Pécsi Lapok, 1868. október-december (2. évfolyam, 79-104. szám)
1868-11-08 / 90. szám
Pécs, II. Évfolyam, 90. szám November 8-án. 1868. Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, V. évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz.PÉCSI 19 POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betüsít sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorét 14 kr. o. é. B é ly e g díj külön minden hirdetésért 30 kr. e. é. Kiadó-hivatal Országút 5-dik szám. Egy hang a vidékről. (?) Nyájas olvasóm, ismered-e XIV. Lajos ama hires, de zsarnok mondatát: „l’état c’est moi“ — „az állam én vagyok!“ Mióta ez egyéni szenvedély, személyes és családi érdek-szülte szó-rajgó a világba röpült: milliókat emelt föl és vetett le a legszeszélyesebb asszony — Fortuna szekere. A világtörténelem halad — föltarthatlanul, és ha áll is ama hypothesis, hogy mi sem ül a nap alatt, de vannak különböző érdek- és elvből származott, lényegre hasonló indokú ismétlések. Történelmünk közelmúltjából merül föl egy, a nemzeti kegyelet által fénysugarakkal övedzett alak. Nagy volt tettei és emelkedésében, bukását az egész nemzet könyezte meg, képét szivébe rejte, szóval néma imádásának tárgyává vált. A félre vezetettek, legtöbbnyire az értelmiség színvonalán alul állók, a még mindig handabandázó, de tehetetlen rajongók, ma prófétájuknak nevezik. E férfiúnak csak egy párttöredék által imádott politikájában vannak meg azon alkatrészek, melyekből bálványozói, tán akaratukon kívül, világtörténelmi ismétlést sajtoltak ki. Midőn a múltra fátyolt vetettünk, akkor lépett ki ő merev magatartásából, s míg mi, a nemzet legnagyobb része a szenvedésekre, ő kárhoztató közbevetésével önmagára és tetteire vont, soha el nem oszlatható homályt. Elitélte a nemzet legnagyobb részének világszerte helyeselt akaratát, el a megváltozhatlan kötés alapján végrehajtott cselekedetet, el a koronázott főt, a haza legbölcsebb emberét, szóval mindent, csak egyéni boszuját nem, mely őt, a bálványt, leszállitásalapjáról, hogy szóljon és a menekvés révébe való vezetés helyett, a menthetlenség tengerébe sülyeszsze a nemzetet. Az egyéni boszu e politikája teremtett proselytákat, ezek pedig a józan ész szavára nem hajtó, hanem a haszonlesés az osztakozás örve alatt hazafiasságot kürtölő csőcseléket. E rajongók tömjénezésétől, vagy a bálvány maga, önszámkivetése keservében, elhiteté önmagával, és nem lehetetlen, miként azon időben így kiáltott föl: a haza megváltója én vagyok! Megvalljuk, sok történt az ő czége alatt; tán tudtán kívül követtek el oly dolgokat is, tanának hirdetői, mely dolgok kivitelének eszközeitől ő viszszarettent volna; de ha már behajtja az üszköt, lassan emelkedő békeépítményünk közepébe, nem az apróbb tovaterjesztőket, hanem a gyúanyag szerzőjét illeti a felelősség. Tekintsen végig megyénken. A nép, melyet a bálványimádók teljesíthetlen ígéretekkel rajongóvá tőnek: mit tesz most? A józan, a higgadttabb kivételével, öszszetett kézzel politizál és iszik, várva, hogy a megváltó egyenként szedje le róla mindazon terheket, melyeknek viselésétől e földön sehol és soha senki nem mentheti föl. Várja a pénz- és véradó elmaradását, hisz a próféta megyefutói megígérték, hogy azonkívül még a falujabeli lelki gondnok fizetésének terhét is leveszik válláról. Várja, hogy az ígért földesúri javakból mikor mennyit foglalhat el; szóval, hogy érdem, ész és vagyon nélkül mikor lesz úrrá! Tisztességes keresményre nem törekszik. Anyagilag ellátta az égi, a valódi megváltó. Lelke ugyan meztelen, de mit bánja ő torka és gyomra ki van elégitve. Hogy az idei áldást egy aszályos, vagy más csapásn év követheti, hogy a meglevőn föllül napi bérért is, mint más években, nem