Lukinich Imre - Markó Árpád (szerk.): Sorsdöntő csaták 1. (Budapest, 1943)
Konstantinápoly bukása
KONSTANTINÁPOLY BUKÁSA. 1453. Konstantinápoly sorsa már a XIV. század közepén megpecsételődött. Mióta ugyanis az oszmán-török hatalom a Márvány-tenger és a Dardanellák ázsiai partjának birtokbavétele után az innenső, európai oldalon fekvő Gallipoliban és Tráciában is megvetette a lábát, nem volt többé ura sorsának. Hogy ennek ellenére mégis még közel száz esztendeig tartani tudta magát, azt régi dicsőségén kívül főleg annak a körülménynek köszönhette, hogy a szultánok rendszerint másfelé voltak elfoglalva. De azért időnkint így is keserves napokat kellett kiállania. Az első rendszeres ostromot I. Bajazid indította ellene 1396-ban ; csak akkor hagyott fel vele, mikor a keresztes hadak élén közeledő Zsigmond magyar király elé kellett sietnie. Nikápolyi fényes győzelme után (1396. szeptember 28.) azonban ismét a város alá vonult és Mánuel császártól egyenesen átadását követelte. Utóbb ugyan elállott követelésétől, de Mánuelnek meg kellett ígérnie, hogy ezentúl tízezer arany évi adót fizet, a Konstantinápolyban élő törökök számára külön mesét, templomot épít és megengedi nekik, hogy saját bírót, kádit válasszanak maguknak. Három évvel később pedig a szultán újabb parancsára kénytelen volt unokaöccsét, János herceget uralkodótársul venni maga mellé. Még szerencse volt, hogy Bajazidnak nemsokára a hatalmas Timur Lenkkel gyűlt meg a baja és így kénytelen volt a város előtt veszteglő hadait is Kis-Ázsiába rendelni. A szerencsétlen kimenetelű angorai csata után (1402. július 20.) pedig fiai évekig tartó testvérviszályba keveredtek egymással. A hosszú és véres belviszálynak elsősorban Mánuel császár látta hasznát. Szülejmán szultánnal (1402—1410) mindjárt az angorai ütközet után új szerződést kötött és ebben az évi adó elengedésén felül megkapta Szalonikit és közvetlen környékét, továbbá Konstantinápoly északi mögöttes területét és még néhány szigetet. Kedvezőtlenebbre csak akkor fordult a helyzet, mikor I. Mohamed fiában, II. Murád szultánban (1421—1451) ismét tetterős uralkodó került a trónra. Murád már két évvel trónralépése után megkísérelte nagyatyja tervének keresztülvitelét, de nemsokára meg kellett győződnie, hogy a rendelkezésére álló hatalmi eszközök még nem elegendők a hatalmas kiterjedésű világváros megvételére. Első támadását a görögök véres fejjel verték vissza. Mivel éppen akkor egy újabb kisázsiai felkelés leverésére kellett indulnia, nem erőltette tovább a dolgot, hanem tisztességes feltételek mellett békét kötött Mánuel császárral. A szultán különben is inkább szelídségre hajló ember volt s a görögöket már csak azért is kímélte, mivel meg volt győződve, hogy Konstantinápoly elfoglalása 22* 339