Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-03-19 / 11. szám
— Hiszen azt tetszett mondani, hogy ma az egész családdal Szentivánra indultak volna — nézett a kenyeret szelő férfira a fiú. — Igen. Legkésőbb ma elmentünk volna ... El kellett volna mennünk — javította ki fájdalmasan. — És mivel Szentivánon nincsen esztergapad, ameddig újra nem találtam volna egyet, én is a barátaimmal akartam tartani. Közben bicskájával megtararozta a szalonnát, és vastag szelet kenyérrel együtt nyújtotta a fiúnak. — Tudod, fiam, ilyenkor nem lehet tétlen az ember. Nem mindegy az, hogy miként éljük túl a háborút — szövögette a szavakat. —, egy ilyen pokoli háború iszonyatos erőpróbája az embernek. Talán úgy jobban megérted: az emberségnek. Egy háborúban nemcsak azok halnak meg, akiket eltalál a golyó... akiket széttép egy bomba, akik ínségben aszódnak össze csontvázakká. A háborúban sokan meghalnak olyanok, akiknek testén karcolás sem esik, akik tovább élnek, de akik emberségükben, becsületükben kaptak halálos sebet... Tudom, hogy majd ha béke lesz egyszer, sokan mesélnek a háborúról. Akkor, utólag mindenki hősnek, bátornak, igaznak hirdeti magát. Ám csak aki most találkozik velük, az tudja, hogy milyenek voltak, az megérzi rajtuk a becstelenségük hullaszagát. A férfi ismét elővette az összesodort papírlapot. — Megpróbálok utánuk menni. Remélem, megtalálom őket. Ha lefelé a hegyről, mielőtt Szentivánba érnénk, esetleg el kell válnunk — a fiú szemébe nézett, kérlelve és parancsolva mondta —, számolj be mindenről nagyanyádnak. Ismét szalonnát vágott, kenyeret szelt, és élvezettel nézte a falatozó gyereket. Az ég kitisztult, amikor visszatolták az üreg fölé a szénaboglyát. Útközben a férfi még gondosan elmagyarázta a járást, a fiú elképzelte a szentiváni utcát, de bárhogy próbálta felidézni azt a pillanatot, amikor meglátta „nagyanyját”, nem sikerült. Mindig saját nagyanyját látta, aki szintén ötvennyolc éves, és szemüveges volt. És ilyenkor csudálatos Im HMML M TÖLCSÉRBEN birsalma-sajtokat készített, ha vendégségbe várta őket. A lakásában ősztől tavaszig kellemes birsalma-illat úszott. — Ha égnének a lámpák, már látnánk Szentivánt — mutatott a sötét távolba a férfi, az erdőszegélyen. A távolról hallott ágyúdörgésbe rövidebb hoszszabb géppuska-sorozatok kerepelése vegyült. Színes rakéták kúsztak fel az égre, és messzi vihar villámaiként fényesedett meg az ég a dombvonulatok mögött. A fiú gondolatban kiszámította a távolságot. Egy-egy robbanássor után számlálni kezdte a másodperceket, ahogy apjától látta nyári viharok idején. Aztán megszorozta háromszáznegyvennel, amikor a dörgés hangja hozzájuk ért. — Hét-nyolc kilométerre ágyúzhatnak — mondta a férfinak. — Másfél-két óra odáig az út — hangzott a válasz. Ismét köves útra értek. A sötétben csak a hangok árulták el a közeledő menetoszlopokat. Itt magyar katonák vonultak laza rendetlenségben. Néha föléjük magasodott egy-egy lóháton imbolygó tiszt alá. Csosszant, cuppant bakó csak a sárban. A vele szemben baktatók elejtett szavaiból igyekeztek összerakni, hogy honnan jönnek, és ott mi történhetett. Egy kilométerkövön fáradt gyalogos fűzte a bakancsát. Rongyos kapcáját próbálta feltört lábára csavarni. — Szentivánba megyünk a fiammal — lépett hozzá a férfi. — Mit tud róla, bemehetünk még a faluba? — Délig mi is ott voltunk. Aztán német páncélgránátosok váltottak le bennünket. Csak a rohamlövegeinket fogták ott — próbált talpraállni a sántikáló katona. — Lőtték már a falut? — szólt utána a férfi. — Csak kicsit megszórták a Fő utcát, de más nem történt — kiáltott vissza a gyalogos, és sietve lódult szakasza után. — A Fő utcát? — nézett kérdően a férfira a fiú. — Hosszú utca az — bátorította a férfi, lehet, hogy önmagát is. — Ennek az útnak a folytatása. Most már ha nem térünk le, akkor egyenesen odaérünk. (Folytatjuk) ENDRŐDI ISTVÁN RAJZA 4