Parlando, 1991 (33. évfolyam, 1-6. szám)
1991 / 2. szám - Solymosi Tari Emőke: "...ha szépnek találok valamit, szeretném, ha más is szépnek találná".: Beszélgetés Földes Imrével, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetörténet és zeneelmélet tanárával
Mikor azt említette, hogy egyes zenepedagógusok még a legégetőbben szükséges dolgokról sem vesznek tudomást, mire gondolt? Talán arra, hogy a zenetudomány eredményeit nem fogadja zárt kapukkal a zenepedagógia? Vagy arra, hogy sokan elzárkóznak az új zene elől? — Erre is, arra is. Egy orvos nem engedheti meg magának, hogy ne tudjon az orvostudomány legújabb eredményeiről, hiszen erre ráfizethet a beteg. A mi szakmánkban senki sem hal bele, ha nem játszik hiteles kottából, ha lekezeli a mai zenét... - Az egyik legszomorúbb tapasztalatom, hogy egy igen csekély számú kivételtől eltekintve - sem a hallgatók, sem a tanárok nem járnak koncertre. Úgy érzem, nem lehet igazi zenész az, aki nem érdeklődik az élő zene iránt. — Ez számomra is igazi talány. A hallgatók ingyen járhatnak a főiskolai koncertekre, de nemigen élnek vele. Én elsősorban mégsem őket sajnálom, hanem majdani növendékeiket. Mint tudjuk, a zenészek nagy része tanít. Kérdem, hogyan kívánhatja meg majd a tanár a növendékétől, hogy koncertre, operába járjon, ha saját maga nem jár? Hogy előadóművészetet oktató tanárok miért hiányoznak a koncertekről, azt egyszerűen nem tudom megérteni. Vajon egy vendégművész, egy jeles magyar muzsikus, egy kvartett vagy egy zenekar játékának analízise nem része a pedagógiai munkának? Tanár úr szerint mi a zeneoktatásunk legfőbb problémája? — Az, hogy az alsófokú zeneoktatás az amatőröktől jóval többet, míg a közép- és felsőfokú szakoktatás a profiktól jóval kevesebbet követel, mint amire szükség van. Óriási a lemorzsolódás, mert nincs végiggondolva, mivégre vannak a zeneiskolák. Célt tévesztenek, ha úgy viselkednek, mint a sportegyesületek, ahol mindent megkapok, ha bennem látják a jövő olimpikonját, de kinéznek onnan, ha nem elég ügyesen forgatom a teniszütőt. A zeneiskolai tanár nem azért kap jutalmat, mert hangversenyre járó gyereket nevel, olyat, aki lemezeket vásárol, a rádióból Mozart-zenét hallgat, saját örömére veszi kezébe a hangszert. A zeneiskolai tanárnak akkor veregetik meg a vállát, ha beiskolázó gyereke bekerül a Konzervatóriumba. Igen, ez is dicséretes, mégis az alsófokú zenetanítás fő feladata az amatőrökkel való foglalkozás. - És melyek a közép- és felsőfokú zeneoktatás hiányosságai? — Azzal kezdem, ami az egyik legnagyobb bánatom. A szakoktatás nem tanít meg kottát olvasni! Kottaolvasás alatt, persze, nem egy dallam üggyel-bajjal történő leéneklését, vagy hangszeren való megszólaltatását értem, hanem a partitúra ismeretét. Az európai zene partitúrában van lejegyezve! A zenésznövendékek túlnyomó többsége egy Beethoven-szimfóniát sem lenne képes manapság zongorán lejátszani. Ebbe nehéz beletörődni, de kénytelenek vagyunk tudomásul venni. Ám, muzsikus-e az, aki nem forgatja a partitúrát, aki nem tanulmányozza behatóan annak a versenyműnek a vezérkönyvét, amit játszik, nem tudja, mikor lép be például a klarinét? A partitúrát a hangszeres muzsikusoknak nem tanítják. Diákkoromban egy ideig magam is elhittem, hogy a zongora, vagy a hegedű különb hangszer, mint mondjuk a trombita. Le is néztük a fúvósokat. A partitúra arra tanít, hogy hangszer és hangszer között nincs különbség, az egyik hangszerjátékosának ez, a másiknak az a dolga. Elég-e, ha hallgatóink csak a saját hangszerük családját ismerik? Kikerülhet-e a Főiskoláról zongorista, vagy vonós, aki nem tudja megkülönböztetni az oboát az angolkürttől?