Pécsi Figyelő, 1901. április-június (29. évfolyam, 76-148. szám)

1901-05-23 / 118. szám

t átváltoztatják a Turult közönséges csirkehordó irányává. Egy szóval, a temesvári, illetve a szegedi cipőbotrány nem vált előnyére a Turulnak, mint nemzeti madárnak. Az ilyen ízléstelen és nagy neveket hajhászó törekvéseket sehol a világon meg nem tűrnek. Védjegynek, szabadalom mellé, meg udvari szállítónak oda adják egyebütt is a koronát vagy a császári sast. De hallott-e már valaki a külföldön ehhez hasonló profanizálást, mint: Hunyady János keserűviz, Rákócy Ferenc keserűviz, Turul cipőgyár. Az még megjárja, hogy van Hunnia gyógyszertár, meg Petőfi-kávéház, bárha keserű humor van abban, hogy a fővárosban így szövegezik a címtáblákat : Kávéház a Petőfihez, Gyógyszertár a Hunniához. Mintha azt mondanák : Vendéglő a kékmacskához. Tegyük fel, hogy olvassuk az osztrák cipőgyár hirdetését, amely alá ez a cég volna bigyesztve: »Schuhwarenfabrik zum Doppeladler.« Nem ízléstelen volna ez? De ilyet nem engednek meg egyebütt. Nekünk van Hunyady, meg Rákóci keserűvizünk, de az osztrákoknak nincsen »Johann Sobiesky Bitterwasser“ vagy „Eugen von Savoyen Sauerbrunn," a minthogy franciáknál nem hívják a Vichy vizet Jeanne d’ Arcé víznek. A mai kor a reklám és a pénzhajhászás korszaka. A reklám adja el ma a konyakot, a bort, a cipőt és nem az utazó, vagy a jó hírnév. Ami így van az egész világon és amin változtatni nem lehet. Az a különbség azonban mégis megvan a külföld reklámja és a miénk között, hogy míg ott mindig céltudatosan és bár hangzatos nevekkel, mégis mindig ízléstelenség nélkül ütik a dobot, addig nálunk egy új gyár vagy új árucikk alig képzelhető el valami durva, ízléstelen elnevezés nélkül. Ilyen ízléstelen volt annak idején a konyakgyárak hajszája a grófi nevek után és ilyen ízléstelen a »Turul cipőgyár« elnevezés is. Ha a külföldön nem ismerték volna eddig a Turult, úgy megismerték most és nem valami előnyös oldalról. Valamelyik kivándorolt magyarral történt meg Amerikában, hogy Hunyady Jánosról akart beszélni, amikor a többoldalról hangoztatott haragos »Shoking« értette meg vele, hogy ott nem a törökverő Hunyadyt ismerik. Megtörténhetik most, hogy valaki Németországban a Turult akarná megismertetni német barátaival, amikor egy olyanféle közbeszólás, mint: Ah, das ist der grosse Schuh Schwindel« értetné meg vele, hogy a Turul név alatt mit gondolnak a külföldön. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Állapotok. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. — Irta: Lapok 14. Minden az akácvirágnak, Illatával van tele. Ámde tisztelt parlamentünk Némi bűzt áraszt bele. Hogy kerülne már a sutba A sokétkű náció, Falná őket föl helyettünk Most a delegáció ! Hát a törvény, hogy ha jó Széli Hajtja, törvény lesz, — habár Furcsa törvény, hol kivétel Kétszer több van, mint szabály. . . Ejh, mit évelődöm azzal, Amihez nincsen közünk, — Nézek inkább szét a portán. Nemsokára ütközünk. »Tiszta választás« közelget, Máskülönben »nagy mosás«, S bár csak őszszel lesz, de már rég tart a nagy látás-futás. Azt szeretném tudni csak, mit Praktikálnak odafent, És ha már lehet, miként is Mossuk majd a szerecsent ? Mert gyanús, a régi gárda Mind egy lábig jól kitart, — ds ha mind bejönnek, akkor »Mádra« vitték a magyart. Nem vigasz, hogy proskribálnak Köztük tíz — tizenötöt, Mert e párt megérdemelne Legalább huszonötöt. Furcsa még, hogy van terület (Baranyában is akad), Hol a koncert két labanc is Egymásra uszít hadat. »Bánffy« egyik, »Széli« a másik. Azt mondják, én nem hiszem, Robinetti-féle »műharc« Lesz ez és más semmi sem. Farkas hogy farkast megenne, Nincs olyan tél soh’se és Varjú hogy szemét kivájja Varjúnak, nagyon mesés! . . . Jobb, hogy oktatásügyünkre, Szebb jövendő napja vár, Mert Wlassitstól két apostol, Jár kel országszerte már. Itt megettek négy ebédet Ketten és hat vacsorát, — így ejtvén nagy buzgalommal, Iskolák dolgát — sorát. Holtig éhes néptanitó