Paksi Hírnök, 1992 (4. évfolyam, 1-27. szám)

1992-02-26 / 5. szám

1992. február 26. 3 PAKSI HÍRNÖK Lassan négy éve lesz, hogy elkészült „Paks, a tízéves város” című könyv. Ez az írás ennek a karcsú kötet­nek a része, melyet önkéntes cenzorok ítéltettek némaságra. Vagy mégsem? Most ne firtassuk, miért is nem jelenhetett meg a tanulmány, a lényeg mindenképpen az, hogy az együttes megbékélés jegyében fogant. Én hiszem, hogy a „Picasso fehér galambját" naponta megölök egyszer rádöbbennek majd erőfe­szítésük hiábavalóságára... LÁSZLÓ-KOVÁCS GYULA HAZAFI JÓZSEF Duna-parti gondolatok ’88 Állok a Duna-parton. A vizet nézem, a szür­késkék hömpölygést. Vajon mit hoz az Alpok­ból és mit visz innét tovább. Ágak, tüskék, olaj­foltok tarkítják. A hullámtörők mellett a víz kris­tályos, talán inni is lehetne belőle. Ahogy ehhez a gondolathoz érkezem, felsejlik a múltból az öreg halász, aki évek óta már csak kesereg. A víz miatt. A halhiány miatt, meg tán az öregség miatt is. Inni lehetne belőle? Mosolyogni való gondolat. Hol vagyunk már attól? Még fürödni is alig. A Duna ott hömpölyög előttem. A minden paksi ember lelke, a víz, a folyó, amely régmúlt idők tanúja, a ma olajfoltos szürkeségé. Lenyú­lok, hagyom sodortatni a kezem. A hűsítő ha­bok kellemesek. Ahogy kiemelem az öklöm, csillogó foltokban ragad rá a kosz, a szenny. A Duna, amit elvettek a paksiaktól. A keser­­gés oka az a két fényesre koptatott sínpár, ame­lyen a piros vonat közlekedik. Hol van már a szép tavaszi parti séták élménye, a nyári napfür­dőzésé, az őszi andalgásoké? Vasút van és kerí­tés. Álprobléma? Van átjáró, megvan még a sé­tány is. Ürügy a sértődésre. A paksiság, a nem azonosulunk példája. Nem hiszem. Csak hát ví­zi embertől a vizet elvenni megbocsáthatatlan bűn. Motorcsónak zúg el mellettem. A túloldali strand felé veszi az irányt. Közel merészkedik a békés fürdőzőkhöz, azok megriadnak és öklü­ket rázzák. A paksi embernek lassan már a für­dőzés sem adatik meg. Nem elég, hogy a víz el­szennyeződött, még a kompjárás is kérdéses. Közbeszól a gazdaságosság, ami a megszünte­téshez vezethet. Hát miért ne legyen dühös a paksi ember? A vízen jár az eszem. Egy régi történeten, amit Kiss István bácsi mesélt el, ő is régi öregek­től hallotta. A krónikák is feljegyezték. Tőlem pár száz méterre 1887. június 18-án itt 216-an fulladtak a Dunába. Most is kavarog a víz, idefordult valamikor a komp. Csak a pap, meg a komphúzó ló maradt életben. Kiss István a következőket mondta évekkel ezelőtt: - Annak idején a hívők állandóan zarándo­koltak. Ha eső kellett azért, ha jégverés jött, azért. Egyszer egy ilyen processió át akart men­ni a Dunán. Felszálltak a kompra, el is indultak, de hirtelen vihar támadt, mindenki megrémült tőle, elvesztették önuralmukat, az egyik szélén összetorlódtak, megbillent a komp, felborult és vízbe fúlt 216 zarándok. Egy kőszent őrizte a halottak emlékét. Vajon megvan-e még? Ezt írták rá: „Emlékül a SZÍV 216 zarándokának, kik 1887. évi június 18-án e révpart közelébe a Dunába haltak. Állította Paks kb­. közönsége 1909-ben. Add uram, hogy akik sz. szíved dicsőségét keresték a földön, an­nak látásában gyönyörködjenek az Égben. Az örök világosság fényeskedjék nekik.” Meg kellene keresni azt a kőszentet. De meg kellene keresni abból a 131 vízima­lomból is valamit, valami csekélységet, ami az utókorra maradt. Paks éltetője mindig is a víz volt, a Duna. Ez a szeszélyes jószág. Árvizekkel, hirtelen viharok­kal ijesztgetve az embereket. A tragédiáról a ko­rabeli újságok is megemlékeztek: „Ha a paksi búcsú sok művelt nép, s nem fana­tikus tömeg­­ ma nem siratnák annyian kedve­seiket, ma nem lenne annyi árva...” Nincs igaza a korabeli újságírónak. Még ak­kor is ezt kell mondanom, ha az előbbi mondat alátámasztaná későbbi gondolataimat. Azt, hogy Paks nagyon nehezen fogadta be a husza­dik század technikáját, az atomot. Hogy