Pécsi Napló, 1901. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1901-05-01 / 101. szám
, még több joggal elmondhatjuk, hogy a czigány szolgálatára pedig a jó Isten a magyart teremtette. A czigány szolgálata mindenkor öntudatos szabadság, mert hízelgése, ravaszsága, gonoszsága mind függetlenségvágyának eszköze; a magyar urasága vele szemben, irányivetisége, gőgje, leereszkedése, szánalma daczára is, öntudatlan szolgaság. Ennek igazsága felől könnyen meggyőződhetünk, ha megyénkben széttekintünk. Nem a letelepült czigányokra, hanem a legkezdetlegesebb nomád életet folytató sátoros czigányokra gondolok. Nézzük csak meg falvaink czigány táborokkal körülkerített, határát, mindjárt elválik, ki a szolga: az-e, aki ponyvasátra árnyában naphosszat heverész, s csak akkor indul támadó hadjáratra — mint az állat — mikor gyomra korogni kezd, vagy az, aki napestig dolgozva félretett falatjait kénytelen megosztani a léha munkakerülővel; az-e a szolga, kinek a renyheség túlfeszíti izmait, ▼agy az, ki túlfeszített munka után reszkető kézzel nyújtja a meg nem érdemlett alamizsnát. Bizony mi vagyunk szolgái a czigánynak, s szolgája az egész, humanizmus hevében nyúlóssá vált társadalom. Ha ajtónk előtt megáll a czigány undorító formájában, sietünk neki valamit adni, hogy szét ne tekinthessen udvarunkon, mert amit a szeme meglát, keze vagy előbb, vagy utóbb elviszi. Határtalan az az arczátlanság, amivel a koldulást végzi, csaknem kiköti, hogy mit adjunk neki: most szalonna, zsiradék, majd liszt, fa, a következetes egymásutánban. Próbálja meg csak valaki, ne adjon neki egyebet munkára buzdító tanácson kívül! Felülkerekedik, gúnyolódik, gorombáskodik, főbíróval fenyeget, aki neki a koldulást megengedi s a legszemtelenebb cinizmussal kijelenti, hogy akkor lesz majd lop, mert élni muszáj. No kérem, ez aztán úgy az élet, mint a tulajdon fogalmának a legdurosabb meggyalázása, ma az agyon meg agyon tökéletesített kulturális élet korában. A nemesebb értelemben vett soczializmust értem, amikor a lény fennmaradásának s tovább terjedésének feltételeit munkássága arányában megköveteli ; de érthetetlen, midőn az egyed, de nem jól mondom, nem egyed, egy egész nép, melynek van nemzeti hagyománya, vannak szokásaik, erkölcsi elveik, mondom egy egész nép, mint élősdi féreg akar tenyészni és uralkodni ! Vidékünkön a lopások, rablások, gyilkosságok kétharmadát bizonyosan czigányok követik el. És ezt teszik gyakran a visszatorlás megkísérlése nélkül. A káros inkább hallgat, semhogy bosszállásnak, a pörlekedést nyomon kisérő huzavonának tegye ki magát. Gondolkodjunk csak e fölött a kérdés fölött:a nép inkább eltűri a sérelmet, semhogy jogorvoslást keresne. Közigazgatásunk fájának gyökerét pusztítja-e valami, hogy nem nyújt annyi lombozatot, melyet érdemesnek tartana a nép fölkeresni árnyékáért a gonoszság pörkölő tüzének ellensúlyozására, vagy pedig a nép agyából hiányzik az értelem s nem látja saját javát. És van még egy baj: a nép erkölcsi érzetének fogyatékossága, mondjuk elferdült helyzete. Falvainkban a bűn foglalja el a hatalom trónját. Ha valaki lopott, tekintélyes emberré lesz kortársai előtt a szónak persze legköznapibb értelmében: ha rabolt, vagy talán embert is öl, méltósága a tetőfokra emelkedik. Megalázkodás hangján beszélünk vele, mert a jó viszonyt őriznünk kell, miért Az okmányban, melynek czélja az okozott kár megállapítása volt, egy szó sincs arról, minő árukat vitte 159 baranyai ember Esztergomba, de annyi bizonyos, hogy Baranya megye egyes községeiben lakozó nemesek, tanítók, s más az előkelőséghez tartozó egyéniségek csak oly árut szállíthattak Esztergomba, mely semmi esetre sem a kézműipar terménye, hanem valódi földtermék volt és tekintetbe véve egyúttal a falvak neveit s azok fekvését Baranya megyében, azonnal világos lesz előttünk, hogy a termény, melyet a tanúk Esztergomba szállítottak, nem volt más, mint a most is kereskedelmi czikket képező bor. Látjuk ugyanis, hogy a tanuk Pécs vidékéről (da partibus Polyensibua) az úgynevezett Mecsek hegyaljáról tehát Bikonya, Cserkút, Ürög, Meszes, Szabolcs, Martonfa vidékéről, Keszü, Bicsárd, Turony, Gyűd, Szűr vidékéről valók, beleértve még Nagy-Vátyát, tehát mindazon