Pajtás, 1968. július, december (23. évfolyam, 26-51. szám)
1968-10-31 / 43. szám
Az összekötők tíz órakor tűntek fel a műhelyekben, s a munkások ekkor rögtön letették a szerszámokat. — Csak aztán meg ne bánjátok! — morgolódott еду-két művezető. Néhányan gondolkodóba estek, de a zöm megindult a gurító felé, ahová már sűrű rajokban érkeztek az emberek.. A szénhegyet határoló betonfalra ősz hajú, markánsarcú férfiú kapaszkodott fel. Andrási volt, a főbizalmi. Végigtekintett az emberek hullámzó erdején, s megszólalt: — Szaktársak! Barátaim! — kezdte komoran. — Bizonyára olvastátok, hallottátok: tegnap prolivér folyt az utcán. Sokan talán hitetlenül fogadjátok e híreket. Igaz lehet? — kérdezitek. — Lehetséges, hogy fegyvertelen emberekre, asszonyokra galádul rálőnek? Nos, halljátok tőlünk a valót, akik ott voltunk a Láncaidnál és saját bőrünkön éreztük a kardlapok csapásait. Mellettünk hullottak el munkástestvéreink ... Minden így igaz! Ránkjöttek, kaszaboltak, legázoltak bennünket. — Gyalázat! — zúgott a tömeg. Egy lobogó hajú fiatalember (Bagaméri Feri készüléklakatos) izgatottan magyarázott a körülötte állóknak: — Szóról szóra így volt! A menekülőkre is lőttek. Többször is. És nem nézték, hova, kire, csak sortűz és újra sortűz! — Iszonyú volt! — toldotta meg a szikár Diósi Kálmán. — A sebesültekre boruló anyákra ráugrattak a lovas rendőrök ... — Aljas gyilkosok! Andrási főbizalmi magasra emelte kezét, mikor a zajongás alábbhagyott. — Azt kérdezitek, hogyan tehették? Könnyen, mert a pribékek állig fel voltak fegyverkezve. Jó fegyvereik voltak. Ismerjük, milyenek; sajnos, mi nagyon jól ismerjük! — Rettenetes! — háborogtak az asszonyok. — Testvéreink sebe minden munkásnak fáj! — emelte fel hangját a szónok — de... de e sebek bennünket különösen égetnek... hiszen — súlt el a hangja — e fegyvereket mi kovácsoltuk... a gyilkosoknak! A felháborodás elemi erővel tört ki, öklök emelkedtek a magasba, eltorzult arcú férfiak kiabálták, asszonyok sikoltoztak hisztérikusan. — Vesszenek a gyilkosok! Az idegek pattanásig feszültek, csak egy szikra és robban az elégedetlenség. S e gyújtóláng — nem sokáig váratott magára. — Testvéreim! — süvítette túl a hangzavart egy éles hang. — Eztán magunknak gyártsuk a puskát! Pillanatnyi súlyos, feszültségtől vibráló csend, aztán... — Úgy van! — mennydörgött rá a tömeg. — De mért csak eztán? — ugrott az emelvényre egy égőszemű ifi. — Gyerünk a raktárba! — Állj! — kiáltotta Placsek főbizalmi. — Csak semmi hirtelenkedés! Fegyelmezzük magunkat! Az ifi leugrott a falról. — Utánam, aki nem gyáva! — harsogta, s utat tört magának. Példáját tucatnyi fiatal követte, soraik egyre gyarapodtak, s mire a raktárhoz értek, háromezren is dübörögtek. Az igazgatóság, élén báró Frommer Rudolf vezérigazgatóval, a lefüggönyözött ablak mögül dermedten figyelte a munkásrohamot. A katonák? A föld alá is elbújtak volna, nagy menekülésükben. A lendület a raktár előtt se torpant meg. Az elsőnek odaérkezők berúgták az ajtót és beviharzottak. A hatalmas csarnokban néhány elsápadt raktáros lézengett. — Hát ti? — dörrentett rájuk Diósi. — Miért nem vagytok a gurítónál? — Nem hagyhattuk ... őrizetlenül — dadogták szederjes ajakkal. — Úgy? Hát akkor csak őrködjetek! — mondta epésen, s leakasztott egy Mannlichert a támláról. A raktárosok meg se mukkantak, riadtan a falhoz lapultak, s szó nélkül hagyták, hogy kiürítsék a raktárt ... ötezer puska és pisztoly lelt új gazdára.* Az ősz harcosok elhallgatnak. Megilletődött, moccanatlan csend ereszkedik le, csak a megidézett történelem kísértetei bolyonganak — és a krónikások tolla szántja szaporán a papírt, hogy a Nagy Napok Naplójában megörökítse a nagyapák hősiességét. TORMA GYŐZŐ GÖRÖG JÚLIA RAJZA