Orvosi Hetilap, 1988. július (129. évfolyam, 27-31. szám)

1988-07-31 / 31. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

% 1664 Immunológia Új közleménysorozat az immunológia leg­újabb eredményeiről. Goldstein, R. A., Fa­uci, A. S., N. Engl. J. Med. 1987. 316. 1338. A közleményt a neves szerzők bevezető­nek, figyelemfelkeltőnek szánták a folyó­iratban most kezdődő új sorozat elé, mely­nek első darabját már ebben a számában közli az újság. Az immunológia fejlődésének történetét tekintik át röviden, melynek kezdetei a himlőoltás, a veszettség elleni vakcináció felfedezéséig nyúlnak vissza. Mai ismerete­ink tükrében akkor még egyszerű feladat lehetett az immunológia oktatása. Az utóbbi 15 évre tehető, mióta nemcsak a kutatók, de a leendő klinikusok is már egyetemi tanulmányaik során is megismer­hették az immunrendszer felépítését és mű­ködésének alapelveit. Ezt az időszakot az jellemezte, hogy az immunológia szubspe­­cialitás társult sok orvosi szakterülethez, beszéltünk immunhematológiáról vagy tu­mor- és transzplantációs immunológiáról. Az 1970-es évek elején indult meg a kuta­tás területén az immunológia valódi forra­dalma, ami napjainkban fokozott intenzi­tással folytatódik. Rövid idő alatt hatal­mas mértékben sokszorozódtak meg az is­meretek. Ezt a forradalmi fejlődést az tette lehetővé, hogy eleve egészen új, a legmo­dernebb kutatási technikák arzenálját si­került összpontosítani erre a területre. Is­mertté váltak a monoklonális antitestek, kiszélesedtek az immungenetikai ismerete­ink, a reguláció soha nem látott összetett­ségében tárult fel, de egyelőre csak a kuta­tók előtt. Napjainkban még újabb lendüle­tet ad a felfedezéseknek az AIDS problé­maköre. Az alapkutatások, úgy tűnik, igen nagy mértékben megelőzték a gyakorlati felhasználást, egyre nagyobb a kényszer a klinikum felzárkózására. A közleménysorozat elindítóit a tovább­képzés szükségessége inspirálta munkájuk­ban. Céljuk elsősorban az orvostanhallga­tók figyelmének felkeltése és a betegágy mellett dolgozók posztgraduális képzésé­nek segítése. A kutatás legújabb eredmé­nyeinek legjobb ismerői számolnak majd be egy-egy, témakörről, együttműködve az Egyesült Államok Nemzeti Allergológiai és Infekciós betegségekkel foglalkozó Inté­zetének, a NIAID-nek munkatársaival — ígéri a bevezető. Bányai Anikó dr. Az immunrendszer működésének alapjai Nossal, G. J. V.: N. Engl. J. Med. 1987. 316. 1320. Az immunológia új eredményeit össze­foglaló közleménysorozat első fejezete ez, mely az immunológia alapfogalmaival is­merteti meg az olvasókat. A közleményt orvostanhallgatóknak, a tananyag kiegé­szítésére és a betegágy mellett dolgozó or­vosok posztgraduális képzésének segítésé­re szánják a sorozat elindítói. A szerző ebben a bevezető közlemény­ben rövid történeti áttekintés után hat alapvető problémakör köré csoportosítva ismerteti az immunrendszer tagjait és azok alapvető működését: 1. A szervezet találkozása az antigénnel. A törzsfejlődés során a gerincesek immun­­rendszerét egy olyan sejtrendszer kialaku­lása előzte meg, amely elsősorban a bejutó idegen anyagok felvételére volt képes. Ez a sejtrendszer volt az őse a RÉS szisztémá­nak, amely a fejlettebb szervezetekben az immunrendszer első vonalát jelenti csak, ezek a sejtek találkoznak először az antigé­nekkel. A sejtrendszer tagjai, a monocita­­makrofág rendszer, a szöveti makrofágok, a dentritikus sejtek stb. képesek fagocitálni a bejutó kórokozókat, idegen fehérjéket, de az antigénné váló saját struktúrákat is. Ezek a sejtek a felvett anyagokat lebontani képesek és arra is, hogy ezután azt a felszí­nükön prezentálják a limfociták számára. Az antigén prezentáció mindig egy saját felszíni glikoproteinnel együtt történik, az ún. la antigénnel, ami valószínűleg feltéte­le a további folyamatok elindulásának. A RÉS sejtjei mindenütt jelen vannak a szervezetben, különösen a külvilág felől behatoló idegen anyagok belépési kapui­nál, pl. légutak, gyomor-bél traktus. 