nagyon hosszú időnek kellett eltelnie, míg megbarát­koztak az idetelepülő idegenekkel... Ez azonban csak a későbbi sorokban lesz a gondolat tárgya. Azért nincs igaza a korabeli újságírónak, mert szerintem a paksiak mindig is tudtak bánni a vízzel. Annyi hasznot húztak belőle, amennyit lehetett. De, azt is tudták - belenyugodva sor­sukba -, hogy a folyó áldozatokat is követel. Mert, ha igaz lenne a korabeli dörgedelem, ak­kor nem állt volna itt a parton, vagy benn a víz­ben 131 malom, nem lett volna messze földön híres a paksi molnár. Eljátszom azzal a gondolattal itt a vízparton, hogy milyen lenne találkozni egy hajdani kofá­val, mert a paksi parasztasszonyok minden hé­ten kétszer kofahajókkal vitték árujukat Buda­pestre. Éjszaka ültek fel a zakatoló gőzösre, haj­nalban már árulták a friss zöldséget, a gyümöl­csöt, a tejet, a baromfit... Mindent, amit az az ál­dott táj megtermett... A malmok már az enyészeté. Majd talán lel­kes lokálpatrióták egyszer nekikezdenek a gyűj­tésnek, s a város múzeuma a malmoknak is, a kofáknak is emléket állít. Állok a parton és a város történelmén gon­dolkodom. Mi mindent adott a víz? Városi ran­got, a kishegyi lakótelepet, a művelődési házat.. Mindent a víznek köszönhetnek. A vén folyó­­nak, ami itt kanyarog előttem. Vizet, hűtővizet ad az atomerőműnek. Mert nem az atomerő­műnek köszönhetik a paksiak a legújabbkori felvirágzást, hanem a víznek, mert nélküle nem ide építették volna Magyarország első nukleá­ris erőművét, az atomerőművet. Tudom, hogy felmentésnek hat ez a megálla­pítás. Felmentés a tíz évvel ezelőtti zsörtölődés­nek, a szembefordulásnak. Persze így is ke­mény a szó. Pontosabban és finomabban kelle­ne fogalmazni. Valahogy így: Az elmúlt tíz év legfőbb jellemzője, hogy megbomlott a város addigi fizikai és szellemi egyensúlya. Két részre szakadt a település, nevezetesen atomvárosra és az óvárosra. S mivel az új városrész nem épült szervesen a régihez, gyakorlatilag két Paks jött létre egymás mellett, egy régi és egy új. Csak hát nem erről van szó. A paksi ember sértődéséről. Ez talán abból is adódhat, hogy el­zárták a víztől, de abból is, hogy az évszázados történelmet megzavarta valami új, egy olyan építkezés, ami zavarokat okozott a fejekben, a lélekben. Olvasom egy tanulmányban: „A paksi gazdasági egységek jelentős számú munkaerőt vesztettek” az erőmű építése alatt, ennek következményeként a vezetőik „hivata­losan haragudni” kezdtek az építkezésre, az atomerőműre. A vezetők védtelennek és kiszolgáltatottnak érezték magukat az atomerőművel szemben, s ahelyett, hogy a megváltozott körülményekhez próbáltak volna igazodni, „teljessé vált a befelé fordulásuk.” Vajon az a főnöki szemöldökráncolás kész­tette a paksi polgárt az ellenállásra? Vajon az atomerőmű építői, és később az üzemelői, akik letelepedtek itt Pakson, akar­tak-e paksivá válni? Ez a kérdések kérdése, itt a Duna-parton, ahol egy kellemes halvacsora emléke került fel, ahol először találkoztam olyan paksi emberek­kel, akik igenis büszkék voltak a leendő atomvá­rosra. Dévai Lajos és barátai már álmodoztak, pe­dig csak a „Holdon” volt még meg a város, az erőmű... és a mosolyra okom is van: én már évek óta „belaktam” az első atomos épületet Szekszárdon. Mivel az első nekiindulásnál Szekszárdon, a Kölcsey lakótelepen kezdték el építeni a leendő üzemeltetők lakóhelyét. Ebből a nekibuzdulásból készült el Szekszárd „ékessé­ge” a 160 lakásos bérház, boldogan élt benne egy falunyi ember. Olyan ember, aki csak annak köszönhette 1969-ben a lakáshoz jutását, hogy egy időre lekerült a napirendről az atomerőmű építése. Akkor még Dévai Lajos barátom sem tudta, hogy ő az építkezésen fog művezetősködni, én sem azt, hogy évekig írnom kell a Tolna Megyei Népújságban a „huszadik század nagy munká­járól”. Vidámak voltunk, évődtünk egymással, és kitűnő hallét ettünk. (Folytatás a 11. oldalon.)

Next