helyekről, melyek boraikról most jelesek, s a bortermelés ma is virágzik. Látjuk tehát, hogy hétszáz esztendővel ezelőtt Baranya megyének mely vidékén termesztettek olyan bort, melyet forgalomba is hoztak. A kérdéses okmány, melyet az esztergomi levéltár ma is őriz, s melyet Knauz a Magyar Sionban (III. 844.) közölt először, az egyes falvak neveit nem tudjuk, holnap nem ránk kéri ti-e a sort. Ha bizalmaskodik, mosolygunk; ha gorombáskodik, hallgatunk. Lessük tekintetének borús vagy derűs kifejezését s alkalmazkodunk hozzá. Ne méltóztassék azt hinni, hogy túlzottak ezen kép színei. Aki élt faluban, emlékezhetik rá, mily előzékenyen köszöngetett át reggelenkint fegyházviselt szomszédjának. A respectusból kijut a czigányseregnek is. Köztük van csaló, lopó, rabló, gyilkos; az ember sohse tudhatja, hogy a gonoszság melyik nemével áll szemben. A gazdának jól felfogott érdeke követeli, hogy mindeniket lekötelezze maga iránt. Nem kelt-e irtózatot az erkölcsiség ily csúfos meggyalázása a keresztény vallás 2000-ik esztendejében? És a társadalom hatalommal felruházott szerveinek nem volna annyi ereje, hogy ezt a nyílt merényletet meghiúsítsa, vagy megtorolja?! Tudom én, hogy az állam már többször tett kísérletet a czigány-kérdés megoldására de, sikertelenül, tudom én, hogy van főherczegünk, ki vagyonát, méltóságát vetette abba a mérlegbe, melynek másik serpenyőjében ennek a maroknyi népnek szokása, ösztöne feküdt, és nem volt képes a mérleget megbillenteni. De ebből még mindig nem az következik, hogy hagyjuk őket szabadjukra. Nem ér itt semmit a humanizmus keztyüjébe bujtatott kéz. Le azzal a keztyüvel, nem a csalán levelét kell itt tépdesni, hanem annak gyökerét kell a társadalom földjéből felszakgatni Ásót neki, ha ez nem elég, vermelőt, fejszét! Az állam nem tűrhet meg keblében egy másik államot, a czigányság pedig az. A magyarnak úgy is az a baja, hogy kevés nála a beolvasztó ugyan a mai elnevezéstől elütőleg közli és sok névvel is találkozunk ott, mely ma teljesen ismeretlen, de annál érdekesebbnek tartom ezen falvak neveivel foglalkozni, mert ebből látjuk, hogy 7 száz évvel ezelőtt oly helyeken is termesztettek bort, hol ma részben azért mert túlságos vad és meredek helyek, részben mert igen laposak, bort nem termelnének és nem is termelnek. Az első érdekes község név, melyet az okmány fölemlít, Soenleul azaz Szentlehöl, melyben a Szellő község régi névalakjára ismerünk. Az okmányban említett Pousa család Szűr vidékén birtokolt Szentlehael, valamint ugyane vidéken Szűr és Szellő közt fekvő Geszthe községét az okmányok máshol említik. Essenben a Bogdán nevűt más okmányok alapján is Misleny vidékére helyezik; mindkettő szenpal az esztergomi perben.— Szabolcs Meszes vidékére helyezett Izűd (Üsződ) nevű községben lehetetlen lenne a mai Iszeghet fel nem ismerni. — A perben említett Nyuigh nem más, mint ama Navegy nevű falu, mely Pécsvárad és Tárkony között a Zugő felé húzódó völgyben feküdt, s melyről sok más okmány emlékszik meg. — Bisse, Milom (Málom) Keszü, Magyer (a mai megyeri malomtól délre) szintén szerepelnek az esztergomi perben, tehát még ez Baranyamegye borászata a 13-ik század végén. Irta: Németh Béli. — A Pécsi Napló eredeti tárnája. — Sokkal messzebb esik tőlünk e kor, sem hogy a 7 század évvel ezelfitti borászatnak tissta és határozott képet nyújthatnék, de annyit legalább is megtudunk, hogy a megyének mely részén termesztettek bort, s merre iránt ült a borkereskedés. IV. Béla király halála után Esztergom város polgársága az ottani egyházfő és káptalan ellen ama merényletet követte el, hogy a városba érkező áruk után vámot szedett, mely pedig a papságot illette volna. E merényletből per keletkezett, a papság megperesítette az esztergomi polgárságot 100 márka kártérítésért, s hogy az okozott kárt a bíróság előtt igazolja, 159 baranyamegyei lakosra hivatkozott, mint tanúra, kiket az akkori idők szokásai szerint a pécsi káptalan kihallgatott, s e kihallgatásról felvett okmányt az esztergomi káptalannak megküldötte. Eme 159 baranyai s kis részben tolnai ember volt ugyanis az, kiktől Esztergom polgársága midőn áruikat oda vitték, a papság jogát bitorolva vámot szedett. Pécsi Napló 1901. május 1.