Pásztortűz, 1926 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1926-09-12 / 18. szám
422 gentlemanek, — nem önhitt dicsekvés, vagy ízléstelen ajánlkozás. Csak magyarázattal tartozunk igazi uraknak az ár nagyságát illetőleg... — Igen, úgy volt. A három mulatós lány összenézett, mikor bajban volt — és hamar megértettük egymást. Én voltam a legöregebb és a legkevésbbé szép . . . Kérem, szándékosan mondom így — és nem azt, hogy a legcsúnyábbik . . . mert a fishing for compliments csak korlátolt és kényes teremtések öröme és a komoly férfiút untatja... Szóval én voltam a legvadabb is, hát én lettem a paraszt. Reggeltől estig lovagolok, ott vagyok ekénél, kapánál, sarlónál. Ott vagyok a pelyva közt a cséplőgépnél, ott sötétedik rám a magtárban . . . Eszter az egyetemre ment. Épen két hónapja lett doktor. Most egyelőre valami fogorvosnál dolgozik, mert ott keres legtöbbet. Sarolt is diplomát szerzett. A nyugati nyelveket tanítja, meg a külügyminisztériumban fordít. — Amit azután mi hárman többet keresünk, mint amennyi remete életünkre kell, összerakjuk és minden évben fizetünk az adósságra valamit. Ezért lesz esztendőrőlesztendőre olcsóbb a birtok is, mert nem kell érte annyit kérnünk, amennyivel tartozunk . . . — Hát akkor, miért akarnak mégis megválni e remek kis tanyától, az Ígéret földjétől ? — Óh, egyszerű a felelet. Megsiratjuk mi a göröngyünket, mint a földönfutó, de szabadok leszünk, mint az igazi urak! Nincs jajkeservesebb, mint az egész életen át másnak dolgozni. Egy nagy bánat van : én ültettem még a fáját, más szedi le a rózsáját. Pompás meggypálinkát töltött. — Magam főztem. Kocintsunk arra : szép az élet, ameddig hiszünk benne . . . Újra kínált cigarettával, de magának sodort silányabb dohányból. A másik két leány is. — Mindezt ő tervezte, — a kis paraszt... — szóltak hálás pillantással a barna meg a szőke. Barátom felállt. Mélyen meghajolt és nagy komolyan annyit mondott: — Megyünk. Megállt a zápor. Szenttamásra kisütött újra a nap. Ha lesz annyim, hogy visszajöhetek, visszajövök ... a földért. A három leány kikísért a tornácig. Két nyergest ló állott a rózsaparkban. A kis paraszt magyarázta : — Úgy gondoltam, hogy nagyon sáros lesz az út az állomásig. Itt az én két szolgálati lovam. Mihály, az apám régi tisztiszolgája már előre ment az állomásra. Majd ő visszahozza a paripákat. Fájdalom, kocsit nem tarthatunk. Búcsúztunk. Mentünk. Hallgattunk. A nyárfasorban üde, nedves volt a levegő. A rezegő nyárfalevelek még többet beszéltek, mint idejövet, még ezüstösebben csillogtak, mint az elébb, mert mindegyiken ott ringott a magas ég egy pár örömkönnye. Barátom még a vasúti kocsiban sem szólt semmit. Elővette apró jegyzőkönyvét és számított. — Nos, bajtárs, — mit szólsz, ha van mondanivalód ? — Hagyj békét. Számolok, hogyan vegyem meg a földet. * * * Elmúlt vagy egy nagy esztendő. Megint azon a kis dunántúli állomáson találkoztunk. Nem írt, hanem táviratban kéretett oda. Türelmetlenül jártam föl és alá. Mit akarhat tőlem ez a bolondos nagy fiú? A javíthatatlan. Nagyon drága lehet még az a kis föld és nem jó olyan helyre menni, ahonnét az ember nehéz szívvel távozik — a föld miatt, meg más miatt ... Berobogott a vonat. Megint kikönyökölt az ablakon, megint fütyörészett. Már az ablakból kikiáltott felém : — Good morning, dear old friend. I am very happy to see you . . . Nagyot néztem. Eddig sohasem tudott egy árva angol szót sem. Mikor a kupéban kezet fogtunk, nevetett és mutatta pompás fogait, melyekben itt-ott megvillant az arany. — Mi van veled ? — Hallod és látod. Csökkentettem a birtok árát, mert keresetet adtam az attachénak, kitől angol órákat vettem, meg a doktornak, ki bearanyozta még a jó fogaimat is. De nem tudom megvenni a birtokot, akármilyen szorgalmasak ezek a leányok és akármennyi keresetet adok is nekik . . . Még mindig igen drága az a kis zalai föld . . . — Hát akkor hova megyünk ? — Megint csak oda. — ? — Bajtárs ! jó az a magyar úri fajta ! Vígad, míg van miből. Könnyelmű, míg süt a nap. De ha azután meginog a talaj alatta, talpára áll. Hisz a jövőben és tud, ha akar. — Ez mind szép, dehát mit csináljak ezzel a sok elismeréssel ? — Megyek én is dolgozni azért az adósságért, amit az öreg huszár csinált. Holnap te vagy egyik tanúm. Feleségül veszem — a kis parasztot. . . CSOKONAI LILLÁJA. Biedermeier-módis kicsi hölgyszalon. Csipkerózsa álma. Bűvös oltalom Lengi halk, negédes, enyhebúval át Porcellánjait és hímzett bútorát. Jár a lábas óra, a zenélve ütő, Fölnyitva egy román, érzékenyitő, Plüskölésü „Stambuch“, gyöngéd versezet Sírja benne, hogy a szív míg vers szeret. • Festett szelencék és ookolon-flakon, Sötét silhouettek halvány falakon, Gyöngyös ridikül és szalagos gitár, Hervadt parfümöknek illata szitál... S e miliőben finom, régi és kecses, Hosszú fülönfüggős, sok-sok ékszeres, Töröksálba burkolt kicsi öreg hölgy Emlékei hímén egyre-egyre ölt. Sokszor visszajár egy könnyes kis románc, Fakó életén úgy csillog, mint zománc, Róla, ki, ha úszott kék vizén a hold, Összetört szivéből csak neki dalolt... S lekerül a falról az ócska gitár . .. . .. Csend . . . most lábhegyen a romantika jár ... És a dalbafájdult régi szerelem Öreg tremolóval újra megjelen : „Csak maradj magadnak — Bíztatóm valál! Hittem — szép szavadnak! — S mégis megcsalál!“ „Bájoló lágy — trillák! — Tarka képzetek! Kedv! Remények! Lillák ! Isten véletek“ (Temesvár) J. Draskóczy Ilma.