Palócföld, 1973 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1973 / 1. szám - KÖRKÉP - Horpácsi Sándor: Végh Antal: Erdőháton, Nyíren
Vö.: A szomszéd népekkel való kapcsolataink történetéből Bp., 1962. 274.1.) így jelöli meg: „Petőfi Sándor a miénk is”. Mint Kemény G. Gábor, az idézett kötet szerkesztője írja: „Petőfi költészetének a szomszédos irodalmakban végbemenő fokozatos befogadása és elismerése azonban már több a magyar költő megértésénél és megszeretésénél. Petőfi - mint 1848-49-ben — újra összekötő kapocs, közös elvi-művészi tartalom lett a magyar nép és a szomszédos népek életében és irodalmában.” Ugyanez a gondolat tükröződik a Kortárs emlékszámában, melyből egyik legszebb példaként álljanak itt Nino Nikolov bolgár költő szavai: „Már kerek száz éve, hogy Petőfi Sándor otthon érezheti magát bolgár földön, — éppen száz év telt el első bolgár fordítása óta. Az ő jelenléte Bulgáriában tüneményes példa a kultúrák közti kapcsolatok történetében, nélkülöz minden fellengzősséget, vagy megszorítást, mely általában jellemzi a külföldi szerzők fogadtatását. Túlzás nélkül mondható, hogy Petőfit a bolgár olvasók olyannyira természetesen, bensőségesen vallják magukévá, akárha bolgár volna . Neves magyar költők versei, vallomásai mellett, irodalom- és történettudósok írásai képezik a terjedelmes hazai fejezet tartalmát. A szabálytalanra formált, egyéni hangvételű lírai vallomások, a további új összefüggéseket találó tanulmányok közül Szemlér Ferenc romániai magyar költő írását azért emelhetjük ki, mert címében hordozza— „Családom tagja: Petőfi” — mások legmélyebb érzéseit is. Julius Dolansky jeles cseh összehasonlító irodalomtörténész Petőfi költészetének aktualitását hangsúlyozza, amikor azt tanácsolja: „Olvassuk Petőfit!" Világosan felel arra, hogyan kell egybekötni a forró hazafiságot minden nemzet s az egész emberiség forradalmi gondolatával: egy új osztálynélküli társadalomért, amely megszabadult elnyomóitól . . . Elég okunk van hát ma is Petőfihez fordulni. Hisz ő, a lelkes magyar hazafi a forradalomban „a világ új evangéliumát” látta. Lángoló versekkel lelkesítette a nép legszélesebb rétegeit. Szenvedélyesen védte a szegényeket, nekik szánta szívét. Világszabadságról álmodott, mely új rendet hoz el az emberiségnek. Hitte, hogy eljő a nap, amikor a rabszolga nép piros zászlókat emelve megdönti a zsarnok hatalmát, s örök békét biztosít a felszabadított világnak. Lehet-e szebb s nemesebb eszményképe két testvéri nemzetnek, melyet szocialista internacionalizmus köt össze? Petőfi Sándor újraéled köztünk, s megtestesíti a halhatatlanságot. „Tadeusz Fangrat lengyel költő így fejezi be nyilatkozatát: „Szeretem Petőfi költészetét, szerzői estjeimen szavalni szoktam műveinek fordításait és külön elégtételemre szolgál, ha látom, milyen érzéseket keltenek hallgatóimban, mennyire még közelebb hozzák a testvéri Magyarországot. Mert Petőfi: Magyarország és Magyarország: Petőfi.” Több közép-európai irodalomban Petőfi német követítéssel vált ismertté. Ezért kaptak helyt az összeállításban költészetének német és osztrák fordítói is. Magyarországon kívül a soknemzetiségű Szovjetunióban jelentek meg legtöbbször és legnagyobb példányszámban