Palócföld, 1973 (7. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - KÖRKÉP - Horpácsi Sándor: Végh Antal: Erdőháton, Nyíren

­ Vö.: A szomszéd népekkel való kap­csolataink történetéből Bp., 1962. 274.1.) így jelöli meg: „Petőfi Sándor a miénk is”. Mint Kemény G. Gábor, az idézett köte­t szerkesztője írja: „Petőfi költésze­tének a szomszédos irodalmakban vég­bemenő fokozatos befogadása és elisme­rése azonban már több a magyar költő megértésénél és megszeretésénél. Petőfi - mint 1848-49-ben — újra összekötő kapocs, közös elvi-művészi­­ tartalom lett a magyar nép és a szomszédos népek életében és irodalmában.” Ugyanez a gondolat tükröződik a Kor­társ emlékszámában, melyből egyik leg­szebb példaként álljanak itt Nino Niko­­lov bolgár költő szavai: „Már kerek száz éve, hogy Petőfi Sándor otthon érezheti magát bolgár földön, — éppen száz év telt el első bolgár fordítása óta. Az ő jelenléte Bulgáriában tüneményes példa a kultúrák közti kapcsolatok történeté­ben,­­ nélkülöz minden fellengzősséget, vagy megszorítást, mely általában jel­lemzi a külföldi szerzők fogadtatását. Túl­zás nélkül mondható, hogy Petőfit a bol­gár olvasók olyannyira természetesen, bensőségesen vallják magukévá, akárha bolgár volna­­ . Neves magyar költők versei, vallomá­sai mellett, irodalom- és történettudósok írásai képezik a terjedelmes hazai feje­zet tartalmát. A szabálytalanra formált, egyéni hangvételű lírai vallomások, a to­vábbi új összefüggéseket találó tanulmá­nyok közül Szemlér­ Ferenc romániai ma­gyar költő írását azért emelhetjük ki, mert címében hordozza— „Családom tagja: Petőfi” — mások legmélyebb érzé­seit is. Julius Dolansky jeles cseh összehason­lító irodalomtörténész Petőfi költészeté­nek aktualitását hangsúlyozza, amikor azt tanácsolja: „Olvassuk Petőfit!" Vilá­gosa­n felel arra, hogyan kell egybekötni a forró hazafiságot minden nemzet s az egész emberiség forradalmi gondolatá­val: egy új osz­tálynélküli társadalomért, amely megszabadult elnyomóitól . . . Elég okunk van hát ma is Petőfihez for­dulni. Hisz ő, a lelkes magyar hazafi a forradalomban „a világ új evangéliumát” látta. Lángoló versekkel lelkesítette a nép legszélesebb rétegeit. Szenvedélyesen védte a szegényeket, nekik szánta szívét. Világszabadságról álmodott, mely új ren­det hoz el az emberiségnek. Hitte, hogy eljő a nap, amikor a rabszolga nép piros zászlókat emelve megdönti a zsarnok ha­talmát, s örök békét biztosít a felszabadí­tott világnak. Lehet-e szebb s nemesebb eszményképe két testvéri nemzetnek, me­lyet szocialista internacionalizmus köt össze? Petőfi Sándor újraéled köztünk, s megtestesíti a halhatatlanságot. „Ta­­deusz Fangrat lengyel költő így fejezi be nyilatkozatát: „Szeretem Petőfi költésze­tét, szerzői estjeimen szavalni szoktam műveinek fordításait és külön elégtéte­lemre szolgál, ha látom, milyen érzése­ket keltenek hallgatóimban, mennyire még közelebb hozzák a testvéri Magyar­­országot. Mert Petőfi: Magyarország­­ és Magyarország: Petőfi.” Több közép-európai irodalomban Pe­tőfi német követítéssel vált ismertté. Ezért kaptak helyt az összeállításban költésze­tének német és osztrák fordítói is. Ma­gyarországon kívül a soknemzetiségű Szovjetunióban jelentek meg legtöbbször és legnagyobb példányszámban Petőfi