Ózdi Vasas, 1966 (9. évfolyam, 1-58. szám)
1966-12-24 / 57. szám
2 A tanács vb-ről jelentjük December 16-án Ismét öszszeült a tanács végrehajtó bizottsága, hogy megtárgyalja a soron következő feladatokat. Ezúttal a tanács szakigazgatási szervei hatósági tevékenységéről esett a legtöbb szó. Mint a legtöbb hozzászóló elmondta, dr. Lupták Zoltán osztályvezető a tanácsapparátus munkáját hűen tükröző, előremutató jelentést állított össze. A jelentés nem feledkezett meg a jelenleg még meglevő bürokratikus ügykezelés nehézségeiről, de ugyanakkor előremutató jellege arra enged következtetni, hogy a tanács igazgatási osztályának vizsgálata, illetve azok eredményei a tanács ügykezelésének egyszerűsítését kívánják szolgálni. Az igazgatási osztály és a jelenlevő szakosztályok vezetői között felmerült vitás kérdések is a törvényesség betartása, a dolgozók ügyeinek, sérelmeinek, panaszainak legegyszerűbb kivizsgálása, elintézése érdekében történtek, és igen hasznosak voltak. A határozati javaslatban több olyan probléma megoldására történt értékes döntés, amely a tanácsi szervek jövőbeni ügyiratintézését teszik a paragrafusok mellett élővé. A második napirendi pont témája sem volt kisebb értékű, hiszen a végrehajtó bizottság 1967. évi munkatervét tárgyalta. Az előre összeállított és igen fontos témakörök időbeni megjelölése több helyen is változtatást igényelt. A vb tagjainak egészséges, körültekintő vitája végül is olyan programot határozott meg a városi tanács újonnan megválasztásra kerülő végrehajtó bizottsága számára, amely feltétlen a lakosság kívánalmait, problémáját segíti elő. Az összehangolás lehetővé tette, hogy a dolgozók problémája mindig a maga idejében kerüljön a végrehajtó bizottság asztalára. Persze, azzal a törekvéssel, hogy az összehangolás egyezzen a megyei felsőbb szervek sorra következő témáival is. Végül a vb határozatot hozott, miszerint az év utolsó tanácsülésére december 29- én kerül sor. A végrehajtó bizottság több indítványt és javaslatot is megtárgyalt. ................................. Felavatták a „Petőfi“ kulúrházat Az elmúlt héten nagy esemény volt Borsodszentgyörgyön. Átadták a Petőfi Sándorról elnevezett kultúrházat. A modern kultúrház kellemes szórakozóhelye lesz a falu lakosságának. Mód lesz majd filmvetítésre, helyet kap a helyi párt- és KISZ- szervezet is, akik nagyon sok társadalmi munkával járultak hozzá az épület felépítéséhez. ÓZDI VASAS Üröm az örömben Amikor az elmúlt heti ózdi Vasas 5. oldalát olvastuk, mindannyiunkban olyan érzést váltott ki, amelyet „sürgős” felirattalszeretnénk ezúton átadni az illetékeseknek ügyintézés céljából. Ritter József elvtárs, a Városgazdálkodási Vállalat igazgatójának szavaival élve, „csak 198 lakás lesz rákapcsolva a hálózatra”. A többi csak remény marad, kivétel „talán” a Bolyki főút 25. sz. épület, mert a gerincvezetéken már van tolózárral ellátott csonk. Ezután kezdődött el a sok kérdés részünkről, s reméljük, az illetékesek nemcsak válaszolnak, hanem illetékességből végre a cselekvés mezejére is lépnek. 1. Miért nem gondoskodtak arról, hogy a korábban (1984. nyarán) bekötött Szabolcsközi lakások is idejében el legyenek látva leágazó csonkkal? úgy érezzük, hogy az építési tervet felülbírálóknak, vagy az építtetőnek nagyobb szervező és összefogó készséget kellett volna produkálni. 2. Ha már eddig nem tudták betervezni a költségvetési hitelt, miért a 24. órában vetik fel ezt a kérdést? Vagy ez a huzavona, (nem tudjuk másnak nevezni) oda fog vezetni, hogy még 1987-ben sem lesz bekötés? 3. Igazat adunk a szolgáltató erőmű üzemvezetőjének, hogy rugalmasabb hozzáállással, jobb szervezőkészséggel egyszerre kellett volna elvégezni a szerelési munkálatokat. Kit terhel a felelősség azért, hogy a kapacitásnak még a tized része sincs kihasználva és a lakásokban a szerelvények üresen várják a meleget szolgáltató energiát? 