Orvosi Hetilap, 1999. november (140. évfolyam, 45-48. szám)
1999-11-14 / 46. szám - Szállási Árpád: A XIX. század végi magyar egészségügy tükörképe a Természettudományi Közlönyben
Az óriási emberismerettel rendelkező Petri Gábor professzor írta 1984-ben: „Ez az áldott lelkű, jóságos ember, akinek arcáról szinte sohasem tűnt el a szelíd mosoly, nem maszkot viselt, mert barátságos tekintete, a szívjósága, a megértés, az emberi szenvedés iránti szánalom, a valódi emberszeretet visszatükröződése volt. Nagyon sokat tudott a medicinából és az emberi életről, alapos és sokoldalú ismerője volt a kultúra javainak és épp ez tette szerénnyé. Ez a békés, szelíd, mosolygó arc nem gyengeséget jelentett, mert mögötte olyan tiszta és kemény jellem rejtőzött, amelyet nem rendítettek meg sem a sors csapásai, sem a méltánytalan sérelmek.” IRODALOM: 1. Berkessy L: Dr. Purjesz Béla. (Gyászbeszéd) SZOTE Évkönyve az 1959/60. tanévről. Szeged, 1964. SZOTE, 106-108. old. 2. id. Jancsó M.: Purjesz Zsigmond. Orv. Hetik, 1918,7, 92-94. - 3. Petri G.: Emlékezés Purjesz Béla professzorra (1884-1959). Orv. Hetik, 1984,125, 3057-3059. - 4. Rávnay T: Dr. Purjesz Béla 1884-1959. (Nekrológ) SZOTE Évkönyve az 1959/60. tanévről. Szeged, 1964. SZOTE, 103-105. old. - 5. Szabó T, Zallár A.: Dr. Purjesz Béla. Szeged, 1993. SZOTE, 65. old. Zallár Andor dr. A XIX. század végi magyar egészségügy tükörképe a Természettudományi Közlönyben Első közegészségtan-professzorunk rendkívüli tudományos teljesítményének a szerkesztői oldala bizonyára kevéssé ismert, bár az is szerves része a nagy egésznek. Nem feltétlenül az általa alapított Egészség című folyóiratra gondolunk, hanem a Természettudományi Közlöny 1880-1886 közötti évfolyamaira, amelyek címlapján Szily Kálmán és Paszlavszky József mellett Fodor József neve is olvasható. Szily főtitkár szerint ekkor valójában ő volt a főszerkesztő (6). Az igényes népszerűsítő szaklap orvostörténeti méltatása még várat magára, pedig ahova Balogh Kálmán, Hőgyes Endre, Fodor József, Laufenauer Károly és illusztris társai szívesen küldték írásaikat, akkor is figyelemre méltó, ha ez ismeretterjesztő szinten történt. A legkiválóbbak vettek részt a természettudományos közművelődésben. Érdemes felidézni, milyen történelmi körülmények között született meg a címbeli tárgykör írásos közvetítője. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat már 1841-től „összefogta” a nem humán érdeklődésű hazai szakembereket, de önálló folyóirat helyett csak időszakos kiadványokra telt. A szabadságharc idején még arra sem, mert a papír a mozgósításra kellett. A Bach-korszakban viszont minden népszerűsítést politikumnak véltek, ezért csak az 1867-es kiegyezés utáni szabadabb légkör tette lehetővé - sőt kívánta meg - egy létszámában nem nagy, de mégis létező művelt közönség korszerű tájékoztatását. Ahogy az első egyszemélyes szerkesztő, Szily Kálmán írta: „Az, amit eddig elé magyar természettudományi irodalomnak lehet nevezni, majdnem kivétel nélkül, akadémiai és hasonnemű kiadványokból vagy tankönyvekből, iskolai kézikönyvekből áll.” (6). Tehát egyik felette, a másik alatta volt az igényeknek. A közöttük lévő űrt töltötte ki 1869 januárjától a havonta megjelenő Természettudományi Közlöny, a német Naturforscher mintájára. Tárgyjegyzéke ábécé-sorrendben az állattantól a vegytanig terjed. Nyolc témakörben negyedik az orvostudomány eredményeit tárgyaló fiziológiai fejezet. Színvonalát Fodor szerkesztéséig Balogh Kálmán biztosította, miközben az Orvosi Hetilap főmunkatársi teendőit szintén ellátta. Az első évfolyam szomorú kötelességet rótt mindjárt a kitűnő kutatóra: a kar büszkeségét, Balassa János professzort kellett búcsúztatnia (2). Ha a kései érdeklődő belelapoz a Természettudományi Közlöny korai évfolyamaiba, elképed némely írás időszerűségén. Dapsy László például azt feszegeti, miként befolyásolja majd a Tisza szabályozása a talajviszonyokat, vagy miért esett az 1879. esztendőben világszerte annyi eső? Igaz, nem orvosi problémák ezek, de érdekesebbek néhány azóta már megoldott közegészségügyi kérdésnél. A Természettudományi Közlönyt kis személyes közjáték után 1871-től a fizikus Szily Kálmán, a vegyész Lengyel Béla, valamint a geológus Petrovics Gyula alkotta hármas állította össze, a szerkesztőbizottság helyére szakértő rovatvezetők kerültek. Az élettanra a már említett Balogh Kálmán, a természettanra pedig báró Eötvös Loránd. A redaktori felállás 1877-től újra változott, Szily mellé az ásványtanász Paszlavszky József társult, és 1880-ig ketten szerkesztették az egyre népszerűbb folyóiratot. Csak „találomra”: az 1879-es évfolyamban olvashatunk A hibás színlátásról (Imre József), Az asztraháni pestisről (Rózsahegyi Aladár), Az orvosi tudomány újabbkori haladásáról és népszerűsítésének szükségéről (Scheiber Henrik). Olyan, a mai napig nem egyértelműen megválaszolt kérdés is, hogy „ártalmas-e az egészségre a salicylsavnak kis adagban való huzamosabb élvezete?” (10). Kolbe lipcsei professzor klinikai tapasztalata alapján a referens az ellenkezőjét állítja, mert ha valaki egész télen tartósított befőttet fogyaszt, mellékhatások biztosan jelentkeznének. A Szily-Paszlavszky kettős neve között 1880-tól Fodor Józsefé olvasható, ő lett ugyanis A Kir. M. Természettudományi Társulat választott első titkára. Szerkesztésében az orvos szerzők száma szembetűnően megszaporodott. A fiziológus-farmakológus Balogh Kálmán, a fülész Beke Gyula, maga Fodor József, a később kolozsvári közegészségtanász Rózsahegyi Aladár, a debreceni Török József tanár, valamennyien országosan ismertek. A nem orvosi jellegű írások közül Szily Kálmánnak Orvosi Hetilap 1999,140 (46), 2585-2587. 2585