Orvosi Hetilap, 1973. április (114. évfolyam, 13-17. szám)
1973-04-01 / 13. szám - Farádi László: További gondolatok az orvosi etikáról
További gondolatok az orvosi etikáról Farádi László dr. Az első kérdés, amit érdemes felvetni, van-e létjogosultsága annak, hogy orvosi etikáról beszélünk. Nem lenne-e elegendő általánosságban szocialista etikával foglalkozni. A válasz: igen is, nem is! A szocialista etika fogalma valóban magában foglalja a szocialista orvosi etika követelményeit is. Mégis, az orvosi ténykedésre nem csupán az jellemző, hogy adott (nálunk szocialista) társadalmi közegben folyik, de az is, hogy sok más tevékenységgel szemben, amelyek közvetve szolgálják a társadalom tagjainak, az embernek a javát, ez a ténykedés közvetlenül az emberért folyik. Az orvosi ténykedésnek is természetesen ugyanaz a közege, mint minden más társadalmi ténykedésnek: épülő szocialista államunk, beleértve rendszerünk emberközpontú szemléletét, humanizmusát is. Világos tehát, hogy minden állampolgárra, tehát az orvos számára is legfőbb törvény az, ami a szocialista erkölcs és a szocialista humanizmus elveiből fakad. Ezzel azonban nem merítettük még ki az orvosi etika fogalmát. A kérdés az, van-e a szocialista erkölcs és a szocialista humanizmus általános ismérvein túlmenően valami sajátos is, ami jellemző az orvosi hivatás etikai tartalmára, tehát ami jogosulttá teszi, hogy a szocialista erkölcs és humanizmus keretei között sajátos orvosi etikáról beszéljünk. Véleményünk szerint ilyen sajátos vonás van. Ezek egyike az a körülmény, hogy az orvos elesett, segítségre, az orvos tudására és tapasztalatára szoruló embertársaihoz fűződő kapcsolatában szüntelenül mindig hivatásából folyó munkáját végzi. Ez az ami sajátos és lényeges! Szocialista hazánk minden állampolgárától elvárjuk a szocialista etika szellemében, hogy egyéni érdekei mellett vegye figyelembe a kisebb-nagyobb közösség, akár az egész társadalom érdekeit és ha a kettő között ütközés van, törekedjen arra, hogy a közösség érdekeit egyéni érdekeivel szemben előtérbe helyezze. Az orvostól azonban nemcsak elvárjuk, hanem — hivatásának törvényei és orvosi esküje alapján — megköveteljük, hogy működése során szakadatlanul és minden esetben a rászoruló ember ügyét, szolgálatát előbbrevalónak tekintse a sajátjáénál! Az orvosi hivatás tehát szüntelen szolgálat — ha kell áldozatvállalás is — a betegek érdekében. Egy másik sajátos vonása az orvosi etikának: az orvosi hivatásból és az esküből fakadó magatartási normák megtartása. A hivatáshoz nem illő magatartás nemcsak az adott betegnek és az adott orvos megbecsülésének okozhat kárt, de veszélyezteti az orvosi hivatás társadalmi megbecsülését, megingathatja az orvosokkal, sőt az orvostudománnyal szembeni bizalmat is. Olyan következmén Orvosi Hetilap 1973. 114. évfolyam, 13. szám nyekkel járhat tehát, amelyek a gyógyítás munkáját megnehezítik, hiszen e munka hatékonyságához nélkülözhetetlen az orvossal, illetve az orvostudománnyal szembeni bizalom. A betegek, vagy tágabb értelemben a lakosság bizalmának megingatása jelentősen csökkentheti, sőt olykor illuzórikussá is teheti a hálózatfejesztés, a korszerű gépesítés és műszerezettség értékét, csökkentheti egy mégoly kitűnő adottságú és felszerelésű intézményben folyó munka hatékonyságát is. A nemzeti jövedelmet nem mi, az egészségügyben foglalkoztatottak termeljük, de annak alakulása nem független munkánktól. Felelősek vagyunk a részünkre biztosított hányad gazdaságos és korszerű, hatékony felhasználásáért. A hatékonyság és az orvosi működésbe vetett bizalom azonban egymással összefügg. Ilyen módon közvetve etikai jelentőséget kap a gazdaságosság, a korszerűség és a hatékonyság is. Vannak az orvosi etikával kapcsolatos, csak viszonylag sajátos kérdések, amelyek bár az egész népgazdaságban felmerülnek, de az egészségügyi szolgálatban különös hangsúlyt kapnak. Ilyen pl. a vezetők felelőssége, illetve etikai szempontból kiemelkedő, azaz viszonylag sajátos szerepe. Minden vezetői poszton felelősek vagyunk állásfoglalásainkért, döntéseinkért, személyes példamutatásunkért. Ezt a felelősséget az új — a kormány által kiadott — Fegyelmi Szabályzat és a módosított Rendtartás is leszögezi, amikor a szakmai vonatkozású fegyelmi ügyekben az egészségügyi intézmény vezetőjét az elsőfokú fegyelmi hatóság jogkörével ruházza fel. Minél szélesebb hatósugarú a betöltött vezető funkció, annál nagyobb a funkcionáriusnak a személyes felelőssége, illetve az az etikai igény, amely a társadalom részéről vele szemben megnyilvánul. Ezeknek a súlyos és sokrétű igényeknek csak higgadt, megfontolt döntésekkel lehet megfelelni. Sokoldalú mérlegelésre, ezek között gazdasági lehetőségeink ismeretére van szükség olyankor, amikor fejlesztési programokat dolgozunk ki és prioritást biztosítunk néhány fejlesztési témának, esetleg más témák rovására. Napjainkban pl. prioritást biztosítunk a csecsemőhalandóság ( ezen belül a perinatális halandóság csökkentésének, a szívizom infarktus problémakörének az epidemiológiától a rehabilitációig, a szívsebészeti, vagy a nukleáris orvostudományi munka színvonalemelésének, az elmebetegek ellátásának az aktív gyógykezeléstől a gondozáson át a rehabilitációig, a baleseti ellátásnak, a klinikai laboratóriumi munka korszerűsítésének, az idős kordákról való fokozottabb gondoskodásnak, hogy csak néhányat említsek a legaktuálisabbak közül. De hasonló etikai töltésű felelősséget érzünk, amikor az orvosképzés korszerűsítésére, az orvostudományi kutatások irányításának hatékonyabb, koncentráltabb, a hazai társadalmi igényeknek jobban megfelelő javítására törekszünk. Sokoldalú megfontolás és nem elvtelen megalkuvás eredményeként alakult ki az a döntés, hogy az Egészségügyi Törvényben és a csatlakozó jogszabályokban alapvetően nem léptünk túl az 1959—60-as állásfoglalás keretein. Úgy gondoltuk,