művei. Ezt igazolja Radó György tanul­mánya. E fejezetben Leonyid Martinov ismert orosz költő esszéje mellett érdek­lődésre tarthatnak számot ukrán és grúz írók vallomásai. George Sbarce román író és muzikológus — mintegy mondan­dója: jelképezve - magyarul válaszolt a Kortárs felkérésére: „A magyarság és az emberiség, pontosabban: a kelet-euró­pai ember minden közös jellegzetességét megtaláljuk költészetében, messzire nyú­ló eszméiben. Innen aztán Petőfi kettős arca, nemzetiessége és univerzalitása: egyik arca a magyarságé, másik pedig földrészünk leigázott, szenvedő és re­ménykedő népeié - még ha más-más észjárásba i­s törte őket a történelem.” Nagyon gazdag az összeállítást záró szerb-horvát fejezet is, hiszen nem kisebb írók, mint Miroslav Krleza és Ivó Andric szólalnak meg benne. Hálás feladat az általánosítás: Petőfi Sándor nemcsak a magyarság költője, nemcsak nemzeti irodalmunk vezéralakja. Versei, eszméi a velünk szomszédos, sor­sunkban nemegyszer rokon népek köré­ben is otthonra, termékeny talajra talál­tak. Az „Egy gondolat bánt engemet . . ” alapeszméje, a világszabadság gondo­lata tizenegy nyelven visszhangzik a ja­nuári Kortárs lapjain. E kétszáz oldalas nemzetközi tabló el­sősorban vallomások gyűjteménye, így tehát a történeti Kelet-Közép-Európa minduntalan előkerülő egyik legfonto­sabb közös gondja, a nemzeti, nemzeti­ségi kérdés tekintetében sem tudomá­nyos állásfoglalásokat, hanem tiszta szán­dékú írói megítéléseket közöl. Az egymást természetesen nem minden árnyalatban fedő — olykor egyoldalú, ideilizáló vagy türelmetlenebb — vélekedésének mérvadó marxista kontrollja a folyóirat szerkesztői számára Arató Endre „Petőfi és a nemze­tiségi kérdés 1848-49-ben című tanulmá­nya és Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyar­­országon” című monográfiája, mely mű­vek az olvasók számára is segítenek el­igazodni a megközelítésben eltérő véle­mények között. Reneszánszát éli napjainkban­­ az iro­dalomtudományban a hatásmotívumok és a kapcsolatok kutatása. A Kortárs di­cséretes kezdeményezése arról győz meg, amit eddig is sejtettünk: egy évszázad kevés volt, hogy Petőfi határainkon túli fogadtatását, hatását felmérje a tudo­mány, tekintve, hogy ez a folyamat még le sem zárult, sőt a konszolidált kelet­európai viszonyok között — s nem utolsó­sorban e jubileumot követően — újabb fordulatot vesz további felfedezésekre. CSONGRÁDY BÉLA VÉGH ANTAL: ERDŐ HÁTON, NYÍREN Aligha van — talán nincs is — még egy táj­­i egységünk, amelyet annyit emlegetnénk az el­múlt években, mint éppen a Nyírséget, Szabol­­csot. Okkal, mert ebben az országrészben mutat­hatók ki legtovább a feudális Magyarország (a „3 millió koldus országa") kövületei, ennek az országrésznek van szüksége a legdinamikusabb­­ fejlődésre. A tudósításokat, de ezt a könyvet ol­­­­vasván sem tudjuk, hogy borzongjunk, felhábo­rodjunk vagy azonnal siessünk Szabolcsba tenni valamit. Mintha valamiféle fátum, nyomasztó köd ülte volna meg ezt a tájat: a legszaporább, a legszegényebb, a legelmaradottabb. Mintha év­századokon keresztül ki lett volna szakítva az­­ ország vérkeringéséből, mit sem kapva a „szelíd" Pannónia kultúrájából, Borsod iparából, az Al­­föld boldogabb tájainak gazdagságából. Nin­csenek igazi városai, falvai