Pajtás, 1962 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1962-02-07 / 6. szám
Tizenhét évvel ezelőtt, 1945. február 13-án szabadult fel hazánk fővárosa, Budapest. Bár még tél volt ezen a napon, de a pincékből, óvóhelyekről előbújt emberek mégis úgy érezték, hogy beköszöntött a tavasz, a szabadság tavasza. A gyönyörű város romokban hevert. Voltak, akik azt mondták: fél évszázad sem lesz elegendő Budapest újjáépítésére. És mégis, — nem sokkal másfél évtized után, — már csak a felnőttek emlékeznek a romokra. Az úttörők csak az elbeszélésekből és a nyomolvasó kutatómunkából ismerik meg Budapest tavaszát. A Szamuely utcai fiúiskola 2639-es számú Gárdonyi Géza úttörőcsapatának Villámőrse is Egy ilyen nyomolvasó munkában vett részt nemrégen Bartha Ferenc őrsvezetőhelyettes úgy számol be róla: Egyik napon csapatvezetőnktől, Sallai Tibor bácsitól levelet kaptunk. Ez állt benne: — Egyik körút, másik fasor! Állapítsátok meg, hogy névadóiknak: 1. Mi közük volt a Manci-hídhoz?, a Petőfi-hídhoz (amely az Eskü térről vitt át a Döbrentei térre) és a Csarnok téri hídhoz? 2. Mi közük volt ahhoz, amit a 8-as kerülget.3. Mi közük van ahhoz az örökzöld növény sötét színű leveléhez, amely a Gellérthegyen látható (kb. 270— 275)? 4. Mi köti össze a körutat és a fasort naponta többször is? Egy ideig tanácstalanul álltunk, de azután megkérdeztük Tulassay tanár urat, emlékszik-e a Mand-hídra? Elmondta, hogy két évig állt fenn. Amikor a németek valamennyi hidunkat belerobbantották a Dunába, pontonhíddal kellett pótolni. Ez a szükséghíd a Margitsziget alsó végénél vezetett át Pestről Budára. A Petőfi-híd is pontonhíd volt és a Csarnok téri híd ugyancsak. Azt is megtudtuk, hogy legelőször a Csarnok téri hidat szedték szét, amikor a mellette levő Szabadság-híd újjáépült, aztán a Petőfi-hidat, amikor a Széchenyi Lánchíd elkészült, végül a Manci-hidat, amikor a Margit híd már fél szélességében elkészült. Ekkor már sejteni kezdtük, hogy Tolbuchin és Malinovszkij marsallokról van szó, a felszabadító ukrán hadsereg két tábornokáról, akik a Pestet és Budát felszabadító szovjet hadseregeket vezették 1944—45-ben. Lantos Gábor könnyűszerrel kitalálta, hogy a róluk elnevezett Tolbuchin körutat és a Malinovszkij fasort (előbbi Pesten, utóbbi Budán van) a 63-as villamos köti össze naponta többször is. Három napig vitatkoztunk, tanakodtunk azon, mi lehet az örökzöld növény sötétszínű levele, ami a Gellérthegyen van. Bartos Jóska emlékezett rá, hogy a Gellérthegyen törökkori fügefákat látott egyszer. Nosza, felkerekedtünk öten, és egy térkép segítségével elindultunk a hegyre. A parkőr bácsitól megtudtuk, hol keressük a fügefákat. De nem találtuk. Más örökzöld növény meg nincs ott. „Biztos, hogy nincs más örökzöld növény?’’ — kérdeztük hitetlenkedve. „Persze, hogy biztos — felelte a parkőr bácsi —, hacsak nem elégedtek meg azzal a pálmalevéllel, amit a hegy tetején álló szoboralak tart a kezében.” Szinte egyszerre kiáltottunk fel: „Hiszen a szemünk előtt van! Csak fel kellett volna néznünk!” Versenyezve igyekeztünk a szoborhoz. Nagyszerű kilátás nyílott már az út egyes kanyarulatairól, de különösen a tetőről. „235 méter magasan vagyunk a tenger szintje fölött” — állapítottuk meg a térképről. Nem sokkal később két ember találgatta mögöttünk, hogy milyen magas lehet a Felszabadulás szobra, talapzatával együtt. Az egyik azt állította, hogy 35 méter, a másik pedig, hogy 40 méter. Ekkor világosodott meg az eszemben, hogy a feladatban levő szám (270—275) nem más, mint a pálmalevél magassága a tenger szintje fölött. Míg nézegettünk lefelé a Szabadság-hídra és a Gellért térre, észrevettük azt az aranycsillagos emlékoszlopot a Gellért téren, amelyet már nem egyszer láttunk, s amelyet Tolbuchin és Malirinvszkij katonáinak a dicsőségére emeltek. Föntről is láttuk, amint a 8-as autóbusz megkerüli, amikor Budáról Pestre kanyarog.” Köszöntünk szép Budapestünk, szabadságod születésének 17-ik évfordulóján! Széchenyi Librhidrg a fasiszták 1944-ben felrobbantották 1949-ben a hídat 100. sztraténnapjára a népi demokrácia újjáépítette