Orvosi Hetilap, 1988. július (129. évfolyam, 27-31. szám)
1988-07-31 / 31. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
% 1664 Immunológia Új közleménysorozat az immunológia legújabb eredményeiről. Goldstein, R. A., Fauci, A. S., N. Engl. J. Med. 1987. 316. 1338. A közleményt a neves szerzők bevezetőnek, figyelemfelkeltőnek szánták a folyóiratban most kezdődő új sorozat elé, melynek első darabját már ebben a számában közli az újság. Az immunológia fejlődésének történetét tekintik át röviden, melynek kezdetei a himlőoltás, a veszettség elleni vakcináció felfedezéséig nyúlnak vissza. Mai ismereteink tükrében akkor még egyszerű feladat lehetett az immunológia oktatása. Az utóbbi 15 évre tehető, mióta nemcsak a kutatók, de a leendő klinikusok is már egyetemi tanulmányaik során is megismerhették az immunrendszer felépítését és működésének alapelveit. Ezt az időszakot az jellemezte, hogy az immunológia szubspecialitás társult sok orvosi szakterülethez, beszéltünk immunhematológiáról vagy tumor- és transzplantációs immunológiáról. Az 1970-es évek elején indult meg a kutatás területén az immunológia valódi forradalma, ami napjainkban fokozott intenzitással folytatódik. Rövid idő alatt hatalmas mértékben sokszorozódtak meg az ismeretek. Ezt a forradalmi fejlődést az tette lehetővé, hogy eleve egészen új, a legmodernebb kutatási technikák arzenálját sikerült összpontosítani erre a területre. Ismertté váltak a monoklonális antitestek, kiszélesedtek az immungenetikai ismereteink, a reguláció soha nem látott összetettségében tárult fel, de egyelőre csak a kutatók előtt. Napjainkban még újabb lendületet ad a felfedezéseknek az AIDS problémaköre. Az alapkutatások, úgy tűnik, igen nagy mértékben megelőzték a gyakorlati felhasználást, egyre nagyobb a kényszer a klinikum felzárkózására. A közleménysorozat elindítóit a továbbképzés szükségessége inspirálta munkájukban. Céljuk elsősorban az orvostanhallgatók figyelmének felkeltése és a betegágy mellett dolgozók posztgraduális képzésének segítése. A kutatás legújabb eredményeinek legjobb ismerői számolnak majd be egy-egy, témakörről, együttműködve az Egyesült Államok Nemzeti Allergológiai és Infekciós betegségekkel foglalkozó Intézetének, a NIAID-nek munkatársaival — ígéri a bevezető. Bányai Anikó dr. Az immunrendszer működésének alapjai Nossal, G. J. V.: N. Engl. J. Med. 1987. 316. 1320. Az immunológia új eredményeit összefoglaló közleménysorozat első fejezete ez, mely az immunológia alapfogalmaival ismerteti meg az olvasókat. A közleményt orvostanhallgatóknak, a tananyag kiegészítésére és a betegágy mellett dolgozó orvosok posztgraduális képzésének segítésére szánják a sorozat elindítói. A szerző ebben a bevezető közleményben rövid történeti áttekintés után hat alapvető problémakör köré csoportosítva ismerteti az immunrendszer tagjait és azok alapvető működését: 1. A szervezet találkozása az antigénnel. A törzsfejlődés során a gerincesek immunrendszerét egy olyan sejtrendszer kialakulása előzte meg, amely elsősorban a bejutó idegen anyagok felvételére volt képes. Ez a sejtrendszer volt az őse a RÉS szisztémának, amely a fejlettebb szervezetekben az immunrendszer első vonalát jelenti csak, ezek a sejtek találkoznak először az antigénekkel. A sejtrendszer tagjai, a monocitamakrofág rendszer, a szöveti makrofágok, a dentritikus sejtek stb. képesek fagocitálni a bejutó kórokozókat, idegen fehérjéket, de az antigénné váló saját struktúrákat is. Ezek a sejtek a felvett anyagokat lebontani képesek és arra is, hogy ezután azt a felszínükön prezentálják a limfociták számára. Az antigén prezentáció mindig egy saját felszíni glikoproteinnel együtt történik, az ún. la antigénnel, ami valószínűleg feltétele a további folyamatok elindulásának. A RÉS sejtjei mindenütt jelen vannak a szervezetben, különösen a külvilág felől behatoló idegen anyagok belépési kapuinál, pl. légutak, gyomor-bél traktus. 