi­litációig, a szívsebészeti, vagy a nukleáris orvos­­tudományi munka színvonalemelésének, az elme­betegek ellátásának az aktív gyógykezeléstől a gon­dozáson át a rehabilitációig, a baleseti ellátásnak, a klinikai laboratóriumi munka korszerűsítésének, az idős kordákról való fokozottabb gondoskodás­nak, hogy csak néhányat említsek a legaktuálisab­bak közül. De hasonló etikai töltésű felelősséget ér­zünk, amikor az orvosképzés korszerűsítésére, az orvostudományi kutatások irányításának hatéko­nyabb, koncentráltabb, a hazai társadalmi igények­nek jobban megfelelő javítására törekszünk. Sokoldalú megfontolás és nem elvtelen meg­alkuvás eredményeként alakult ki az a döntés, hogy az Egészségügyi Törvényben és a csatlakozó jogszabályokban alapvetően nem léptünk túl az 1959—60-as állásfoglalás keretein. Úgy gondoltuk,

Next