Pannonhalmi Szemle, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám
114 MOLNÁR SÁRA amely egy olyan „távolságtagadó diskurzus", mely cselekvés és elköteleződés is egyben: tárgya nem független a szerzőjétől, hanem a szerző önmagát írja és az írás ezáltal a látás és megértés eszközévé válik. Ezt a beszédmódot ajánlja a zsidó ember számára, akinek széderestén „úgy kell elmondania a népirtás történetét, mintha ő is átélte volna", pontosan úgy, ahogy az egyiptomi kivonulást meséli el. White mindezt kiegészíti, mondván, hogy Barthes az „intranzitív írás" fogalmához úgy jut el, hogy felteszi a kérdést: intranzitív ige-e az „írni", majd megemlíti az ógörögben a cselekvő és szenvedő igealakok mellett létező „mediális alakot" - pl. az ígéret vagy eskütétel igealakját -, amelyben az alany a cselekvéshez képest belső, így, mondja White, a modernizmusban az „írni" ige inkább mediális viszonyban van alanyával, az író és a nyelv közti távolság lecsökken, az alany az írással pontosan egyidőben teremtődik meg, „amint az megteremti őt (effect), és hat rá (affect)". A holocaust úgynevezett realisztikus ábrázolásához tehát, mondja White, fel kell adnunk a realisztikus ábrázolásról való elképzelésünket, hogy „számolhassunk a sajátosan a mi századunkra jellemző tapasztalatokkal", végül idézi Primo Levinek egy „teljesen önkényes történetét" egy szénatomról, a véletlenszerűségét, a „sorstalanságét". Ezeket a sajátosan a mi századunkra jellemző tapasztalatokat fogalmazza meg Kertész Imre egy sajátosan ezek által a tapasztalatok által előhívott nyelven, amelynek „távolságtagadását" az író az irodalom ellenében, a tanúságtételben jelöli ki, nem téve lényeges különbséget a „megfogalmazás" és a némán leélt élet mint megfogalmazás között: „Olyan megfogalmazásokra kellene törekedni, amelyek totálisan magukba foglalják az élettapasztalatot (vagyis a katasztrófát); olyan megfogalmazásokra, amelyek meghalni segítenek, és mégis hagyományoznak valamit a túlélőkre is. Semmi kifogásom ellene, ha ilyen megfogalmazásokra az irodalom is képes, de mindinkább úgy látom, hogy csupán a tanúságtétel képes rá" - mondja Kertész én elbeszélője Az angol lobogón című novellában, egy fiktív elbeszélésszituációban. Ez a jellemző ellentmondás, az „irodalom" elégtelenségének megmutatása az irodalmon belül, rávilágít arra is, hogy Kertész prózájával kapcsolatban a „szó szerinti" és a fiktív hagyományos különbségtétele, illetve a (valóság)referencialitást kizáró esztétikum kategóriája átfogalmazásra, kiegészítésre szorul. Kertész a tanúságtétel műfajának a bevezetésével szokásához híven nagyon pontosan nevezi meg prózájának köztes állapotát, mely autobiográfia és fikció hagyományos és kézenfekvő megkülönböztetésével nem írható le. A tanú, helyzeténél fogva, nem magáról szól, nem magát állítja előtérbe, ahogy az az önéletrajzok elbeszélőinél elvárható lenne, hanem arról, amit látott vagy megtapasztalt, lévén csak eszköz, az „igazság" szolgája. Azonban el sem szakadhat a látottaktól, a saját személyes érintettségétől. Nem beszélhet úgy, mintha nem tapasztalta volna meg, amiről beszél. Vagy ha igen, 10 10 Kertész Imre: Az angol lobogó. In Az angol lobogó. Magvető, Budapest, 2001, 31.