Pécsi Napló, 1893. szeptember (2. évfolyam, 201-227. szám)
1893-09-01 / 201. szám
II. évfolyam. A köztapasztalat azt mutatja, hogy ezek az igazán nemes, fölemelő példák vajmi csekély vonzóerőt gyakorolnak a nagy tömegre. A legtöbb úri család még manapság is valóságos szégyenfoltnak hajlandó tekinteni, ha valamelyik tagja a sors csapásai folytán odáig „sülled“, hogy keze munkájával tartja fen magát; arról pedig, hogy valamely urfiban hajlam mutatkoznék az iparos pályára, a dolgok jelenlegi állásában, természetesen szó sem lehet. Még a földműves is, a maga röghöz tapadt parasztgőgjével, csak az ekeszarvához élhetetlen, vagy testi hibás gyermekét adja végszükségből „ mesterembernek. “ Ez nem czivilizált állapot. Hiszen ha a magyar iparosság nagyban, egészben még mindig nem emelkedett arra az értelmi magaslatra, amelyen a külföldé áll, ebben leginkább az a társadalom a hibás, amely akár oktalan gőgből, akár a kor szellemének meg nem értetéséből makacsul és következetesen elzárja gyermekei elől az iparos pályát. Pedig a jövő reménye az a vetés, amelynek aratási eredményétől a nemzeti lét függ, és ha az urhatnámság még szélesebb alapokra terjeszkedik társadalmunkban, ne csodálkozzunk, hogy a telekkönyvben a régi neveket idegen hangzású nevek váltják fel, amelyek viselői szeretnek dolgozni, igen hozzák a gazdákat és gabonakereskedőket és évről-évre az tapasztalható, hogy a Bécsben megtartatni szokott gabona- és magvásárnak közvetlen hatásaként áremelkedés egyáltalán nem tapasztalható, ami a megtartott, úgynevezett »vásár« után érezhető üzletpangásból és az árak tekintetében a nyomott hangulatból most is következtethető. Fiaszkóval, teljes fiaszkóval végződött a bécsi gabona- és magvásár. Nem fejlődött ott se üzlet, se forgalom. Azt a kisszerű árhullámzást pedig, mely előfordult, azt is a budapesti gabnatőzsde hozta mozgásba. A kötések száma pedig oly jelentéktelen volt, hogy nálunk csak egy kissé élénk üzletmenetnél is egy negyedóra alatt több kötés jön létre, mint ott két nap alatt előfordult. Ezek után bátran lehetne kérdezni, hogy mi tulajdonképen e vásár létjoga. Az ott összesereglet vendégek már évek óta üzlet nélkül válnak meg; a kivitel már évek óta ép úgy pang a vásár után, mint amily kis mérvet öltött a vásár előtt; a készletek még ép oly mennyiségben fekszenek a granáriumokban, mint azelőtt s végül egyes czikkek különben is már rendkívül alacsony árát ép úgy iparkodtak a vásár alkalmával nyomni, mint akár a kontremin egy közönséges üzleti napon. Hol itt a létjog ? Mert nem elég, hogy a vásárt fényes segédlettel nyissák meg ; nem elég, hogy a vendégek szórakoztatásáról programmszerűleg gondoskodjanak ;nem elég, hogy a császárváros akkor, mikor a gabnakereskedés központja Budapesten van, a mi rovásunkra egy negyed, vagy talán fél millióval gazdagodjék ; ezt még nem elég jogczim a gabona és magvásár megtartására. S ugyan mi is vonzza azt az idegent kereskedői minőségében Bécsbe ? Talán a nagy s előkelő piacz ? Volt s nincs. Hol vannak ott a czégek, melyek a mi cégeinkkel a versenyt úgy előkelőség, mint az üzlet aránya tekintetében kiállnák ? Hol van ott oly piacz, hol mint nálunk, rendes üzletnél százezer mm, sőt még sokkal nagyobb mennyiségű búzát is elfogyasztani képes s tényleg el is fogyaszt? Hol vannak ott a mi malmainkhoz hasonló vállalatok ? Mi jogosítja fel az osztrák császárvárost, hogy a gabonavásár, ha egyáltalán további fennállásához még némi érdek fűződnék, Bécsben tartsák meg: a budapesti piacz cégei, kereskedői s előkelő tényezői képesek kis jó akarattal annyi erőt kifejteni, hogy a külföldet ne csak üzletileg, de a vásárt illetőleg is a budapesti piacznak megnyerni tudnák : képesek volnának annyi befolyást érvényesíteni, hogy a nemzetközi gabona- és magvásár a gabonakereskedés góczpontján, az egyedül illetékes Budapesten tartassák meg. Ez volna tehát a képe az idei bécsi gabonavásárnak és most már joggal kérdezhetjük, hogy tulajdonképpen minek is Bécsben a nemzetközi