Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)
1860-10-18 / 31. szám
Szépirodalmi, kereskedelmi, gazdászati, művészeti és tudományos hetilap. Megjelen hetenként kétszer, vasárnap és csütörtökön. Bérmentetlen levelek el HIRDETÉSEK ÁRA: Előfizetési ár: helyben házhozhordással egész évre 5 frt, Háromhasábos petit betűjű sorért egyszeri hirdetésnél 8 kr. fél évre 2 frt 50 kr. — Vidékre egész évre 6 frt, nem fogadtatnak. 2-szorinál 6 kr. 3-ad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. fél évre 3 frt o. é. Bélyeg díj külön minden hirdetésért 30 kr. o. é. I SZÉPIRODALOM és TÁRSAS ÉLET. szkenkngi emlékezete. ARANY JÁNOSTÓL. EGY szó nyilallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom; Éreztük, amint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önön viszhangjától megdübbene; Az első rémület kétségbe vonta: Van-e még a magyarnak istene. Emlékezünk: remény ünnepe volt az, Mely minket a kétségbe buktatott: Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az, Napján az Úrnak, ki feltámadott. Már a természet is, hallván bilincse, A hosszú, téli fásult dermedés, Készíté új virágit hogy behintse Nagy ünneped, dicső Fölébredés! Immár az ég vad, oly hideg korábban ! — Irántunk hő mosolyra engede; A négy folyó és három bérez honában kilebbent a tavasz lehellete; S melynek halálos — úgy tetszék — elúszta, Életre pezsdűlt a kér szivatag; Lassú folyót önérzelem dagaszta, Büszkén rohant le a szilaj patak. S fölzenge távol a menny boltos alja, Gyümölcshozó év biztató jele, Hallott korán megdördülő morajjá — Midőn egyszerre villám szírta le. „Széchenyi meghalt“ — Oh, mind, mind csalékony, Te vig tavasz nap! ujjongó mezők! . . . „Széchenyi meghalt“ — Se nagy omladékon. „Élünk-e hát Ilii ?“ búsan kérdezők. Mert, élni hogyha nem fajaivá tengés, Olcsó időnek hasztalan soha; De vérben, érben a vidám kerengés, Mely szebb jövendő biztos záloga; Ha czélra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre, Így összehat kezünk, szivünk, agyunk. Vezérszó : ildom, a zászlón: előre! Ő az, ki által lettünk és vagyunk. Megrontva bűnöd és a régi átok, Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar, Nép, a hazában nem volt már hazátok . Sírt még hogy adna, állt az ős ugar. S mint lepke a fényt elkábúlva iszsza, Úgy jön nekünk a romlás — élvezet; Egy-két kebel fájt még a múltba vissza: Nem volt remény már, csak emlékezet. De mely a népek álmait virasztja, Elhagyni a szelíd ég nem kívánt. Széchenyit küldé végtelen malasztja E holtterembe érző szív gyanánt, Hogy lenne életösztön a halónak, Bénult idegre zsongító hatás, Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás. Midőn magát ez nem tudá szeretni, ő megszerette pusztuló faját. Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni Hogyan viselte súlyos nyavalyád. És mennyi harczot küzde önmagával? Hány izgatott, álmatlan éjjelen? Míg bátorító Macbeth-jóslatával Kimondása magyar lesz“ — hogy legyen! Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta Azt a mi fő, s mindent befoglaló: „Elvész az én népem, elvész — kiálta — Mivel hogy tudomány nélkül való.“ S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny, Bújt az önérdek, fitymált a negéd, Ő megjelenve, mint új fény az égen, Felgyújta az oltár szövétnekét. Elég az oltár. ím, körébe gyűltünk, Szétszórt bolyongók a vész idején. Máris tüzénél szent lángra hevültünk, Fénye világos sorsunk ösvényén, Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála Enyhét találjon áldó magzatunk! Ez lesz a méltó, a valódi hála, Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.