ártana keresni — e gondolatok nem ösztönzik munkára. Ha van hely megyénkben, hol szükség uraló, annak magyarázata egyrészt az „óh, nép“ restségében, a munkára való indolentiájában és a „soha be nem teljesülő ígéretek“ lesésében keresendő. A „fölséges népet“ most nem zaklatja senki; tisztviselőt ritkaság gyanánt se lát: a megyei rendőrség közegei csak amúgy a kertek alatt kullognak, tehát boldogabb állapotot álomban sem láthat. Pinczegyűlései zajosak és szabadok; politizálása, igaz, bor- és pálinkabuza, de a megye szívéből, Pécsről származik. És hol terem e gyönyörű politika? Kérded, nyájas olvasóm. A városház sarkát támogató notabilitások agyában és a Zsinkai és König-féle lebujokban. S vájjon miről elmélkedik az ,,óli nép“? Deákot élteti. Nem lehet, hisz nem az az őr prófétája! És mégis élteti, mert átalános hit a népben, hogy Deák, eddigi politikáját megbánva, áttért a szélsőbaloldalra színbánása jeléül, a bordézsma eltörlésével akarja a „fölséges népet“ megengesztelni. íme a helyzetünk. A nép, remény- és várakozásteljes rajongása közepett iszik , de ha kellene, inkább meghalna tunyaságában, semhogy hozzá méltó kézi munkával fölösleget keressen, netán bekövetkezhető sanyarúbb napokra. A munka: érdem. Vajha azok, kik mételyes politikával tömik tele a nép fejét, ezt értetnék meg vele s ösztönöznék a rajongás, a kormány ócsárlása s holmi bukott bálvány imádása helyett a munkára. —«#*— Fővárosi élet. Pest, 1868. nov. 4-én. Ez a hét egészen a főpolgármesteré volt, hanem aztán még is úgy végződött, hogy most már nincsen főpolgármesterünk. Városunk oszlopai: a főpolgármester és főkapitány már éleitől fogva veszekedtek egymással, amiből természetesen nem sok jó káromlott a város dolgára. Szentkirályi már egy év óta mindig futófélben volt hivatalából és minden csetepatéból polgármesteri tárcza vagyis inkább szék kérdést csinált, a nyáron meg már egészen le is köszönt és csak azután maradt meg, midőn a városi közgyűlés Thaisz kapitányt — talán csak épen az ő kedvéért — hivatalától felfüggesztette és vizsgálat alá helyezte. Most azonban, miután Thaisz perét megnyerte s ennek folytán rehabilitáltatván, hivatalába visszahelyeztetett, Szentkirályit még mézes madzaggal sem lehetett volna székéhez kötni úgy kiszaladt belőle, hogy majd csak nem felborult utána. Bármennyire tiszteljük és elismerjük is Szentkirályi fényes tehetségeit, mégsem tudjuk, hogy szomorkodjunk-e eltávozása felett, mert bizonyos, hogy ily örökös ujjhúzás és folytonos szenvedélyeskedés mellett úgy sem sokat tehetett volna a város érdekében. Különben is, amint mondják, még egy második tárczakérdést is tartogatott zsebjében t. i. a Reitter csatornát. Kijelentette, hogy ezen tervhez is hozzá kötötte volna maradását. Pedig alkalmasint megbukott volna vele, mert a közvélemény meglehetősen elhidegült ezen egy időben felkapott terv iránt. Mi ugyan nem nagyon értünk a dologhoz, hanem szakértők azt mondják, hogy a Duna két partján Új-Pesttől Soroksárig és más részről Ó-Budától Promontorig elég és pedig természetesebb tér nyílik a kereskedelmi forgalom számára, mint ha a városon át egy problematikus használhatóságú csatornát nyitanak, és másrészről, hogy oly városban, hol a meglevő Duna-part is oly elhagyatott állapotban van, ahol a kövezet, világítás, közegészség, közbiztonság, közintézetek és különösen iskolák oly nagyon rongyos állapotban sintenek, ott okosabb dologra is lehet azt a sok milliót fordítani, minthogy a külvárosok homokjába ássák, és hogy háromszor is meg kell fontolni, amíg a város a tőle kívánt évi 100.000 frt terhet magára vállalja. Különben ezen ügyet most mindenütt élénken vitatják s igy remélhető, hogy a képviselők nagyobb része