Pásztortűz, 1925 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1925-07-12 / 14. szám
— 309 — sereg kisebb kép készülésének ideje a Munkácsy fénykora. Olyan teljes sikert ért el, amilyet a reneszánsz mesterek óta senki sem. Az egész világ sajtójában nagy események örvénylését idézték fel a képei. Általánosan elismerték, hogy Rembrandt óta nem volt a világnak hozzá hasonlítható festője. Utolsó nagy alkotásain, Mozart-on és az Ecce homo-n (1896), már meglátszik a „gondolkozás, látás és érzésbeli egységnek meglazulása. Ő maga már előbbi nagy képein is érezte végzetes betegségének előreeső nagy árnyékát. Panaszkodott, hogy nehezen és csak erős küzdelem árán képes az egész kép felületét egyszerre, teljesen együttérezni. Szenvedett és súlyosan vajúdott velük s ez leginkább a stílusbeli egyenetlenségeken és a kompozíciók mintegy megoldódott lazaságában látszik. Ezekkel a nagy képekkel egyidőben festett apróbb, derűs családi jeleneteket ábrázoló képei — komor drámaiságának enyhülései — még akkor is teljes értékeit hordozzák. Munkácsy művész egyéniségének legjellemzőbb vonása a drámaiság. Voltaképpen egész Európának ő az utolsó nagy drámai festője. Öveje lehanyatlik a nagy koncepciójú festészet. Helyét a kisméretű polgári ízű, csendéletszerű festészet foglalja el — a ,,l’art pour l’art“ esztétika. Ő még egyszer összefoglalja azokat a tényezőket, melyek a piktúrát a tisztán festői értékek, a régiek által mesterségbelinek nevezett értékek fölött sorsok, cselekmények, lelkiállapotok szuggerálására is képesítik, tehát emberi szempontból is érdekessé teszik. Munkácsy ezt a drámaiságot bőséges és sajátos zamattal töltötte meg. Egyéni felfogását leginkább a főalakok hangsúlyozásával tükrözteti. Legnagyobb kompozícióin a főalak soha sincsen cselekvésben. Mozdulatlanul áll, vagy ül. Gondoljunk csak a Siralomház, Mozart, Milton, Honfoglalás, Krisztus Pilátus előtt, az Ecce homo főalakjaira. Mindeniken a méltóságot, a nagy belső történést fejezi ki. Éppen ezzel is kiemeli őket a közéjük tóduló, mozgó, morajló tömegből. A környezetből úgy kimagasztosítja őket, mintha ezzel a történelemből és az időből is az emberi magas fenségre emelné. Festőiségét az a hatalmas, nagy erő jellemzi, amivel szinte ellenállhatatlanul és csalhatatlanul biztossá keményedik az előadása. Minden tekintetben egyenletesen feszül ki az ereje. Hatalmasan érzékelteti a térbeliséget. Egyéni módon, az előtérben elhelyezett alak hatalmas rajzával és súlyos tónusával. Legtöbb képén vannak ilyen, a képsíkból szinte kiálló alakok. A háttérben levő alakok és dolgok levegőtávlata s így az egész kép plasztikája ezekhez igazodik. Ugyanilyen rengetően nagy erejű, mint kolorista is. Mikor a legdúsabb színekkel festett, akkor sem dolgozott valami nagy színorchestrummal. A Piloty féle — később Makartnál ad abszurdum növekvő színtobzódás éppoly messze áll tőle, mint a Böcklin vagy a plenér világos, fényözönös színcsillogása. Munkácsynak éppen az egyszerűség és monumentalitás értelmezi a kolorizmusát is. Kevés, gondosan harmonizált és csodálatosan fejlett érzékkel helyezett színnel tudott kifejezni. Koloristává is inkább a festék kezelésmódja, a határozott és erélyes felrakás és a tiszta foltok harmóniája tette. Ezek az erősségei óriásivá nőttek a kompozícióinak teljességében. Hanyatlásakor is elsőbben a kompozitiv erői csökkentek s az átfogó képessége, mellyel képeinek külső, belső harmóniáját költötte. A kritika első disszonáns hangja Mozart-hoz fűződik. Azt a Munkácsyt, akit a Krisztus Pilátus előtt sikere alkalmával maguknak követeltek el a franciák, most „elbizakodott idegenének nevezik. Kurtán furcsán bánnak vele. Azt követelik tőle, hogy hallgasson el. Hiszen itt vannak a modernek, az impresszionisták, a plenér. Övék az igazság, csak az övék. És övék a kizárólagos létjogosultság is. Íme a kritika, melynek a magyar sajtó is utána ment. Teljesen hivatás és felelősség nélküli névtelenségek a nyomtatott betű hatalmával belopták a közönség hangosabb és elragadhatóbb részébe azt a hitet, hogy most kezdődik csak az igazi művészet, az impresszionizmussal. Akik eddig éltek, azok egyáltalában nem is voltak művészek. Székely Bertalan, Lotz, Benczúr, Munkácsy csak festőmesteremberek. Munkácsy halála után tíz évvel egyik legtekintélyesebb budapesti napilap a következőket írja: „A múlt századbeli piktúrában Dávidtól, Delacroixtól kezdve Manet és Cézanneékon kívül egész Európában nem volt nagy festő . . . Magyarországon nem találok olyan őst. Komolyabb művészi megnyilatkozásokat igazán csak a 70-es évek belvárosi házain látok szobrászoknál, de ezek a művészek sem magyarok ... A festők között Munkácsyról lehetne beszélni, Székelyről és Szinnyeiről. Munkácsy — ha nem merült volna el az előkép pikturában — megmaradhatott volna festőnek . . .“ Benczúrról így ír: „Mikor festeni kezdett, itt véletlenül uralirton volt az a feudális társaság, melynek ez a külső pompa az esztétikája. A külső pompa, a fény, zászlók, zászlós urak, sulytások festése, teátrális gruppirozások juttatták őt helyhez ... A piktúrán változtatott a polgári, azután a proletármozgalom.“ Ez az egyetlen példa is megvilágítja azt az alapot, melyről az újraértékelés történt. Nem a kizárólagos művészi értékről van itt szó, nem a kifejezés erejéről, a forma Munkácsy Mihály: A falu hőse. Munkácsy Mihály : Tépéscsinálók.