2. Az antigén felismerése. A szervezet antigéneket felismerő képességének magyarázatára sok elmélet született. Ma úgy gondoljuk, hogy minden antigénre olyan limfociták várnak, amelyek genetikusan determináltak annak a felismerésére, azaz annyiféle limfocita van készen a szervezetben, ahány antigén lehetséges. A szerző az immunglobulinok szerkezetkutatásaiból származó eredmények alapján bizonyítja ezt a tételt. Számadatokkal bizonyítja azt a rendkívüli variabilitást, amit az immunglobulin molekula szerkezet lehetővé tesz. Mivel ez a molekulaszerkezet ismeri fel az egyes antigéneket, és minden olyan limfocita, amely a felismerésre specializálódott, más és más ilyen globulint hordoz a felszínén, az antigénnek módja van megtalálni a szerkezetéhez illő limfocitát vagy limfocitákat. Ezt a jelenséget a limfociták antigénindependens differenciálódásának nevezzük. A szerző ebben a fejezetben tér ki a T és Ľ limfociták differenciálódásának ismertetésére, az antigén felismerés mechanizmusára és a МНС-gének szerepére ebben a folyamatban. 3. Az immunrendszer aktiválódása. A fejezetben a szerző bemutatja az antigén hatására létrejövő T sejt proliferációt és a felfutó immunglobulin termelés menetét, azaz a humorális immunválasz kialakulását. Ebben a fejezetben tér ki a szintén antigén ingerre kialakuló T sejt aktiválódásra is. Ismerteti a T sejt szubpopulációkat, azok jellemzőit és feladatait az immunválasz szabályozásában. Megismerhetjük a monoklonális ellenanyag-technika jelentőségét a felfedezésekben. A szerző kitér a sejtek között előforduló kooperáció zavar következményeire az immunpatológiai kórképek kialakulásában. 4. Az információ továbbítás során létrejövő kapcsolatok. A fejezetben a T és T sejt kölcsönhatásai mellett az ún. specifikus és nem specifikus immunválaszért felelős rendszerek kapcsolatait is tárgyalja. A sejt-sejt közötti kölcsönhatás mediátorait ismerhetjük meg, szóba kerülnek az interferon, az interleukinek és limfokinek. A szervezet más rendszereinek az immunrendszerbe ható mediátorai közül a kolónia-stimuláló faktor szerepét is megismerhetjük. 5. A saját és nem saját megkülönböztetése. A saját struktúrákkal szemben tapasztalható immuntolerancia kialakulásának ma sem lezárt problémakörét mutatja be a szerző. Elemzi az eddig ismert elméleteket, a Medawar, majd Burnet teóriát, ezek kritikáit. Rámutat az immunreguláció fontos szerepére a saját struktúrákkal szembeni tolerancia kialakulásában. 6. Az immunreguláció. A fejezet összefoglalja az eddig bemutatott fogalmakat a reguláció szempontjából, úgy, ahogy aztán egységes működési láncba rendeződnek. Az elsődleges regulátor maga az antigén, majd a központi szabályzó szerepet betöltő limfociták jelentőségét tárgyalja. Ismerteti az idiotípus-antiidiotípus rekaciók fogalmát és a Jeme-féle hálózat teóriát. Bányai Anikó dr. Immunológia: Idiotípus és az idiotipus hálózat teória. Burdette, S., Schwartz, R. S. (Hematology-Oncology Division, New England Medical Center, Boston), New Engl. J. Med. 1987, 317, 219. Az immunglobulin molekulák szerkezeti hasonlóságuk ellenére hihetetlen sokféleségükkel tűnnek ki az immunrendszer tagjai közül. Feltételezik, hogy körülbelül 100 millió különböző antigént képesek felismerni. Ezt a funkciót ma már nem tudnánk megérteni és áttekinteni az idiotípus fogalmának ismerete nélkül. Az immunglobulin molekulák szerkezetét megismerve tudjuk, hogy azokat részben konstans molekulaszakaszok, részben variábilis régiók építik fel. Ezek a változó szerkezetű részek biztosítják az immunglobulinok sokféleségét. Az immunglobulinoknak két fontos feladatot kell ellátniuk: egyrészt a szervezet bármely részén megjelenő antigént megtalálni és felismerni, másrészt részt kell vállalniuk a szervezet mindenütt nagyszámban jelenlévő ellenanyagok folyamatos ellenőrzésében és működésének szabályozásában. Az idiotípus fogalmának felfedezéséhez az a felismerés vezetett, hogy az immunglobulinok variábilis régiói maguk is antigén tulajdonságúak. Az antigén tulajdonságot meghatározó molekulaszakaszt nevezzük idiotipusnak. Ha ellene ellenanyag, egy másik immunglobulin termelődik, azt antiidiotipus ellenanyagnak nevezzük. Szervezetünkben az immunglobulinok variábilis régiói ellen megtermelődnek és jelen vannak az antiidiotipus ellenanyagok. Egymással kapcsolódva sajátos hálózatot alkothatnak. Ezt a hálózatelméletet, sok előzetes részeredmény felhasználásával végül Jerne foglalta össze 1974-ben. A szerzők részletesen, ábrákon szemléltetik az idiotipus-antiidiotipus reakciók működését, beillesztve azt az antigén-ellenanyag-receptor szerkezet modelljébe. Kitérnek az immunreguláció folyamatában betöltött szerepükre, pl. hogy a második FOLYÓIRATREFERÁTUMOK