szegények, kicsik , a föld népe elfut vagy ingázik innen. Mintha külön ország lenne az országban, itt semmi sem úgy van, mint máshol. Szenzációi „negatív” szen­­­­zációk, „botrányosak". A legutóbbi is éppen Végh Antal nevéhez fűződik, Penészlekhez. Mert­­ s emeljük ezt ki, hiszen ez éppen a változás, a változtatás egyik záloga, motorja — Kölcsey­­től Váci Mihályig — ez a táj mindig megszülte a maga szellemi embereit is, akik országos, egyetemes érvénnyel hangot adtak a „szatmári adózó nép”, a szabolcsi homok panaszának. Ezek az értelmiségiek éppen, mert olyan mélyről, annyira a végekről jöttek, érzékenyebbek voltak a nemzeti lét, a magyarság sorskérdései iránt is. Vállalásuk, gesztusuk a szatmárcsekei nemes úr óta egy kicsit mindig heroikus, magános akció volt. Nem értették, nem akarták érteni őket még véreik sem. A jobbágyszabadító Kölcsey verését legázoltatták a parasztokkal, Végh Antal meg éppen .... de ne vágjunk a dolgok elébe! Penészlekkel kezdődött a Galambos Lajos (szintén a táj­per, a „botrány"­ szülötte) pana­szolta el egyik interjújában (Bertha Bulcsu: Mez­telen a király, Szépirodalmi 1972.), hogy nem szeretik a földijei, mert „kipofázta" a faluját. Sajátos gondolkodásmód ez, amely szerint nem a tény a szégyenletes, hanem az, ha beszélünk róla. Nem a felelőst kell elmarasztalni, de azt aki feltárja, „szellőzteti” a tényt, valóságot. Mint­ha bizony a hallgatás nem lenne cinkosság, a beletörődés nem lenne legenyhébben fogalmaz­va is hanyagság?! Nehéz sorsa ez már a magyar írónak Szkhárosiék, Zrínyiék óta, hogy nem vo­nulhatnak vissza az esztétikum belterjességébe, nem mondatnak le arról, hogy a nemzet tel1ei•­s­ Tneretei, ébresztői legyenek. A szatmári adózó népért a költőnek kellett, saját nemesi érdekei ellenére is kiállnia. Végh Antal ebből a fajtából való. Valóban szégyen, hogy tetvesek a gyerekek Penészleken (és máshol is), hogy szélcibálta zsúpfedeles, rossz vályogházakban élnek ma is az emberek, hogy denaturált szeszt isznak, hogyy ártatlan és jobb sorsra érdemes gyerekeknek 3—10 Ft a napi „órájuk”, hogy használt ruhákat kell gyűjteni nekik, mert fáznak. Ebbe az elesett­­ségbe, nyomorúságba nem szabad belenyugodni sem annak, aki szenvedi, sem annak, aki tud róla. Erre a falura, erre az országrészre oda kell figyelni és többet juttatni — ha csak átmenetileg is — az ország javaiból, míg talpra nem állnak, míg be nem hozzák a lemaradást, míg vissza nem tudják adni kamatostól a „befektetést". Mert vissza fogják adni. Illetve máris adják, egyelőre még csak munkáskezekkel, azzal a több tízezernyi ingázóval, akik az ország más, szeren­csésebb vidékeit építik. Végh Antalt végülis „megvédték", megírhatta ezt a könyvet, a „Magyarország felfedezése” so­rozat legizgalmasabb, legszenvedélyesebb köte­tét. Csak az írhat így, aki a ,,nostra res agitur”, az „értetek haragszom” igazának tudatával nézi és éli át a táj sorsát. (Ne gondoljuk azonban, hogy a tényekből levonható tanulság csak Sza­bolcsra érvényes provinciális igazság! Ez a soro­zat az egész országot, egész jelenünket kívánja feltérképezni, bármelyik tájról, bármilyen gazda­sági vagy társadalmi kérdésről (olaj, szén, erdő, népszaporulat stb.) legyen is szó - oda kell fi­gyelni. Nem véletlen, hogy pl. Erdei Ferenc köny­

Next