Pannonhalmi Szemle, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)
2000 / 2. szám
44 HEINZ-DIETER KITTSTEINER mással szembeni hatása viszont óriási volt. A nagy világértelmezéseket, amelyek oly nagy történeti befolyást gyakoroltak, nem történészek alakították ki. Hayden White nyomán — ha részben más okokból is, mint ahogyan ő tette — e két történelemmel foglalkozó diszciplína elválasztását nyugodtan nevezhetjük „a kritikát megelőző klisének", sőt tovább is mehetünk, tekinthetjük a történelemfilozófia és a történettudomány elválasztottságát egyenesen szerencsétlenségnek is. Kantra hivatkozva ebben az esetben azt mondhatnánk: a történettudomány vak történelemfilozófia nélkül, a történelemfilozófia pedig üres történettudomány nélkül. Egy előadás keretei sajnos túl szűkek ahhoz, hogy e két diszciplína kívánatos kereszteződéséről kimerítően beszéljünk. Ráadásul nem is könnyű, sőt talán egy kicsit nagyzoló dolog is lenne, ha nagy általánosságban szólnánk a történészek történelemértelmezéséről; ennek vizsgálatát minden esetben magából az anyagból kell fáradságos munkával kibontani. Könnyebb a dolgunk a történelemfilozófiával, mert e diszciplína éppen a történelem egészének értelmezésére törekszik. Ugyanakkor a történelemfilozófia sem egységes önmagában. Témánk ezúttal Nietzsche 1873/74-ben írott értekezése, A történelem hasznáról és káráról az élet számára. Annak érdekében, hogy a Nietzsche által kifejtett álláspont átláthatóbb legyen, olyan válaszként fogom fel, amely Kant és Hegel — a 19. század közepén lehanyatlott — klasszikus német történelemfilozófiájának kihívására érkezett. Reményeim szerint sikerül megmutatnom, hogy a történelemfilozófia régebbi formája olyan kérdéseket hagyott hátra, amelyek érdemesek az új megfontolásra. Mindezt előrebocsátva azt szeretném bemutatni, hogy az „elrejtő őrület" fogalmában az ember történelemhez fűződő tevőleges viszonyának egészen új elképzelése jelenik meg. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez az elképzelés tartható, sokkal inkább az a véleményem, hogy a klasszikus történelemfilozófia itt bizonyos pontokon helyesebben látott, és hogy az általa nyújtott kép még ma is érvényes. Az imént azt mondtam: a történelemfilozófia üres a történettudomány nélkül. Ez az üresség első pillantásra talán nem is látható, mert az éppen Nietzsche nyomán kialakuló történelemértelmezések annyira megteltek a civilizációkritika fogalmaival, olyan mítoszokkal és képekkel, amelyek bizonyosfajta plauzibilitást biztosítanak. Tartalmilag mégis üresek; ezt előadásom végén néhány Heideggerhez kapcsolódó, bizonyára teljesen illetéktelen megjegyzéssel szeretném megvilágítani. A „elrejtő őrület" kategóriáját ennyiben olyan fogalomnak tartom, amely szerepet játszott a német önértelmezés szerencsétlenségének történetében. 2 Hayden White: Metahistory. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 554.