gabonavásár, holott mindenki tudja, hogy Ausztria nem földművelő állam, a gabonakiviteli üzletnek nem góczpontja és az ott tartott lanyha vásár is csak úgy nyer élénkségben, ha Budapestről szilárdabb irányzatot jelentenek. Ezzel nagyon sok van mondva: az, hogy az évek hosszú során tapasztalt lanyha és teljesen meddő bécsi gabonavásárt át kell helyezni legméltóbb helyére, ahová természeténél fogva predesztinálva van : Budapestre. Hiszen a nemzetközi gabonaforgalomban nagyon jelentékeny tényező Magyarország. Ha itt egyes években gyegébb is a termés, a múlt évek fölöslegéből Magyarország még mindig importálni tud a külföldre is. A világkereskedelem vezetői mindig Magyarországra tekintenek, ha Észak-Amerika, Oroszország keveset termel. Ennek okapedig az, mert tudják, hogy Magyarország par excellence gabonatermelő állam és a bécsi gabonakereskedelem is nem másból, mint a magyar termelésből csinálja forgalmát. Itt volna tehát már az ideje arról gon Nemzetközi gabonavásár. Pécs, 1893. aug. 31. Az ő.ixi évadnak beállta előtt a hirlapolvasó közönség napokon át rendesen találkozik a lapokban a Bécsben tartatni szokott (az ideti 31-ik) nemzetközi gabona- és magvásárról írott czikkelyekkel és tudósításokkal, melyek azonban élénk hullámásba nem — Na, kiköptem... igen... megnősülök... Mit bámultok? Az előbb hunczutui mosolygó arczok most némák lettek, a bajuszkák nem mozogtak... az egész asztaltársaság felállóit és szalutált a kapitány előtt. — Gratulálunk, kapitány uram — mondá a főhadnagy. A szokatlan jelenetre most már a kapitány úr bajsza kezdett hol ide, hol oda ugrándozni, aztán kilökött a szeméből egy sehonnai könyvt...* A Madarassyék kertjében vígan folyt a lawn-tennis. A könnyű empire ruhákban karcsú alakok ugrándoztak, a kaczagás kihallatszott az utczára, a terraszon a társaság idősebb tagjai beszélgettek. Mindez megszakítás nélkül folyt, amíg a kertajtóban le nem szállott a lovára: Didi bácsi, a vőlegény. Amint meglátták a kapitány úr alakját, mindenki elébe sietett. A fiatal leányok mind szerelmesek voltak Didi bácsiba, de ezúttal tartózkodóbban üdvözölték, — hiszen vőlegény! — „Gratulálunk!“ „Sok szerencsét, kapitány úr!“ — „Remélem, be fogja mutatni a menyasszonyát"/ Az egész társaság körülrajongta a boldog Bukót, csak a kis Madarassy Jutka maradt hátrább , a labdát kereste. . . Végre szóhoz juthatott a vendég is : — Tisztelt hölgyek és urak, van szerencsém kegyelmeteket egy kis bucsumurira meghívni... Mielőtt felhagynék a legényélettel, még egyszer együtt akarok garázdálkodni az én kis mókusaimmal... . ..Ah? ! Ah ? ! Ah?! meg a jó czimboráimmal. ...A lányok erre belekapaszkodtak a kapitányba. .. — Még szabad ugye... mondá Eliz, a kisebbik Vojtkó lány (2000 hold) hanczázni magával Didike bácsi ? — Hogyne... hogyne... Eliz, erre valzer-tempóba ugrált a kapitánynyal a terrasz felé... olyan szilaj csintalansággal, hogy a lovassági kard kiugrált hüvelyéből. E vakmerő tréfáért Eliz kikapott a mamáktól.* Bukó kapitány egy fiatal tanítónőbe bolondult s vagyonos ember lévén, nem sokat teketóriázott, megkérte, ráparancsolt, megölelte, megsimogatta, azután gyűrűt váltott a nagyszemü, vékony leánynyal. Kitűzték az esküvőt, azután kat hétre elutazott vissza az állomására. * A hosszú asztal már be volt terítve a vendéglő egyik külön termében, a czigányok gyantáztak és kevés vártatva megérkezett az egész kompánia, asszonyostul, lányostul: a Didi kapitány „törzskara“, mint ő tréfából nevezni szokta az összetartó társaságot. Eljött az ezredes is a legénybucsura s mikor a Rákóczy-induló hangjai mellett hosszú sorban a terembe vonult a „törzskar“, a főispánná parancsára Didi kapitány foglalta el az asztalfőt. Körülötte a sok szép viruló szőke lány csicsergett s mikor a zenekar valamelyik szivetrángató nótába kezdett, Didi kapitányon erőt vert a fájdalom... a búcsú fájdalma a legényélettől. . . Kaczagtak a pezsgős poharak és a borzas czigányprimás arcza vonaglott a hegedűje sírásától. Pécsi Napló, 1893. szeptember hó 1.