Áhítattal nézi ezt, — S szinte érzem, hogy könnyebbül Vállamn a nagy kereszt. . . Jó a hir, hogy nagy gyakorlat készülődik Pécs körül, Két császár is nézi végig, Óh, a lelkem úgy örül! Pécs szabad királyi város Újra látja a királyt, S német császár a magyarra Három éljent itt kiált. Nem baj az, ha Pécs e heccre Némiképpen ráfizet — Csak vigyázzunk, Engelék mind El ne fogják a vizet. Mert a vízre a bakának S Pécsnek is szüksége lesz, — S mert ha nincs viz, sok görögtüz És sok adó kárba vesz. Lesz tehát pufogatás, nagy, Ágyú bömböl, ló nyerit, — Közben Vilmos a fövényre őzbakot, szarvast terít. Vilmos császár éleset tölt, Mig a hadsereg vakot, Majd a végén sül ki mégis, Hogy ki lő nagyobb bakot ? ! PÉCSI FIGYELŐ 1901. május 23 Hírek, Pécs, 1901. május 22. Legszebb erény. (Mese.) Irta: Albert bácsi. Valamikor valahol, a jó Isten tudja hol, túl a Dunán, túl a Tiszán, túl még a Királyhágón is, élt egyszer egy hatalmas fejedelem. Gyönyörű szép országa, tengernyi aranya, ezüstje volt a fejedelemnek, hatalma akkora, hogy a szomszéd fejedelmek, királyok mind remegtek erejétől, de mindez hasztalan volt: az öröm úgy elkerülte a háza tájékát mintha nem is lett volna arrafelé útja. Még a legszegényebb jobbágya is boldogabb volt nálánál, még ha nem is jutott minden napra töpörtyűs pogácsa. Volt a fejedelemnek három fia: Laci, Feri, meg Imre; bátor, vitéz fiuk voltak, tisztelték, szerették édesatyjukat, de maguk közt sehogy sem tudtak összeférni, akárcsak a tűz meg a víz. Örökké versenyeztek, civódtak egymással, mindegyik fejedelem szeretett volna lenni édesatyja halála után, pedig hát régi nóta már az, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, három még úgy sem. Tudta ezt a jó öreg fejedelem, és ezért búslakodott folyton. Eleinte csittítgatta, békélgette fiait, de amikor látta, hogy így bizony semmire sem megy, így szólt hozzájuk : — Fiaim, én már öreg vagyok, egyik lábam a sírban van, és elszorul a szivem, ha csak rágondolok, hogy halálom után ti egymás ellen támadtok a fejedelemségért. Menjetek most világgá, és a ki közületek a legnemesebb cselekedetet viszi végbe, az legyen halálom után a fejedelem". A három testőr örömmel fogadta a fejedelmi atya bölcs tanácsát s másnap már útra készen állottak. — Fiuk — szólt Laci testvéreihez — mához egy évre itt leszünk s beszámolunk tetteinkről. Feri és Imre beleegyeztek s hogy búcsút vettek édes atyjuktól, ahányan voltak, annyi felé mentek. A napok, hetek, hónapok lassan tellettek egymás után. A jó öreg fejedelem már azon búslakodott, nem ő érte valami szerencsétlenség fiait, csak szomorkodott nap, nap után, végre is elérkezett az évforduló napja. A fejedelem sóvárogva nézett palotája ablakából a messzeségbe, már-már azt hitte, nem látja viszont fiait, amidőn a távolban egy sebes vágtatva közeledő lovast vett észre. Laci volt, a legidősebbik fia. Csekély vártatva Feri érkezett meg, majd közvetlen utána Imre, a legkisebbik. Nagyon megörült a fejedelem fiainak s hogy leverték az ut porát, atyjuk elé ültek s azon sorban, amint jöttek, beszámoltak cselekedeteikről. Elsőnek Laci beszélte el. — Ahogy elváltunk, — kezdte Laci. — három nap, és három éjjel mindig egyenest mentem, míg végre a negyedik nap reggelén, az arany király országába értem. Minden, de minden mind aranyból volt ott. Az emberek ruhája, kalapja, topánja, az állatok szőre, a házak fala, teteje, de mind, tiszta mező színaranyból voltak. Amint beértem az országba, az arany kalapos, arany topános emberek majd elnyeltek a szemekkel, mert rajtam lesz nem volt egy akkora arany sem, mint, teszem, a cinege fióka zápfoga. Az egyik arany kalapos, arany topános ember oda jött hozzám és igy szólt: — Ki vagy s mit keressz országunkban ? — Laci vagyok, a leghatalmasabb fejedelem fia, — feleltem — járom a világot, s jártamban vetődtem országtokba. — Mindjárt tudtam, hogy idegen vagy, — szólt az arany kalapos, arany topános ember — mert a mi ifjaink mind elvérzettek a csatatéren.