Petőfi művei. Ezt igazolja Radó György tanulmánya. E fejezetben Leonyid Martinov ismert orosz költő esszéje mellett érdeklődésre tarthatnak számot ukrán és grúz írók vallomásai. George Sbarce román író és muzikológus — mintegy mondandója: jelképezve - magyarul válaszolt a Kortárs felkérésére: „A magyarság és az emberiség, pontosabban: a kelet-európai ember minden közös jellegzetességét megtaláljuk költészetében, messzire nyúló eszméiben. Innen aztán Petőfi kettős arca, nemzetiessége és univerzalitása: egyik arca a magyarságé, másik pedig földrészünk leigázott, szenvedő és reménykedő népeié - még ha más-más észjárásba is törte őket a történelem.” Nagyon gazdag az összeállítást záró szerb-horvát fejezet is, hiszen nem kisebb írók, mint Miroslav Krleza és Ivó Andric szólalnak meg benne. Hálás feladat az általánosítás: Petőfi Sándor nemcsak a magyarság költője, nemcsak nemzeti irodalmunk vezéralakja. Versei, eszméi a velünk szomszédos, sorsunkban nemegyszer rokon népek körében is otthonra, termékeny talajra találtak. Az „Egy gondolat bánt engemet . . ” alapeszméje, a világszabadság gondolata tizenegy nyelven visszhangzik a januári Kortárs lapjain. E kétszáz oldalas nemzetközi tabló elsősorban vallomások gyűjteménye, így tehát a történeti Kelet-Közép-Európa minduntalan előkerülő egyik legfontosabb közös gondja, a nemzeti, nemzetiségi kérdés tekintetében sem tudományos állásfoglalásokat, hanem tiszta szándékú írói megítéléseket közöl. Az egymást természetesen nem minden árnyalatban fedő — olykor egyoldalú, ideilizáló vagy türelmetlenebb — vélekedésének mérvadó marxista kontrollja a folyóirat szerkesztői számára Arató Endre „Petőfi és a nemzetiségi kérdés 1848-49-ben című tanulmánya és Pándi Pál „Kísértetjárás” Magyarországon” című monográfiája, mely művek az olvasók számára is segítenek eligazodni a megközelítésben eltérő vélemények között. Reneszánszát éli napjainkban az irodalomtudományban a hatásmotívumok és a kapcsolatok kutatása. A Kortárs dicséretes kezdeményezése arról győz meg, amit eddig is sejtettünk: egy évszázad kevés volt, hogy Petőfi határainkon túli fogadtatását, hatását felmérje a tudomány, tekintve, hogy ez a folyamat még le sem zárult, sőt a konszolidált keleteurópai viszonyok között — s nem utolsósorban e jubileumot követően — újabb fordulatot vesz további felfedezésekre. CSONGRÁDY BÉLA VÉGH ANTAL: ERDŐ HÁTON, NYÍREN Aligha van — talán nincs is — még egy táji egységünk, amelyet annyit emlegetnénk az elmúlt években, mint éppen a Nyírséget, Szabolcsot. Okkal, mert ebben az országrészben mutathatók ki legtovább a feudális Magyarország (a „3 millió koldus országa") kövületei, ennek az országrésznek van szüksége a legdinamikusabb fejlődésre. A tudósításokat, de ezt a könyvet olvasván sem tudjuk, hogy borzongjunk, felháborodjunk vagy azonnal siessünk Szabolcsba tenni valamit. Mintha valamiféle fátum, nyomasztó köd ülte volna meg ezt a tájat: a legszaporább, a legszegényebb, a legelmaradottabb. Mintha évszázadokon keresztül ki lett volna szakítva az ország vérkeringéséből, mit sem kapva a „szelíd" Pannónia kultúrájából, Borsod iparából, az Alföld boldogabb tájainak gazdagságából. Nincsenek igazi városai, falvai szegények, kicsik , a föld népe elfut vagy ingázik innen. Mintha külön ország lenne az országban, itt semmi sem úgy van, mint máshol. Szenzációi „negatív” szenzációk, „botrányosak". A legutóbbi is éppen Végh Antal nevéhez fűződik, Penészlekhez. Mert s emeljük ezt ki, hiszen ez éppen a változás, a változtatás egyik záloga, motorja — Kölcseytől Váci Mihályig — ez a táj mindig megszülte a maga szellemi embereit is, akik országos, egyetemes érvénnyel hangot adtak a „szatmári adózó nép”, a szabolcsi homok panaszának. Ezek az értelmiségiek éppen, mert olyan mélyről, annyira a végekről jöttek, érzékenyebbek voltak a nemzeti lét, a magyarság sorskérdései iránt is. Vállalásuk, gesztusuk a szatmárcsekei nemes úr óta egy kicsit mindig heroikus, magános akció volt. Nem értették, nem akarták érteni őket még véreik sem. A jobbágyszabadító Kölcsey verését legázoltatták a parasztokkal, Végh Antal meg éppen .... de ne vágjunk a dolgok elébe! Penészlekkel kezdődött a Galambos Lajos (szintén a tájper, a „botrány" szülötte) panaszolta el egyik interjújában (Bertha Bulcsu: Meztelen a király, Szépirodalmi 1972.), hogy nem szeretik a földijei, mert „kipofázta" a faluját. Sajátos gondolkodásmód ez, amely szerint nem a tény a szégyenletes, hanem az, ha beszélünk róla. Nem a felelőst kell elmarasztalni, de azt aki feltárja, „szellőzteti” a tényt, valóságot. Mintha bizony a hallgatás nem lenne cinkosság, a beletörődés nem lenne legenyhébben fogalmazva is hanyagság?! Nehéz sorsa ez már a magyar írónak Szkhárosiék, Zrínyiék óta, hogy nem vonulhatnak vissza az esztétikum belterjességébe, nem mondatnak le arról, hogy a nemzet tel1ei•s Tneretei, ébresztői legyenek. A szatmári adózó népért a költőnek kellett, saját nemesi érdekei ellenére is kiállnia. Végh Antal ebből a fajtából való. Valóban szégyen, hogy tetvesek a gyerekek Penészleken (és máshol is), hogy szélcibálta zsúpfedeles, rossz vályogházakban élnek ma is az emberek, hogy denaturált szeszt isznak, hogyy ártatlan és jobb sorsra érdemes gyerekeknek 3—10 Ft a napi „órájuk”, hogy használt ruhákat kell gyűjteni nekik, mert fáznak. Ebbe az elesettségbe, nyomorúságba nem szabad belenyugodni sem annak, aki szenvedi, sem annak, aki tud róla. Erre a falura, erre az országrészre oda kell figyelni és többet juttatni — ha csak átmenetileg is — az ország javaiból, míg talpra nem állnak, míg be nem hozzák a lemaradást, míg vissza nem tudják adni kamatostól a „befektetést". Mert vissza fogják adni. Illetve máris adják, egyelőre még csak munkáskezekkel, azzal a több tízezernyi ingázóval, akik az ország más, szerencsésebb vidékeit építik. Végh Antalt végülis „megvédték", megírhatta ezt a könyvet, a „Magyarország felfedezése” sorozat legizgalmasabb, legszenvedélyesebb kötetét. Csak az írhat így, aki a ,,nostra res agitur”, az „értetek haragszom” igazának tudatával nézi és éli át a táj sorsát. (Ne gondoljuk azonban, hogy a tényekből levonható tanulság csak Szabolcsra érvényes provinciális igazság! Ez a sorozat az egész országot, egész jelenünket kívánja feltérképezni, bármelyik tájról, bármilyen gazdasági vagy társadalmi kérdésről (olaj, szén, erdő, népszaporulat stb.) legyen is szó - oda kell figyelni. Nem véletlen, hogy pl. Erdei Ferenc köny