Pajtás, 1964. január-augusztus (19. évfolyam, 1-34. szám)
1964-03-24 / 12-13. szám
1945 őszében, éppen akkor, amikor mindenki a határban volt, szántott-vetett, csutkát hordott, megjelent a csendes tanyában egy kopottas úrféle ember és egyenesen az udvarháznak tartott. Nem igen látta senki, vagy ha igen, nem ügyelt rá senki, mert a cselédasszonyok nem a küszöböt koptatták ülőkéjükkel, mint azelőtt, hanem mindegyik dolgozott, ki a háznál, ki a határban. Az úrféle, mint aki járatos itt, egyenesen a bejárathoz tartott, lecsösztökölte a csizmatalpát az egyébként elég sáros feljárón és óvatosan, szorongva bement a nyitva álló bejárati ajtó felé. Megnyomta a kilincset, nyitva volt, és belépett, s látta, hogy mindenféle padokon, székeken, lócákor egy sereg gyerek ül és kis fejeikkel az irkára hajolva, nyelvüket a ceruza és a szó után picikét kinyújtva, diktálás után írnak. Az ajtónyitásra felemelik a fejüket, rámerednek a kopott idegenre, s a tanító is hátrafordul. — Mi tetszik, kérem? — kérdi a tanító, aki maga is idegen lévén, nem ismerhette, de Kelemen Endre hirtelen berántotta az ajtót és elindult azonnal vissza a faluba. Azt már tudta a látottakból, hogy ide írás vagy rendelet vagy hatósági segédlet nélkül hiába jön, hiszen hallotta, hogy mi van az országban. Milyen nehéz a földbirtokosnak visszavenni a földjüket és a házukat, gyerekek közt megszakadt az írás, a tanító is tőlük kérdezte: Ki volt ez, gyerekek? És a nagyobbbiak közül egypáran emlékezni kezdtek, hogy ismerős, ismerős, de kicsoda is ez? — Az úr, az úr! — jutott eszébe Barna Miskának és erre a többiek is emlékezni kezdtek. — Igen, ez az úr volt, visszajött! A tanító kiment és utána nézett, de már akkor eltűnt a fasor végén a kanyarulatnál. * Eltelt jónéhány hét. A cselédeket a hír nagyon felzavarta, de hogy nem történt semmi, megint megnyugodtak. Csak Barna Gábor nem nyugodott meg, ő már tudta a Földigénylő Bizottságnál, hogy még ezután lesz a harc. Mert közben csakugyan történt valami. Kelemen Endre visszament egyenesen a Megyei Földbirtokrendező Tanácshoz és addig vissza se jött, amíg nem hozta a végzést, amely szerint neki a tanyából az udvarház, néhány istálló, góré, magtár és 200 hold föld jár, mert ő parasztbirtokos. Ezzel az írással fölszerelve ment be a községi földigénylő bizottsághoz, de ott éppen Kis Gábor volt jelen és az visszaadta az írást, hogy menjen először a tanyájára és nézzen széjjel ott Az a föld széjjel van osztva, mert az úr nem jelentkezett a tavaszon, amikor a földosztás volt és felhívták a birtokosokat, hogy az igényeit mindenki jelentse be. Az udvarházban meg iskola van, azt onnan nem lehet kirakni. Elég szégyen, hogy eddig nem volt. Kelemen Endre úr nem vallotta be, hogy járt már a tanyán és mindent tud, hanem elment nehéz szívvel (amelyről kiderült a menekülés során, hogy nem is olyan beteg, mint hitte, és többet bír, mint képzelte) , ki a tanyájára. Ott legelőször Barna Gábort kereste. Egyrészt, mert tudta, hogy ő a cselédek vezetője, másrészt, mert benne volt minden reménysége. Olyan rendes, megbízható ember volt az a Barna. Lehetetlen, hogy az is megbolondult volna. Barna Gábor éppen otthon volt — félidő lévén —, s akkor is olvasott. Az úr félig bátortalan, félig magabízó, s hozzá kicsit szíveskedő mosollyal lépett be abba a cselédházba, amelybe a nagyapja sokszor benézett, de ő eddig még soha. arnáné meg volt illetődve, rettenve és tisztelve és szóhoz se tudott jutni, csak széket törölt, hogy üljön le a nagyságos úr. Barna Gábor is felállott, komoly volt nagyon, de belső lelki tusóját jól elrejtette és figyelmesen várta, hogy mit szól vagy mihez kezd az úr. Az pedig nem csinált egyebet, csak szívesen köszönt — soha ilyen szívesen — jó napot, Gábor, na hogy vannak, hogy vannak? — Megvagyunk — azt akarta mondani, hogy nagyságos úr, de elharapta. Nincsenek már nagyságos urak. Az úr látta a kínos helyzetet, a Gáborral való reménysége is lejjebb szállt, valamit nem szeretett benne. Érezte, hogy a kínos helyzetnek csak úgy vethet véget, ha rátér a tárgyra. — Amint látják (nem tegezte már a volt béresét), én is hazakerültem. Hazasegített a Jóisten. Bizony, sokat szenvedtünk, de már, csakhogy itthon vagyunk. Most aztán kezdhetjük újra az életet és szeretném, ha megkaphatnám, amit meghagyott nekem a törvény. — És már kereste is elő a hivatalos írást. ■De most már Gábor is feltalálta magát. Tudta, hogy az ajtóban már ott hallgatódznak az asszonyok és ott bámészkodnak a gyerekek, hogy vajon mit végez az úr Barna Gáborral. — Erről itt nem beszélhetünk és én magam nem szólhatok egy szót sem, hanem menjünk be a pártba és hadd jöjjenek oda a többi emberek is. Mindjárt szólt is fülelő gyerekeinek: — szóljatok be mindenkinek, jöjjenek fel az irodába. Az asszonyok is! — és elindult, maga elé eresztvén Endre urat az udvarház felé. A cselédház pitvarja már tele volt cselédekkel, akik megilletődve, de vegyes hangulattal néztek a lesütött fejű Endre úrra. Az egyik köszönt, a másik nem, de Endre úr megbillentette a fejét: Jó napot, emberek, jó napot, aszszonyok! Szorongva ült le Endre úr a volt irodájában a megterített asztal mellé. Vajon mi lesz vele? Amíg cselédjei voltak ezek az emberek, olyan könnyű volt velük bánni mert akármit mondott, beszélt, vagy parancsolt, maga mögött érezte a törvényt, a csendőrt, a bíróságot, de tőlük függ a sorsa, s együtt olyan félelmesek. VERES PÉTER