4. Egy időben a Városgazdálkodási Vállalat azzal érvelt, hogy a kohászat nincs felkészülve a távfűtésre. Most azt tapasztaljuk, hogy mind a tervezésnél, mind az együttműködésnél nem volt megfelelő összhang, mert a kohászat felkészült, az üzemeltető pedig nem és ebből kifolyólag súlyos ráfizetéssel kell szembenéznie. Kérdésünk, hogy a súlyos ráfizetésért milyen elmarasztalás lesz, vagy ezt a tervszerűtlenséget csak úgy el lehet nézni? Az MSZMP IX. kongreszszusi beszámolója leszögezi, hogy „jelenlegi viszonyaink között a gazdasági építőmunka a párt, a forradalmárok számára az osztályharc központi kérdése. E munkasikerektől függ szocialista céljaink elérése” is. Reméljük, az illetékesek is tanulmányozták a párt IX. kongresszusának ezen fontos kitételét és a magyarázkodás helyett, a másoktól remélt sgítség helyett, végre szervezetten fognak hozzá a távfűtés terén mutatkozó hiányosságok felszámolására és teljes egészében megvalósítják a Szabolcs-közben (s a többi lakásokban is) hogy a nap bármely időszakában egyenletes, jó meleg áradjon a fűtési időszakban. Ózd 11. Béke-telep Szabolcs-közi lakók 1986. december 24. Milliók a lakosokkezében Jó érzés ilyenkor, év végén visszapillantani, vajon a város lakói mennyivel járultak hozzá a város építéséhez, csinosításához. Nem közömbös az sem, hogy évről évre a befektetett társadalmi munkák értéke növekedett-e vagy csökkent? Amikor felkerestük Tóth Gyulát, a városi tanács KÖFA előadóját, büszkén jelentette ki: „A város lakói együttéreznek a várossal, a problémákkal. Évről évre növekszik az a szándékuk, hogy társadalmi munkával segítsék előrelépését.” Az idei év csúcseredményt hozott: 4.876.281 forint társadalmi munkaórát végzett a lakosság. S ha ezt a város lakóinak számával összevetjük, jóval nagyobb forintértéket kapunk, mint az elmúlt évben. Az 1966-os évben 121,90 forint értékű társadalmi munkavégzés jut minden városlakóra. Persze, ez nem azt jelenti, hogy mindenki mindent elkövetett annak érdekében, hogy városunk épüljön, szépüljön. Elég, ha elmondjuk azt, hogy a KISZ-fiatalok közel két millió forinttal járultak hozzá, az ORÜ szocialista brigádjai is alaposan kivették a részüket. S ha már a városi tanács képviseletében Tóth Gyula úgy nyilatkozott, hogy a munka oroszlánrészét a kiszesek vállalták, az iránt érdeklődtünk, hogy milyen területen érték el ezt a kiváló teljesítményt? Két nagy munkájuk ismeretes. A kultúrpark építésénél, annak durva tereprendezésénél 5729 társadalmi munkaórát végeztek, amelynek teljes értéke 669 661 forint, illetve amelyből 452 148 forint volt társadalmi munkában értékelhető. A piactér munkálatainál 538 060 forint értékű volt az a munka, amelyet elvégeztek, s ebből, a gépi munkák, valamint az anyagérték levonása után 282 316 forint összeggel büszkélkedhetnek a fiatalok. S természetesen ahhoz még több olyan jellegű „apró” tennivaló is akadt, amelyet summára tudunk megállapítani. Meg kell említeni azt is, hogy a KISZ-fiatalok a vietnami műszak alatt 6500 munkaórát végeztek, amely ugyancsak társadalmi munkában számolható. Azután arról beszélt Tóth Gyula, hogy a lakosság hozzájárulása is lényegesen számottevő, hiszen közel két millió forint értékben végeztek társadalmi munkát, árokásás, tisztítás, járda lefektetés, átépítés és ki tudná felsorolni még, milyen munkálatokban segítettek. Emlékszünk még arra, hogy az elmúlt évben Ózd városa — joggal — elnyerte a takarékos város címet. Az idei takarékossági akcióhoz feltétlen be kell számítanunk a lakosság és főként a fiatalok odaadó munkakészségét, amellyel bebizonyították, hogy kétkezi munkájukkal is arra törekszenek, hogy olcsóbban, könnyebben és részben maguk erejéből építsék városunkat. Ivánszki ЙШ BARÁTOK KÖZÖTT