Pécsi Közlöny, 1897. június (5. évfolyam, 62-72. szám)

1897-06-01 / 62. szám

1897. junius 1. „Pécsi Közlöny“ Hírek, Pécs, 1897. junius 1 Ünnepi lakoma. A vasárnap tartott népgyülés főszónokának, Hock János or­szággyűlési képviselőnek tiszteletére szám­­ a most már nagyon lesülyedt az üzletek szín­vonalára. Sajnos, mióta egy merev rendszer kiszorította az eszményeket a parlament­ből, azóta ez nem az elvek küzdő­tere többé, hanem egy cifra színpad, ahol előre kiosztják a szerepeket a játszóknak. A jó­hiszemű közönség hisz, pedig ha oda menne a kortinák mögé, bámulva tapasz­talná, hogy ha annak a cifra világnak titkaiba belepillantott, nem erkölcsi küz­delem folyik ott, hanem egy színjáték, a­hol minden szereplő előre tudja a darab végét. Igen, polgártársaim, az alkotmányos élet színvonala nálunk mélyen sülyedt. Ezért hasonlítottam a színpadhoz, mert van neki fő-fő rendezője, a­ki fent ül a zsinórpadláson, a­ki mindent lát, ő maga azonban láthatatlan erő. Ez a fő-fő ren­dező a­mikor akarja, megállíthatja festett automatáit, csak a zsinórt kell megránta­nia ; igen gyakran megesik azonban, hogy azok a láthatatlan szálak a játékosok zse­beibe futnak szét. (Derültség.) Minden szerephez van külön maszk, sőt nehezebb daraboknál a súgó sem hiányzik. A fő dolog, a közönséget csalódásokban, illúzi­ókban tartani. De ha a játékos elé világosságot bo­­csájtanak, kitűnik csakhamar, hogy rajta minden csak papír-masé, a kard, a pán­cél, a pajzs és a sisak is. Viharnak a­mit tartanak, az nem más, mint suhogó ; a mennydörgés nem egyéb, mint pléhtáb­­lák zörgetése. így játszik el mindent a modern alkotmányos társaság; így azt a legújabb parlamenti drámát is, a­melynek a címe : „Kenyérmezei ütközet.“ Ha pedig egy-egy játékosról lecsúszik a maszk, rög­tön eltüntetik a sü­lyesztőbe. (Viharos él­jenzés. Zúgó tapsvihar.) Akkor aztán előáll a rendező és sajnálattal jelenti ki a kö­zönségnek, hogy a fő-fő­szereplő hirtelen rosszul lett, valószínűleg paralizisz pro­gresszíva a betegsége. (Derültség.) Sajnos, kérem, társadalmi helyzetünk ziláltsága folytán ide jutott csaknem min­den állam parlamentarizmusa. Pár évtized­del előbb még a szabadság védő bástyája volt, ma nyakig úszik az árban. Természetes aztán eme politikai közönyösség folytán, hogy a közszellemnek ellenálló, reagáló ereje nincsen, sőt talán még azt is békén tűrné, ha fát vágnának rajta. Csak egyet­len hang emelkedik ki ; ez az egyetlen hang a sajtónak felkiáltása. Azért akarják most ezt a kényelmetlen hangot elnyomni. Pedig ha a sajtó nem őrködött volna, ré­gen túlgázolt volna rajtunk azon egyoldalú irányzat, mely ma már nem a polgárok oldalcsontját tépi ki, hanem a hátgerincét, hogy annál könnyebben porba csuszszanak és hajlongjanak a hatalom előtt. Isten nem azért adott jogot és sza­badságot, hogy azt a hatalom elkobozza; azért adta Isten, hogy az elnyomott sza­badság fölemelkedjék. Nem azért vette le a rabbilincseket, hogy az emberek ismét alkalmazzák azokat, egyiknél vasból, má­siknál aranyból. Legyen az akár arany, akár vas, egyformán nyom az minden szabad embert. (Igaz !) Ha pedig az igazi szabadságot is kintornává sülyesztették, melyet a fő- fő kintornás csavargat, hát azért jöttünk össze népgyűlésre, nem zárva­­ ki a hozzászólásból, határozathozatalból senkit, mondja meg akárki, kívánja- e a sajtószabadság korlátozását ? (Olyan nincs!) Azt mondják, a nagy­közönség föl van háborodva, még­pedig a sajtónak hangja és harcmodora ellen. Hát kérem,­­ az a hang, harcmodor mindig az illető ! Írónak egyénisége-e. Ha az a hang durva,­­ ízléstelen, nem a sajtószabadság az oka, ha­­­ nem az felelős érte, aki azzal visszaél. Ham­let fuvolájával lehet jól is, rosszul is fújni, csak az a kérdés, milyen a pikulás. De kérem, ha az az illető visszaél, azért van a független sajtóbíróság, az esküdtszék, hogy a polgárok lelkiismerete konstatálja, mennyiben tévedett, mennyiben volt rossz­, avagy jóhiszemű. Ha az a sajtó romlott, ki érte a fe­lelős ? Az a szerencsétlen rendszer, mely csak úgy tudja fentartani magát, hogy keres magához méltó sajtó- trombitásokat, akikkel, azt hiszi, ledönti Jerikó falait. A tisztességes sajtó mindig együtt halad a közélettel. És mivel a sajtó a társadalom szellemi életének exponense, azért