Pásztortűz, 1928 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1928-01-29 / 2. szám
József Attila- A Pásztortűz programmja szerint nem feledkezik meg arról, hogy időrőlidőre bemutassa olvasóinak azokat az írókat és költőket, akik Magyarországon tehetségük bíztató jelével föltűnnek. Mai számunkban József Attilától közlünk több verset, aki a mai magyar költői nemzedéknek egyik legfiatalabb tagja. Mindössze húsz éves. Levelében, amelyet hozzánk beküldött verseihez mellékelve, késedelmét azzal indokolja, hogy „kollokválgatott az egyetemen mellesleg jelesen s közben alapvizsgára készült.“ Ahogy mondani szokták, az „iskola padjaiban van még a legfiatalabb magyar lírikus, de versein cseppet sem látszik meg ez az iskolapados fiatalság. József Attila a háború utáni fiatalok közül való, akik hamar értek, mert az élményből és a megpróbáltatásból bőven kijutott nekik. És örömmel állapítjuk meg, hogy ebben a korai érésben nincs semmi fanyarság, vagy beteges rezignáció. Igazi, erőteljes fiatal lélek szól hozzánk e versekből, akinek érettsége csak annyiban áll, hogy elkerüli a fiatalság szokott hibáit. Egyszerű dolgokról, egyszerűen dalol, de biztos kifejező készséggel. Ha költészetének sajátosságaiban azokat a szálakat keressük, amelyekkel elődeihez kapcsolódik, a magyar modern líra primitivistáira kell gondolnunk. Csakhogy, ami ezeknél inkább szerep volt , az elfinomult érzékek játékos önámítása, ugyanaz József Attilánál komoly és őszinte tartalommá válik. Az öregebbek eszközeivel, de fiatalos lelkességgel és élni akaró hittel versel a legfiatalabb magyar lírikus, aki egyébként épen úgy, mint Erdélyi József, innen Erdélyből szakadt Magyarországra s a kifogyhatatlan székely talentum újabb bizonyságaként kér helyet a magyar irodalom jövőjében. kében „közös erővel végzett munka emlékéül“ ajánlja művét dr. Roska professzor előbb említett három tudós társának.* Itt, azt hiszem, nem árt egy pillanatra megállanunk elgondolkozva azon, hogy Erdély földjén a vérünkből való tudomány-művelők, sőt kedvelők száma is mennyire megfogyatkozott s a még megmaradottakat is a komoly munkában az életkörülmények mily nagy mértékben gátolják! — Kötelességünk volna tehát mindnyájunknak a még itt maradott tudósainkhoz segítőtársakul szegődnünk. Roska e könyve oda kellene kerüljön minden kulturmissziót teljesítő magyar ember asztalára, hogy maga is megismerje s másokkal is megismertesse ezt a laikusok előtt is — úgy mondjam — érdekes tudományt, a régészetet, s így a közös munkához segítő kezet nyújthasson. Hiszen kertjeinkben, földjeinken az ásó, az eke mindegyre felvet egy-egy csont, kő, bronz, vagy vastárgyat,, avagy cserepet, amimenthetetlenül elpusztul, mert nem ismerik annak belső értékét, nincs aki összegyűjtse, aki kutasson utána. Pedig egy-egy ilyen, haszontalannak vélt darab nagyon messzi múltúnkba vezetvén vissza — kevés gonddal és olvasottsággal őstörténetünknek mennyi értékes, kulturális mozzanatát tárja elénk s e darabok összegyűjtője a tudomány számára is mennyi belső értékű kincset menthetne meg! Csak pár gondolatot akartam papírra vetni, minthogy e könyvet olvasóink előtt úgyis fölösleges ismertetnem, lévén Roska professzor neve elég garancia arra, hogy e műve is — amely különben egyetlen e nemben a magyar irodalomban — minden tekintetben méltó folytatása Az ősrégészet kézikönyve I. kötetének és Roska eddigi kiterjedt munkálkodásának. Hogy e vaskos kötet (440 lap) könnyen áttekinthető, könnyen kezelhető módszeres munka, amelynek szövegét igen sok (275) kép magyarázza, é csak regisztrálásul említem meg. Kiemelem azonban azt, hogy az egész mű minden tételét vonatkozásba hozza a szerző az erdélyi medencéből előkerült megfelelő lelettárgyakkal is (mikénthogy az emlékek minden ágában fölötte gazdag Tordós, a bámulatosan szép festésű agyagedényei miatt jellegzetes Erősd, Oltszem, a tűzdelt-vonalas díszítésű edényeiről ismeretes Algyógy, stb., stb., mindenütt helyet talál a franciaországi, angliai, németországi, stb. nagyobb és sokszor jellegzetesebb anyagot is felszínre hozó lelőhelyek mellett.) — Végül is még egy összefoglalóbb, teljesebb fejezetet