Lengyelországi jegyzetek II. Gyalog Varsóban Ködös, nyirkos idő volt, de arról nem mondtam le, hogy legalább egy órás sétát tegyünk már az első este. Igaz, sokat nem láthattam a városból, nem érezhettem Varsó igazi atmoszféráját, elvártnak tűnt a környék, mint bármely más európai nagyváros. Az utcán nagy forgalom, siető emberek. Kirakatnézésre meg éppenséggel nem alkalmas az időjárás. Meg kellett várni a reggelt a Marszalkowska és Aleje Jerozolimskie sarkán levő igen modern Hotel Metropolban, a Tudomány és Kultúra Palotájának közvetlen közelében. A hetedik emeleti szobám ablakából egyébként nagyszerű volt a kilátás. A nap bármely órájában, de különösen a reggeli csúcsforgalomban zajlott igen élénk élet az utcákon. Munkába igyekvő felnőttek, aktatáskás diákok vártak a villamosra, vagy éppen csüngtek a lépcsőjén, mint nálunk Budapesten. — Gyalog menjünk — kértem kísérőmet, amikor a reggelizés és a visszafelé szóló repülőjegyem érvényesítése miatt útrakeltünk. — Nem fog fázni? — kérdezte, és nyomban fel is ajánlotta egyujjas kesztyűjét. Kint nulla fok alatt volt a hőmérséklet, derült az ég, éppen jött fel a nap. Nagyon szép reggel volt. Derűs, kellemes. Az egyik épület falában — nem meszese a szállótól — dombormű. Alatta néhány csokor varág. — Ez emlékmű? — Igen — nézett rá kísérőm, és fordította a szöveget. Ezen a helyen százhúsz lengyelt végeztek ki a fasiszták a második világháború alatt. — Itt az utcán? — Igen. Ezen a helyen. — Szörnyű! — Az. A második Világháborúban hatmillió lengyel vesztette életét... Közülük százhuszan itt. Alig száz méterrel tovább ismét egy ilyen dombormű. — Itt százötven embert végeztek ki. És így ment tovább. Egyszerű, szerény mementók. Valamivel később, amikor gépkocsival jártuk a várost, egy fél ház és egy templom mellett megálltunk. — Itt volt a varsói gettó. Ez maradt belőle. A többit mind elpusztították. Nyugodtan, higgadtan beszélt. Csak a szemében bujkált valami mérhetetlen szomorúság, vád, elkeseredettség, és aprókat biccentett a fejével. — Ha érdekli ez a téma, menjünk el délután a múzeumba. Kár lenne megkísérelni, hogy leírjam mindezt, amit ott látni lehet... Varsó 1939—1944 Nehezen mozdul a toll a papíron. Az ott látottak emléke még mindig készítólag hat. Nem lehet szabadulni egy-egy kép emlékétől. Hatalmas, vörös plakát, rajta német és lengyel szöveg, valamint egy hosszú névsor. Azok nevei, akiket túszként az utcán elfogtak. A kivégzésükről ad értesítést Varsó fasiszta parancsnoka. Név és lakcím ... Emberek, egyszerű, ártatlan emberek. Az utcán szedték öszsze őket. Talán munkába mentek, talán onnét jöttek. Céljuk volt, amit soha sem értek el. Szeretteik, hozzátartozóik voltak, akik szerették őket, és még soha nem láthatták viszont... Egy őrült eszme, őrült követői miatt... Egyszerűen azért, mert lengyelek voltak. — Nincs egyetlen lengyel Család, aki ne gyászolt volna a háború után. Nincs egyetlen család, amelyik ne veszített volna valakit. Fényképek, eredeti dokumentumok. „Felkoncoltatom.... felakasztatom, megsemmisittettem..Vérgőzös rendeletek. Egy féktelenül tobzódó fenevad parancsai. ÉS ami Szörnyű: megvalósított paancsai. Hatalmas bérház függőfolyosója. Hosszú, ahogy így meg lehet állapítani, legalább harminc, negyven méter. És a korláton végig akasztott emberek. Akit a házban találtak... Megtorlás! — Mondták a fasiszták. Megtorlás? Mit toroltak meg? Azt, hogy ők legázolták az országot? Azt, hogy megtámadtak egy szegény népet? Azt, hogy rettegésben tartották azt, aki lengyel volt, azt, aki nem felejtette el, hogy a lengyel zászló pirosfehér színű? Tabló. Hatalmas méretű. Egy Utcát ábrázol. Vékony és vastagabb tussal rajzolt házhomlokzatok. A vastagon körvonalazott rész maradt meg, a többit lebombázták. A házak lábazata fölé alig ér a romok vonalát követő