tisztában lesz vele legalább félig, mire sorsának végleges eldöntése a városi képviselő testület elé kerül. Most egyelőre a polgármesteri szék betöltése foglalkoztat bennünket. A képviselő testület e kérdésben meghasonlott. A legelkeseredettebb Szentkirályisták és a volt Vidacs párt egyesültek arra, hogy a polgármesteri széknek új választás által kell betöltetnie. Az előbbiek azért kívánták ezt, hogy így ismét Szentkirályit választathassák meg, az utóbbiak pedig azon reményben, hogy így talán kivihetik Vidács megválasztatását. A képviselőtestület azonban csak néhány szavazatnyi tehát csekély, (de ha a szavazatokat nem csak számláljuk, hanem mérlegeljük is, mégis tekintélyes) többséggel részben a 48 törvény, részben statútumainak alapján azt határozta, hogy a polgármesteri széket helyettesítés útján ő fogja betölteni. Azonban a másik párt ebben — úgy látszik — nem nyugodott meg, mert már hire jár, hogy az egyenlőségi körben és a külvárosokban is polgárgyűléseket tartottak és tartanak és azokban a polgármesteri hivatalnok közvetlen választás útján való betöltését kívánják. Megérhetjük tehát még, hogy nem sokára úgy összeveszünk, hogy az északamerikai köztársaság elnökválasztásánál folyó harc csak gyerekjáték lesz a mi nagyszerű küzdelmeinkhez képest, amelyek végtére is csak úgy kezdődtek, hogy a népdal mondásaként „polgármester, kapitány, összevesztek a konyhán.“ Az országgyűlés nem igen tartott fontosabb ülést, de az osztályokban és bizottmányokban keményen foly a munka. A népnevelési törvényjavaslat sorsa, amint mondják, már biztosítva van, miután Eötvös az illető felekezetes bizottmányban a felekezetek aggodalmait megnyugtatta. Csak jöjjön is ám mi elébb. Színházaink sem nyújtottak valami rendkívülit. Pauline asszony ismét nagyon hamar beleénekelte magát a közönség kegyeibe. Holnapra pedig Rotter Irmának a tőlünk Bécsbe költözött tánczosnőnek felléptét hirdeti a színlap, meg tévén őt a bécsi opera „első tánczosnőjének,“ habár ott tudomásunk szerint elsőbbek is vannak. A budai népszínházban meg ma adják még csak „Forestier Pált“ a mit, vagy talán a kit utolsó levelemben egy sajtó hiba francziából becsületes német „Förster Pállá“ promoveált vagy degradált! r. 1. — — Mohács, október hó 1868. A valóság és álom közti különbség csak azon időtartamra szorítkozik, még az ember egy hatalmas szuszal gyertyáját eloltva, kedves fejecskéjét a puha vánkosok édesded halmai közé elhelyezi. Természetes esemény tehát, miszerint álmainkban számtalanszor ugyanazon személyek, tárgyak, dolgok képezik a főtényezőt, kikkel vagy melyekkel a valóságban érintkeztünk. Ily módon képződött egy furcsa álmot kívánok önnel közleni. Szokásom, midőn gyenge és fáradt testemet az ágyba leteszem, egy, két, sőt némelykor több óráig is olvasni. Az olvasás időtartama a tárgy érdekességétől függ. Jelenleg a mennyi birodalom chinai felosztása, berendezése, a chineserek szokásai, életmódjuk képezi olvasmányomat. Elaludtam. És azonnal Chinában voltam. Hogy és mikép jutottam e mennyei birodalomba, előttem ismeretlen. Egy bizonyos nagy folyam melletti városkában találtam magam. A Chineserek azonnal körülfogtak és mondhatom nem csekély ijedelmeket gerjesztettek bennem, nem tudva, váljon nem ásítoznak-e sovány testem szívós busára. Látva azonban, miszerint csak engem bámulandók futottak össze, látva, miszerint a legszívélyesben kezdenek velem érintkezni, amennyiben mindegyik közülök homlokát homlokomhoz ütötte, mi a Chinesereknél annyi, mint nálunk a puszizás, bátorságot vettem magamnak, és közéjök tolakodva, egy eléggé kövér, de nem potrohos, piros pozsgás képű fiatal Chineser ezopfjába kapaszkodom, véle a végtelen mennyei birodalom e véges részét bejárandó.