a be­teg közállapotokban kell bajnak lennie. Eszembe jut egy múlt évi úti ta­pasztalatom. Lent jártam Szicíliában, lát­tam azt a végtelen nyomort, mely a kén­bányák elhagyott munkás­páriái közt uralkodik. Tudom jól, hogy sohasem lesz vagyon­egyenlőség, szegények mindig lesz­nek köztünk, de nyomorultaknak nem szabadna lenni. Hisz annak az elnyomott szegény munkásnak nincs más védelme, mint fent az Isten és ide lent a szabad sajtó. Ami munkásainknak követelésében pedig igaz és jogos, annak győzedelmes­kednie kell, mert az az Isten akarata. (Zajos éljenzés. Taps.) Polgártársaim ! Láttam mást is. Szi­­rakuza vidékén a lentini mocsarak van­nak, melyeknek az a sajátsága, hogy ta­­vaszszal nagy kipárolgásba kezdenek és­­ mindenfelé a ragály csiráit terjesztik szét. Semmiféle organizmus nem bírja ezt ki, az emberi szervezet sem. Még a föld is szenved miatta, megcserepesedik felülete, úgy mutatja nyitott sebeit. Ilyen a magyar közélet jelenleg. A szabadsajtó is, meg­rontva a kór miazmáitól, elfogadja a sá­pot, és így hamis hangú trombitája lesz a közügynek. Kétségtelen, hogy még a ko­moly sajtónak is lehetnek tévedései, hisz emberek dolgoznak bele és a gyors, lázas munka mellett sokszor nem ítélhet tisz­tán. De ezeket a sebeket, melyeket a jóhiszemű sajtó ejtett, be is tudja gyó­gyítani. Polgártársak ! Csak az a nemzet élet­revaló, a­mely a szabadság folytán szer­zett intézményeihez köti le magát. A szétfolyó állami életnek ezer és ezer szel­lemi központhoz, szervezethez kell kötni magát, mert ha minden egy kézbe egye­sül, nem lesz más az országban, mint egy kenyur: a kormány. Ez ellen nemzeti szempontból kell tiltakoznunk, a­mire talán faji sovinizmu­­sunk is kényszerítene. Mert holnap, vagy holnapután elkövetkezhetik, hogy azt a központosított nagy hatalmat idegen kézra adják, a­mely tönkre teszi a nemzetnek ősi múltját és hagyományait. Ha Bach kezében lett volna az a hatalom, a­mely mostan megvan kormányférfiainknak, Ma­gyarországon nem beszélhetnénk még csak magyarul sem. Barátaim ! Miért akarják tehát a lel­kiismeret alapján ítélő esküdtszék kezéből kivenni az ítélkezést. Azért, hogy minden szabad szó rövid idő alatt kiirtva legyen e hazában. A magyar közszabadság temploma romokban hever, de föl fogjuk építeni azt a történelmi szent hegyen; nem fogjuk megengedni, hogy azt a mécsest, mely a romok közt még világít, kioltsák. E mé­cses a sajtó. A szabad sajtó az emberi szellem napja és ezt a napot rongyos paragrafusok ponyváival még egy minisz­ter se fogja eltakarni. Élni fog a sajtószabadság minden rossz tör­vény dacára, ha elkobozzák, a legelső alkalommal vissza fogjuk szerezni, mert az emberiség megérett már arra a humánus gondolatra, hogy Isten nem azért teremtette a vasat, hogy abból szuronyt, hanem hogy ekét csináljunk, és az ólmot nem azért, hogy embertársaink testébe lőjjük, hanem hogy betűt csináljunk belőle. (Viharos éljenzés. Taps.) Betűket, igen, melyekkel a gondolat egész világát közöl­hetjük elnyomott embertársainkkal. Ezen eszmének nevében tiltakozom, mert magam is munkásnak tartom maga­mat, a munkások, az önök nevében is (Éljenzés), a megtámadott sajtó nevében is, mint annak munkája, a tervbe vett megszorító javaslat ellen és visszautasítom ezt a vakmerő kísérletet. (Hosszantartó zajos éljenzés. Tap 3. Szónokot számosan üdvözlik.) Erreth János: Az országgyűléshez fölterjesztendő volna a javaslat; ehhez ké­pest kérdést intézek önökhöz, elfogadják-e a határozatot úgy, a­mint az következik. (Olvassa még egyszer a javaslatot.) Fel­kiáltások: Elfogadjuk ! Hock János . Miután az Országgyűlés elé terjesztendő határozat elfogadva jön, indítványozom, hogy az aláírásra fölkérjük a népgyűlés tisztikarát, köztük a munkások megválasztott képviselőjét is (Éljenzés ) Erreth János köszönetet mond a kö­zönségnek, hogy oly szép számban meg­jelent; köszönetet mond a szónokoknak fáradozásukért és különösen megköszöni Hock János szívességét, aki a fővárosból eljött, hogy segítségünkre legyen. Ezzel a gyűlés véget ért. A munkások a Marseilleise éneklése közben vonultak ki a teremből, a karzati hölgyközönség a kifelé haladó Hock Jánost megéljenezte. A nagykanizsai írók és hírlap­irók üdvözlő sürgönyt küldtek a pécsi népgyűlés­­nek. __________

Next