vastag vonal. — Talán a város tíz százaléka maradt meg... Az is így. Tépett, golyólyuggatta vörös-fehér zászló egy vitrinben. Diáksapka vörös-fehér kokárdával. Primitív, leförészelt agyú puska. Így kezdődött a varsói felkelés. A nép szabadságharca, amely legendába illő történetek tucatjain át végül is győzelemre vezetett. Győzelemre, amely megtisztította az országot a romoktól, amely új életet teremtett. Szabad, boldog életet. Meghittődve léptem ki a múzeum ajtaján, és csodálattal néztem a régi formájában újjáépített utcákat, az embereket, a varsóiakat. AndWijk így jegyezte fel a történelem ezt a helységet. Ezen a néven került egy lap fekete keretben a történelem nagy könyvébe. De micsoda lap... Micsoda szégyenfolt... Micsoda felkiáltójel!... Emberek! Még alig húsz éve! Ma múzeum. Abban a formájában, ahogy akkor volt. A bejáratnál halk szavú portás. Udvariasan érdeklődik a nemzetiségünk iránt, és a blokkok felé irányít. Pár lépés után feltűnik a kétsoros, sűrű szögesdrót. A kerítésen belül, e vakolatlan, vöröstégla blokkok tövében két kisgyerek erőlködik. A frissen esett hóból hatalmas golyót gyúrnak. Négy-ötévesek lehetnek. Majd kicsattan a kipirult arcocskájuk, de gyúrják, gyömöszölik a hólabdát A hűvös széltől megzörren egy tábla a betonoszlopon. Lemeztábla. Rajta a szöveg: „Vigyázz! Életveszély! Magasfeszültség!” A gyerekek alig egy méterre Vannak tőle. Szinte kiáltanék! — Vigyázzatok! — de eszembe jut, hogy ez már csak történelmi emlék. Nem veszélyes. Nem veszélyes? Ez már nem. És a többi sem, amit ekkor építettek. De vajon nem terveznek-e most is valahol koncentrációs táborokat? Az ideológia, a fasiszta ideológia nem pusztult el! a újra kiáltani kell: vigyázzatok! Emberek, Vigyázzatok! A kapu felett felirat: „Arbeit macht frei!” A munka szabaddá tesz! Csupa nagybetű. Bent, az egyik blokkban olvasható a tábor hajdani parancsnokának kedvenc mondása: „Innen csak a kéményen át lehet távozni! Akinek nem tetszik, mehet a szögesdrótnak!” Ír ott át a fekete krematórium. Ott van a kémény is. A sorompó felhúzva áll. A fából készült őrtornyok reflektorai üvegesen bámulják az utakat. Ma még nem sok látogató járt előttünk. A friss hó árulkodik. A blokkok is csaknem kihaltak. A katonás rendben sorakozó emeletes fapriccseket ma még kevesen látták. Nem árulkodnak a cipőről leázott hó nyomai látogatóról az előtt a vitrin előtt sem, ahol félszobányi fekete fésű van egy halomban. A tábor lakóié volt. Valaha ember viselte azt a csíkos ruhát is, amely a másik vitrinben van. És emberek százai mentek azon az úton, amely a két bedeszkázott ablakú blokk közötti zárt udvarba vezetett. Emberek mentek, ez utolsó útjukra. Emberek álltak az előtt az úsztal előtt, amely mögött a „bíróság” Ült — hatalmas feszület alatt. Bíróság, amely csak ítéletet ismert és azt minden elébe kerülőre kimondta. És milyen könnyű volt elé kerülni. Olcsó volt az emberélet. Néztem a fényképeket. Riadt szemű anyák, érthetetlenül figyelő gyermek tekintetek, kezét dörzsölő „SS” pribék. Új szállítmány érkezett... Kopaszra nyírt nők hosszú sora, kezükkel takarják testüket. Vizsgálatra várnak ... Kisfiúk. A kezük tetovált számát nézik. Már nincs nevük, számok... ... Otthon, a fiam most készül iskolába... — Menjünk innét! Menjünk! Menjünk! A sorompó nyitva van. Nyitva már több mint húsz éve. Mégis gyorsul a lépés, mégis idegesen kapom hátra a fejem, pedig csak a szél sodort le a fáról egy későre maradt levelet. A hó nagy pelyhekben hull. A két lurkó befejezte művét. Áll a hóember. Két fekete szén a szeme, sárgarépa az orra. A gépkocsivezetőnktől szívesen veszik a kedves szót, és újabb hóember építéséhez kezdenek. — Ha így marad az idő, szép telünk lesz! — mondja a múzeumőr, és két kézzel megrázza a jobbomat. Fejes F. István (Folytatás következik) Auswitz.