2. Az antigén felismerése. A szervezet antigéneket felismerő képességének ma­gyarázatára sok elmélet született. Ma úgy gondoljuk, hogy minden antigénre olyan limfociták várnak, amelyek genetikusan determináltak annak a felismerésére, azaz annyiféle limfocita van készen a szervezet­ben, ahány antigén lehetséges. A szerző az immunglobulinok szerkezetkutatásaiból származó eredmények alapján bizonyítja ezt a tételt. Számadatokkal bizonyítja azt a rendkívüli variabilitást, amit az immun­globulin molekula szerkezet lehetővé tesz. Mivel ez a molekulaszerkezet ismeri fel az egyes antigéneket, és minden olyan limfo­cita, amely a felismerésre specializálódott, más és más ilyen globulint hordoz a felszí­nén, az antigénnek módja van megtalálni a szerkezetéhez illő limfocitát vagy limfoci­­tákat. Ezt a jelenséget a limfociták antigén­­independens differenciálódásának nevez­zük. A szerző ebben a fejezetben tér ki a T és Ľ limfociták differenciálódásának is­mertetésére, az antigén felismerés mecha­nizmusára és a МНС-gének szerepére eb­ben a folyamatban. 3. Az immunrendszer aktiválódása. A fe­jezetben a szerző bemutatja az antigén ha­tására létrejövő T sejt proliferációt és a felfutó immunglobulin termelés menetét, azaz a humorális immunválasz kialakulá­sát. Ebben a fejezetben tér ki a szintén antigén ingerre kialakuló T sejt aktiváló­dásra is. Ismerteti a T sejt szubpopuláció­­kat, azok jellemzőit és feladatait az im­munválasz szabályozásában. Megismer­hetjük a monoklonális ellenanyag-techni­ka jelentőségét a felfedezésekben. A szerző kitér a sejtek között előforduló kooperáció zavar következményeire az immunpatoló­giai kórképek kialakulásában. 4. Az információ továbbítás során létrejö­vő kapcsolatok. A fejezetben a T és T sejt kölcsönhatásai mellett az ún. specifikus és nem specifikus immunválaszért felelős rendszerek kapcsolatait is tárgyalja. A sejt-sejt közötti kölcsönhatás mediáto­­rait ismerhetjük meg, szóba kerülnek az interferon, az interleukinek és limfokinek. A szervezet más rendszereinek az immun­­rendszerbe ható mediátorai közül a koló­­nia-stimuláló faktor szerepét is megismer­hetjük. 5. A saját és nem saját megkülönbözteté­se. A saját struktúrákkal szemben tapasz­talható immuntolerancia kialakulásának ma sem lezárt problémakörét mutatja be a szerző. Elemzi az eddig ismert elméleteket, a Medawar, majd Burnet teóriát, ezek kri­tikáit. Rámutat az immunreguláció fontos szerepére a saját struktúrákkal szembeni tolerancia kialakulásában. 6. Az immunreguláció. A fejezet össze­foglalja az eddig bemutatott fogalmakat a reguláció szempontjából, úgy, ahogy aztán egységes működési láncba rendeződnek. Az elsődleges regulátor maga az antigén, majd a központi szabályzó szerepet betöl­tő­­ limfociták jelentőségét tárgyalja. Is­merteti az idiotípus-antiidiotípus rekaciók fogalmát és a Jeme-féle hálózat teóriát. Bányai Anikó dr. Immunológia: Idiotípus és az idiotipus hálózat teória. Burdette, S., Schwartz, R. S. (Hematology-Oncology Division, New England Medical Center, Boston), New Engl. J. Med. 1987, 317, 219. Az immunglobulin molekulák szerkezeti hasonlóságuk ellenére hihetetlen sokfélesé­gükkel tűnnek ki az immunrendszer tagjai közül. Feltételezik, hogy körülbelül 100 millió különböző antigént képesek felis­merni. Ezt a funkciót ma már nem tud­nánk megérteni és áttekinteni az idiotípus fogalmának ismerete nélkül. Az immunglobulin molekulák szerkeze­tét megismerve tudjuk, hogy azokat rész­ben konstans molekulaszakaszok, részben variábilis régiók építik fel. Ezek a változó szerkezetű részek biztosítják az immunglo­bulinok sokféleségét. Az immunglobuli­noknak két fontos feladatot kell ellátniuk: egyrészt a szervezet bármely részén megje­lenő antigént megtalálni és felismerni, másrészt részt kell vállalniuk a szervezet mindenütt nagyszámban jelenlévő ellen­anyagok folyamatos ellenőrzésében és mű­ködésének szabályozásában. Az idiotípus fogalmának felfedezéséhez az a felismerés vezetett, hogy az immun­globulinok variábilis régiói maguk is anti­gén tulajdonságúak. Az antigén tulajdon­ságot meghatározó molekulaszakaszt ne­vezzük idiotipusnak. Ha ellene ellenanyag, egy másik immunglobulin termelődik, azt antiidiotipus ellenanyagnak nevezzük. Szervezetünkben az immunglobulinok va­riábilis régiói ellen megtermelődnek és je­len vannak az antiidiotipus ellenanyagok. Egymással kapcsolódva sajátos hálózatot alkothatnak. Ezt a hálózatelméletet, sok előzetes részeredmény felhasználásával vé­gül Jerne foglalta össze 1974-ben. A szerzők részletesen, ábrákon szemlél­tetik az idiotipus-antiidiotipus reakciók működését, beillesztve azt az antigén-ellen­­anyag-receptor szerkezet modelljébe. Ki­térnek az immunreguláció folyamatában betöltött szerepükre, pl. hogy a második FOLYÓIRATREFERÁTUMOK

Next