szentel Roska professzor Erdély újabb kőkorának. Csak köszönet illeti meg Roska professzort, amiért — nem törődve az igen nagy anyagi áldozatokkal — közrebocsátotta ezt a régóta érzett hiányt betöltő szép és jelentős munkáját. Köszönet azért is, amiért megmutatta, hogy vannak még olyanok is, akik akarnak és tudnak ideálisan dolgozni. Teljes elismeréssel kell szólnunk a Minerva munkájáról is, amely intézet szép, tiszta képekkel, komoly ízléses és tetszetős formában bocsátotta ki munkatermeiből e könyvet. E mű 500 leitárban kiadóhivatalunk útján is megrendelhető. Herepei János: Az ősrégészet kézikönyve ik Az újabb kőkor. Irta: Dr. Roska Márton; kiadta a Minerva R.-T. Kolozsvár, 1928. Roska professzor alig másfél évvel ezelőtt megjelent vaskos könyvét már követi a másik. Micsoda munkabírás s feldolgozott anyagának milyen föltétlenül való ismerete az, amely az előbbi könyvének megjelenésétől eltelt háromnegyed esztendő alatt (mert akkorra már sajtó alá rendezte e művét is) ily széles körű s amellett kimerítő tárgyi és irodalmi alapokon nyugvó, szakemberek és kevésbbé avatotttak által egyformán hasznosan forgatható könyvet létre tudott hozni! Huszonöt esztendővel ezelőtt itt Kolozsvárt közös munkára indult el négy ifjú: Buday Árpád, Kelemen Lajos, Kovács István és Roska Márton, ma már jól ismert, tudós nevű emberek, jóllehet az emberiség múltjának folytatólagosan más-más szakaszában dolgozva, egymásnak azonban vállat vetve az egyetemesen belül is speciálisan, a magyar kultúrának nálunk, de külföldön is elismert képviselőivé váltak. Bár ma még nem szorulhat oly szorosan válluk a vállhoz (a körülmények s azok okozta nagy távolságok következtében), é■ jól esik mégis olvasni, hogy nem felejtkezik meg a társ a társról s a megkezdett közös munka érde Az Erdélyi Irodalmi Társaság Sipos Domokos-ünnepélye. Az Erdélyi Irodalmi Társaság jan. 14-ike délutánját a szomorúsorsú fiatal író, Sípos Domokos emlékezetének szentelte. A magasztosan szép ünnepélyen sajnos, igen kevésszámú hallgatóság vett részt. De akik jelen voltak, szívük mélyéig megrázkódtak Kovács Dezső tragikus erejű megnyitó beszédétől, melyben rámutatott arra a gyászos közönyre, ami Erdély heroikusan küzdő magyar íróit egészen a sírig kíséri. Meg tudjuk-e érteni, mit jelent: meghalt egy erdélyi magyar író , kezdte felolvasását Kovács Dezső. — Erdélyi írónak lenni nem hivatás, hanem végzet, de koporsófedelen kell dobolnunk, hogy ezt Erdély közönsége nagy nehezen meghallja és megértse. Nem az fáj, hogy Sípos Domokos fiatalon halt meg, — ez csak emberileg megrázó, — hanem, hogy befejezetlen írói pályája kezdetén, anélkül, hogy mind kibeszélhette volna, ami lelkében volt: a sok friss meglátást, szabad nézést és ráérzést az emberi élet szépségeire. Sípos Domokos élő lelkiismerete volt egy földreszegzett fajnak: erdélyi ember volt. Az ülés második programmszáma Szentimrei Jenő felolvasása volt, aki Sípos Domokosban az embert és művészt együtt jellemezte. A „Pásztortűz“ elmúlt száma teljes egészében közölte Szentimrei tanulmányát. A felolvasáson mindössze néhány érdekes adattal és jellemző levéllel bővítette ki azt. Felolvasása végén kérte az Erdélyi Irodalmi Társaságot, hogy ha már az élő Sípos Domokos nem lehetett a Társaság tagja, válasszák be a halott Sípost, aki írásainak lelkével így is bizonyára érdemesen működő tag lesz. Majd Erdély közönségét kérte s az E. I. T. jelenlevő tagjait, hogy segítsenek az elhunyt író özvegyén és támasz nélküli árváján. Baróthy Erzsébet művésznő Sipos Domokos „Rettenetes angyal“ című novelláját olvasta fel nagy hatással, mely után György Dénes Sípos-verseket adott elő. Tamási Áron „Halál kedvesei“ című nagyszerű írását olvasta föl, mely most készült regényének székely balladaszerű részlete. Akik a megható ünnepélyen résztvettek, bizonyára nem fognak a szürke, gyilkos közönybe visszahullani az életében eléggé nem méltányolt erdélyi íróval szemben. Élénk érdeklődést kelt különben az Erdélyi Szépmíves Céh azon elhatározása, hogy kiadja Sípos műveit három kötetben. Az első kötet Szentimrei Jenő bevezető tanulmányával február hónap folyamán fog megjelenni. D. ..