Pajtás, 1957 (11. [12.] évfolyam, 1-48. szám)
1957-12-18 / 47-48. szám
Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok meg hát, ezt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyemi korig keresitek is. Marabu-vár nem a térképen nn, hanem az állatkertben. Ott az is meglát,ja, aki nemkeresi. Én se kerestem, mégis messziről, megláttam a hegyes tetejű marabu-pakotákat. — Ugyan, kik laknak ezekben a furcsa, emeletes házakban? — kérdeztem az őrt. — Azokban a marabu-madarak laknak, kérem — okosított föl az ember. — Marabu-madarak? — mondtam csodálkozva. — No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni. — Lehet — azt mondta az őr s megzörgetett egy rácsos ablakot a marabu, palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét — egy füles bagoly. — Nini — mondom —, ez a madár tán hétköznap fülesbagoly, vasárnap marabu? — Fülesbagoly az mindig — nevetett az őr —, ő a cselédje a marabunak. Úgy kellett lenni, mert a fülesbagoly hirtelen visszakapta a fejét s rikoltott odabent esze nélkül Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát. Fölhúzta-e maradu úr a csizmát, vagy nem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon. — Recsegés jó reggelt — köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit. — Szerecsen madár ez, nem ért magyarul — mondta az őr. — No én meg szerecsenül nem értek — szomorodtam el. — Hanem azért, ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak. — Azt megteheti az úr — nevetett az őr —, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué. He úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál. A baj az volt, hogy Télapó a marabupalotákba is bekocogtatott a múltkoriban s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egykettőre megtanította magyarul a kis marabu-fiókákat. — Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! — egész éjszaka azt jajgatták az ártatlankák. Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében, s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni. — Fűts be! — parancsolta a bagoly, na le. Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tele a madaraid. — Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a norom — kohécsett Bagoly inas. — Hát ki kell söpörtetni — tuszkolt mérgesen marabu apó. — Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt? — gondolkozott el a bagoly. Futott szegény fühöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a járkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne. — Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kasztot — mondta elkeseredve a bagoly s nem győzte a fülével a szemét törölgeti. Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen-homokra a pálmastílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast Zsiráf szomszédokhoz, hogy kérje el a valúsi menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikába. Zsiráf apó éppen aludni készült, amikor betoppant a bagoly és elhuhogta a hajukat. — Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot — hunyorított Zsiráf apó. — Kidobolták Szentesen, aki fázik, reszkessen. — Süsd meg a tanácsodat! — Itt töltötte haragosan a bagoly. Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legény fiának. Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott. — Hej, gyerekek! — csengette fel a háza népét —, nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráf fejük nőtt a kéményeknek! Igy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan tohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödütt az ábrázata. Úgy bizony, mert ahogy a Bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak: — Gyerünk csak gyerekek, söpörjük ki a maradt szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, ultra sem kell hozzá. Biz’ ahhoz nem kellett semmi se, még a székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a keményen. Igaz, az ábrázatukkormosani egy kicsit, de a kémények szeletnek azóta, mint a parancsolat, s maraduéknak eszükben sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Követközbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást, s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket: — Ácsi! Éljen Zsíros bácsi/ Ilyen jószívű teremtések a zsiráfok. Amelyitek föléri a fejük tetejét, vakarhassa meg a homlokukat,megérdemlik.