A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1933 (43. évfolyam)
IRÓK ÉS KÖLTŐK - Georges Duhamel: A zöldruhás hölgy
312 A PESTI HÍRLAP 1933 ÉVI NAGY NAPTÁRA új játékocskával. Rabot nem mosolygott, a dobozt maga elé helyezte a lepedőre és reggel kilenctől délután háromig egyre csak nézte. Háromkor a tiszt visszajött és azt mondta:— Valami tévedés van a dologban, tévedtem. A kitüntetés nem Rabotnak, hanem Rabouxnak szól. Visszavette a dobozt, az elismervényt eltépte és elment. Rabot sírt délután háromtól esti kilencig, míg el nem aludt. Másnap reggel újra sirni kezdett. Monsieur Gossis, a parancsnok, elment a vezérkari irodába és hozott egy kitüntetést, meg egy hadikeresztet, ésolyat, mint az előzők, még egy elismervényt is aláíratott Rabotval. Rabot nem sírt többé. Mégis valami árnyék maradt az arcán, valami sötét bizalmatlanság, mintha félne, hogy egy nap majd ezeket is elveszik. Múltak a hetek. Sokszor el-elnéztem őt s elgondolkoztam: várjon milyen lehet, ha mosolyog. Hiába találgattam, Rabot bizonyára nem tudott mosolyogni, nem úgy teremtették az arcát. Akkor jött a zöldruhás hölgy. Úgy lépett be az ajtón egy szép nap, mint bárki más. Pedig nem hasonlított senki másra: olyan volt, mint egy angyal, egy királynő, egy baba. Nem hasonlított a teremben dolgozó ápolónőkre, sem az anyákra és feleségekre, kik sebesült gyermeküket, férjüket látogatják. Az utcán látott nőkre sem. Sokkal szebb volt, sokkal méltóságteljesebb. Inkább olyan volt, mint azok a tündérek a nagy színes kalendáriumok címképein, melyek alá a festő azt írta: „Álom” vagy „Malabú”, vagy „Költészet”. Fénylő egyenruhájú, daliás tisztek vették körül, figyelmesen hallgatták minden szavát és tékozolták csodálatuk alázatos kifejezéseit. — Kegyeskedjék belépni, asszonyom, ha néhány sebesültet kíván megtekinteni, — mondta az egyik. Néhány lépést tett a teremben, hirtelen megállt és tompa hangon szólt:— Szegénykék. Az egész terem fülét hegyezte, felfigyelt, Mery letette a pipáját, Terissant izgatottságában átcserélte a mankóit . Domenge és Bumier félbeszakították a kártyázást és ingük alá rejtették lapjaikat, nehogy szórakozottságból a másiknak megmutassák. Poupot, béna lévén, nem mozdult, de láthatólag nagyon figyelt. A zöldruhás hölgy először Sorrihoz, a négerhez ment. — Sorrinak hívnak? — kérdezte, miután elolvasta a fejtáblát. A fekete bólintott, a zöldruhás hölgy a színésznők lágy és dallamos hangsúlyával folytatta: — Küzdeni jöttél, Sorri, Franciahonda, elhagytad a te szép földedet, a parázshomoku óceánban frissillatú oázisod. Ó, Sorri, milyen csodás az esthajnalok Afrikában, midőn az ifjú asszony a pálmák sora alatt hazatér, s fején, mint sötét szobor, az illatos amphorában méz s a kókusz tejes leve. A tisztek elbüvölten mormogtak, Sorrn, aki tud franciául, bólogatva dadogta: — Coco. . . Coco . . . A zöldruhás hölgy már tovalibbent a kőpadlón. Robotig jött s nesztelenül ült az ágy végére, mint a fecske a táviróhuzalra. . — Rabot, — mondta, — vitéz vagy. Rabot nem felelt; most is úgy pillantott fel, mint egy nyaklevest váró gyermek. — Ó, Rabot, — mondta a zöldruhás hölgy, — mily hálával tartozunk nektek mi mind, nektek, kik megvéditek a mi drága francia földünket. De, ó, Rabot, a legnagyobb jutalom a tiétek: a dics! A harc hősi heve! A roham nagyszerű gyötrelme, a napban csillanó bajonettek, a bosszúálló vas reccsenésének kéje az ellen vérző testében, a mindnyájunk-